Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-10 / 15. szám
HEGYI GYULA* NEM EMLÉKSZEL RÄM? — Lassítsál, kedves — szólalt meg erőltetett elérzékenyüléssel Anna, amikor elérték a város határát. Férjre szó nélkül lékezeti, s a hófehér kocsi lassan gurult el a közigazgatási határt jelző országúti tábla mellett. — Itt kezdtünk el mindig stopolni — emlékezett Anna, s az ellenkező sáv szélére mutatott. Ott állhattam én Lacival, előttünk pedig Károly és Edit. Az előny az Övéké volt, először ők integethettek az autósoknak. Mégis ha tudnád, hányszor haladt el mellettünk olyan kocsi, amely később megállt nekünk! — Talán akkorra gondolta meg a dolgot a pilóta — felelte halkan Gábor, és figyelmesen szemlélte felesége arcát. — Nagyon szellemes vagy — sziszegett Anna — kár, hogy amikor cseréltünk, s mi álltunk előre, akkor is minket vettek fel előbb. Vagy te felvennél olyan nőt, mint Edit, helyettem? — Sohasem állok meg stoposoknak — zárta le a témát a férje, s felgyorsította a 'kocsit. — Tudod egyáltalán, hogy merre kell mennünk a szállodához? — Két hónapig laktam itt, szinte minden utcát ismerek — válaszolta önérzetesen, de belül elbizonytalankodott. Igen, most hajtottak át a vasúti aluljárón, ahol felbukott egyszer egy kölcsónbtciklivel: s jobbra már a piac lehet, ahova délelőttönként sörözni szöktek ki. A következő sarkon a görög fiú árulta az újságol, akivel egyszer az Arany Kacsában számolták össze a napi lózungot. Ha itt bálra fordulnánk, a színésznő villájához érnének, ahol annyi Adamo- és Edith Piaf-lemezt hallgattak éjszakánként... De az új szállót akkor még csak építették: meg aztán honnan tudhatná, melyik utca egyirányú. merre fordulhatnak, hol parkolhatnak? — Talán mégis jobb lesz, ha megkérdezünk valakit — vallotta be végül kudarcát, amikor harmadszor is ugyanarra a térre értek vissza. — Kérdezd meg a rendőrbácsit — mosolygott a férjére, s végigsimította Gábor combját. A legfelső emeleten kaptak szobát. Ahogy felértek gyorsan kicsomagoltak, aztán szótlanul nézegették az alattuk elterülő várost a szálloda teraszáról. Később Gábor lement a bárba „bemérni a terepet“ Ireklámfotókat rendeltek tőle az éjszakai műsorról!, Anna pedig lustán végigdőlt az ágyon. Ráérősen lapozgatta az idegenforgalmi prospektusokat, cigarettára gyújtott, majd maga mellé vette a piros telefonkészüléket. — Jó napot, uram — szólalt meg magabiztosan, amikor jelentkezett a központ — a városba szeretnék telefonálni. Hogyan? Tehát a kilencest tárcsázom, s aztán folyamatosan a városi számot? Köszönöml Feküdt tovább, s azon töprengett, kinek tudna telefonálni, öt éve. amikor itt dolgoztak két hónapig, még diákok voltak, akkori ismerőseik szétszóródhattak azóta, legtöbbnek a nevére sem emlékezett. „Megismertük az egész várost" — mondogatta azóta is gyakran, de most éppen nem tudta, hogyan kezdje felgombolyítani ezeket az ismeretségeket. A görög fiú nemrég hazatelepült a szüleivel I Athénben találkozott vele, s gyantás bort iszogattak az Akropo- lisz lábánál Gáborral hármasban!, a fiatal színésznő felkerült Budapestre Jegyszer összefutottak a fodrásznál), az itt tanuló diákok nyilván régen elköltöztek az ország különböző részeibe A legtöbb ismerőssel egyébként is parkokban, kocsmákban, az utcán találkoztak. sem címüket, sem telefon- számukatI nem ismerte. Hosszas töprengés után mégis felemelte a kagylót: kilencest tárcsázott, majd a búgó hangra ötletszerűen újabb öt számot. Hosszan csengett a hívása: aztán udvariasan jelentkezett egy női hang, és Anna válasz nélkül megszakította a vonalat. Ahogy gondolattanul hevert az ágyon, lassan elaludt. A telefon csörgésére ébredi fel. Mégisi — kapta fel a kagylót örömmel. De honnan tudják, hogy pont ebben a szobában vagyok? — bizonytalankodott el, aztán meghallotta Gábor elégedett hangját. Férje végzett az éjszakai munka előkészületeivel, s most ebédelni hívja. — Tíz perc múlva az étteremben leszek, addig rendelj egy konyakot nekem is — felelte közömbösen, és a fürdőszobába ment. Míg ebédeltek megjelent asztaluknál a szálloda igazgatója is. Udvariasan jó étvágyat kívánt, rámosolygott Annára, aztán Gáborhoz fordult, idegesen kattogtatva golyóstollát.- Igazán örülök hogy a ml bárunk is szerepelni fog a központi prospektusban — kezdte — bár mi az éttermünkre legalább olyan büszkék vagyunk. Népi ételek, franciás konyha, orosz ételkülönlegességek... — Igen. olvastam az étlapot — felelte Gábor, alig észrevehető iróniával. Mialatt Anna az ízetlen makarónit eszegette I villával és kanállal, ahogy illik!, férje az igazgatóval tárgyalt. Az elhízott, kopottas eleganciával öltözölt férfit valamilyen homályos ok miatt nagyon zavarta, hogy a ..központ" éppen a bárról rendelt reklámképeket. Gábor az üzletemberek rábeszélő fölényével nyugtatgatta az igazgatót, hogy a képek csak növelni fogják a szálloda jó hírnevét. Anna közben befejezte az ebédet, cigarettára gyújtott, majd türelmetlenül felállt. — Nem zavarom a tárgyalást, uraim — köszönt el a két férfitól. — Körülnézek a városban, négy felé a szobában leszek. Ha elmész, add le a kulcsot a portán — szólt vissza a férjének és kisietett az étteremből. — Hívjon egy taxiti — szólt oda a portásnak, aki gyakorlott mozdulattal csettin- tett egy fiatal férfi felé. A férfi Anna mellé lépett, s a közeli parkolóhoz