Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-09 / 2. szám
10 MEGKÉSETT KÖSZÖNTŐ Századunk húszas ével sokak számára csak történelem, de azoknak, akik éppen ezekben az esztendőkben gyűltök lángra az új eszmékért, mindmáig valóság. Mert azokból az első feilobbanásokból örök értékek születtek az irodalomban és a politikai eszmékben egyaránt. Ián Smrek, a költő és író, publicista és műfordító, szerkesztő és kiadó, a művészeti élet szervezője egyike volt e tartós értékek megteremtőinek. A húszas é- vekben új költőnemzedék jelentkezett: ján Rob Pont 'an, Laco Novomesktj, Fraiío Král, majd Emil Boleslav kukái és ján Smrek. Mindegyik ifjú költő valami sajátossal, eredetivel gazdagította a szlovák lírát. Ján Smrek első kötete, az Örök szomjúságra ítélve (Odsúdentj k veöitej zízntj 1922-ben jelent meg, majd három év múlva a Rohanó napok (Cválajúce dm) című versgyűjteménye következett. Ez a második kötet már magán viseli mindazokat a sajátos jegyeket, amelyekkel költészete oly kifejezően eltér elődei és kortársai művészetétől. A környezet hatására fogékony és érzékeny költő a mindennapi élményeket képi szintézisbe, metaforákba vetette át, s mindezt egyszerűen, közvet- enül, emberközelbe hozva a költésztet. Azokban a termékeny esztendőkben, amikor az Iste. ni kötelékek fBoíské uzlyj, a Csak a szemek fiba oöif, i Költő és az asszony /Búsaik a íena) és a Mag tZrno] című kötetei megjelentek, költészetének tárgyköre is kitágult, és a világ érzékelésétől eljutott a mélyebb társadalmi összefüggéseket, kérdéseket boncolgató, súlyos gondolatokat hordozó reflexiókig. Ján Smrek megénekelte a szerelmet és a szeretetet, de költészetéből a nép sem maradt kt. A Village and Citytöl a Magig sok verse és könyve szól a néphez, ö nem úgy ünnepit a népet, ahogy a klasszikus elődök, hanem bizalmas barátként, földiként. De a város embere Is közel áll hozzá. ■ A költő számára a szociális kérdés sohasem volt mellékes, költészetéből mégis az életbe vetett optimizmusa árad, ő az emberekben és a természetben rejlő szépet énekelte meg. Az ellentétek harmonizálásán munkálkodott. Aztán olyan évék jöttek, amikor felismerte, hogy a „Költészet nem születhetlk ellentétek nélkül.“ A harmincas évékben valahogy még egyensúlyban tudta tartant ezeket a konfliktusokat, de a háború alatt teljes lényével szembeszegült a határtalan irálomvággyál és erőszakkal, hisz népének léte ts kockán forgott. A háborús években írt Kút fStudiía} és 1 Vendégség (Hosttnaj című könyvei e magatartás narkáns bizonyítékai. A háború után született verseiben, A világ képe ‘Obraz sveta), a Húrok fStruny) és a Ne bántsátok 'tőreimet /NeruSte mofe kruhy) című kötetekben ismét icseng az emberbe, az emberiségbe vetett hite. 1978. lecember 16-án töltötte be 80. életévét. Ml, amikor az évforduló alkalmából őszinte jókívánságainkat fejezzük kt a Mesternek, nemcsak a szlovák íra nagy öregje előtt tisztelgünk, hanem az előtt az ember előtt is, akt gazdag élete során a magyar költészet (Petőfi, Ady! szlovák tolmácsolásával két nép- közeledésének nemes ügyét is szolgálta. —k— TAHITI IÁN SMREK: VERSEI: GSERESZNYIV1BÁG0K BALLADÁJA Susog a kert, a vér dalol. És porzsol szó és száj, a drága. A forró arcot moglogylntl cseresznyefák virágos ága. A csereszn yevlrághoz jöttek, a lány-kebel ring, mint a búza. Nem fáj, nem fáj az ölelés sem, erősen mely magához húzza. Vesszőként hajlik gyenge törzse, nyakára férficsók hull, így jó és mindent tűr két finom karja, két gömbölyű és lomha kígyó. Néha úgy van, hogy éppen kezdik, de olykor így megy örökóta. Faun sípja szól cseresznyeágon, szíveket kárhoz el a nóta. Hogyha virágzik a cseresznye, a sors ellen mit volna tenni. Vakít egy fáklya Ifjú fénye és nem lehet most bölcsnek lenni. Egy hónap még s szirmok helyében cseresznye-vér hull, vér, meleg. Én kedvesem, ne sírj miatta, mert le kellett, hogy tépjelek. Egyszer majd ászaiknak fl« a déli tengerhez megyen, horgonyt vetek a kókusszal dús hegyen, banánt és asszony! szerelmet habzsolok, a testük barna, mint bronzfigurák, egész nap a tengerben paskolok s magamba szívom az édes vaníliát, csak emlékezem éjjelenként, mint Robinson, atyám bölcs szavai Idáig jöttek, sátráig a bennszülöttnek. Réggel, ha ébredek, fekete lány elandalít majd Tahiti dalán, azt dalolja, fehér férfit szeret. 0, szfinx-arcúak a fekete lányok, pillantásuk a mélyben marad, mint a vörös pipacs, vadak, s naivak, mint a gyöngyvirágok. Az északi táj olyan hideg, szerelme sem gyújt, hogy összeforrasszon Feledj el engem, régi szerelmem, te fehér asszony. A koráll-szlgeteken meglelem elveszett dicsőségemet, a szabadság s az asszonyok, a hajuk virágot terem, ölükbe hajtom fejemet. Amíg erőim el nem hagynak, e kellemeket élvezem az egzotikus földön, Idegen, de ha felébred gyönge, fehér idegem, egy napon majd így kiabálok: jöjjenek a kannibálok... Vozárl Dezső fordításai BÁLLÁ KÁLMÁN NEMLÉTÉBŐL NYÉL. Nemlétéből nyűi az értelem múltért Jelenségeivel. A mának — mely épülettelen lényegét űzve elszelel, gyorsítva nyugtához közel — így gyűlik helyén történelem, s vegyülve rajta kintivel így lesz, mint lényege, léttelen. # ÉRTÉSÉ JOBB.. Értése jobb magáért tagadná, Mi hiánynak • marad fönn kuszán. Mlndig-szabadítőként csupán Tökéletes válhat nyomtalanná. KÖZEL CSAK HOLD Közel csak hold, utca, kriptonégők, kövek, autódobozok, egy-egy villamos. A város csillogása ott hull szét éjszakámra, ahonnan megtartó távolisága látást és látványt képpé egybemos. MOLNÁR IMRE: A KATONA ÉS A MADÁR Beérik lassan zöld magányod. Súlyosodó gyümölcse egyszer lehuppan az ósz ölébe, s mire a tél előre küldi felderítő osztagait, már beborítva találja a vidék kék halmait... Szürke üresség zuhan. A katona az asztal szélén ült. Csak a zsibbadt hangzavart, társai részeg énekét hallotta. Tisztán érezte, hogy a világ körhintázik körülötte, és hogy mellén, szemhéján, halántékán, homlokán mázsás súlyok nehezülnek. Alig emlékszik valamire. Csak néhány adat akadt meg emlékezete ritkuló ágain, készen az is a lehullásra. Meddig, hány órát szolgált egyfolytában? Hol akadt el a váltó csoport és miért? A nagy hó vagy a lerobbant katonaautó a hibás? Fáradt értelme bizonytalanul támolyog az adatok közt, pedig körben ülő társai már többször elmagyarázták neki az eddig történteket, de ő csak borgőzös hangjukat hallotta, mondataik értelmét nem bírta felfogni. Néhányszor maga Is belefogott, hogy gondolatban összerakja az elmúlt két-három nap eseményeit, — de sohasem jutott a végére. Vagy az álom érte utol egy-egy hőhullámnak álcázva magát, vagy csak egyszerre kiesett minden értelme szakadozott hálóján. Tudta, ünnepelni hozták őt társaival együtt. Kisiskolások, pionírok virággal, díszebéd — ennyit tudott rögzíteni a körülötte történtekből. A zaj, összemosódott, nagy hullámai hömpölyögnek, zúgnak a halántéka falainál, és nagy zátonnyá nőve beárnyékolják a külvilágot. Olykor, ha egy hang, egy esemény át is vergődik ezen az árnyékon, már annyit veszít erejéből, hogy nem képes ostromba fogni az elme eltorlaSZOlt Világát. De most sikerüli Nevetés tör a torlaszok felé. — KI nevethet Ilyen csöngő, csilingelő hangon, s Ilyen ki tartőan? [fel kéne törni ezeket a bezárult, lefagyott szemhéjakat.) Egészen közel rebeg, már arcomat érinti, mintha madárszárny lenne, nem Is nevetés (jaj ezek a lefagyott szemhéjak, életemre fagyott kőlapok). Nem szabad elengednem, nem lehet. El akarom érni. El kell érnem, különben úgy járok, mint az ebédemmel, mire rászántam magam elvitték előlem. Milyen közelről hangzik már, hisz ez valóban nem nevetés. Madárka csicsereg és telepedik a mellettem levő ágra. Itt marad. Kezembe vehetem pici testét, csak ki kell nyitnom a szemem (fel kellene feszítenem ezeket a kőlap-szempillákat, összetörni a gátakat, ha látni akarok, akarok, akarom!) Egy pillantással hálóba tudnám fogni az itt vidámkodó madarat. A hang halkul, majd egészen megszűnik, da közelsége még tisztán érezhető. — Most kell cselekednem, most!... megvan, végre már látom! Rövid hajjal, tündérke arc, kissé félreblllent a csodálkozástól. Az utóbbi az alvással viaskodó katona miatt. — Mit bóbiskolsz te itt, mikor körötted mindenki vígadozik?l Kövületnyt dermedés fogja el a katonát. Nem tudja a báj, vagy a szavak vagy a kettő összhangja miatt. Újra képtelen értelmesen gondolkodni, csak a keze indul meg lassan elóre a madárka • felé és közben — kedves — susogja — Te kedves... Most elérte a tündérke kezét. (Csak óvatosan, nehogy elolvadjon, mint valami fényvlrág, vagy álmodott látomás...) Két kézzel tartja már a madárka szárnyát. Meg-megreb- ben az, nem mintha menekülni akarna, hanem inkább mint lobbanó rügy kibomlás eiőtt. Reszket a katona is. Egész teste virulni induló tűzbokor. S előtte ez az arc, amely nem tudni honnét lébbent Ide, s csak nézi őt nyitott ajkú csodálkozással, mint valami fényesedé szépség. —Mivel érdemeltem meg én ekkora kegyet és kitől kapom? Kitől és miért...1? — visszhangzik benne a kérdés ijesztő erővel. De sok ez a lihegő elmének. Szikrázó nemlétbe ütköznek gondolatai, tudata felett összecsapnetk a hangzavar hullámai, a zátonyok forrva hatalmasodnak nemlétté ... Már újra csak a szürke üresség súlyát őrzi és fényen túli távolról sejti,.hogy feje érett gyümölcsként a tündérke ölébe hull. Éltél Itt a dombok, fák, felhők közt pásztori békédben Fogadtad emlékeid felpaikolt karavánjait és szórtad oda hozományukat a szélnek vagy az erre tévedt madaraknak — jeléül, hogy nem így gondoltad. Te ezt az egészet, nem tgy dobbantottál hajdan küszöbére az tdőnek... A váratlan bukás megrémíti a madarat Is és huss, máris túl van a megroggyant bokron. A mozdulat bármilyen rövid, élethű Is volt, magához téríti a katonát. Még látja a suha- nást és azt, ahogy a madárka elvegyül haza készülődő társai között. — Hol vagy? Maradj még! — kimerültséggel bemázolt rekedt hangja önmagát ts megriasztja, méginkább a kis csoportot, akik részegnek hiszik. Félelem és gúnyos kacagás keveréke vágódik a mellének. A vékony gyermekhangokra háta mögül társai dördülő röhögése zúdul a kis teremre. Keserűség és gyűlölet szárad össze a torkában. — Azért sem engedem el! Nem veszíthetem ell — ismételgette magában, miközben erőt gyűjtve a tündérarcot kereste. A kis csoport lassan megindult. Mindnyájan túlkerülnek az ajtón, lépcsőkön, épületen ... — Várjatok még! Ne menjetekl Ne vigyétek! Hallod, gyere vissza Madárkai — hangzott a kiáltás, mikor újra hátba- lökte társai vad hahotája, akik jól szórakoztak esetlenségén. Az utolsó mentségként felhangzó hörgő kiáltás már bizonytalan nekifutásba és tompa botlásba volt ágyazva. Az ütés után már fájdalom érzete sem tud utat törni a szürke ürességbe, amely most már mázsás malomkőként a létére is rázuhant. Rejtőzöl most a világtól, völgyek tenyerébe, egyhangú ködszürkeségbe. Magadban hallod fenyveseid halk kín Jt, míg a hegy .felett, lassan megkezdi őrjáratát a telihold. v V
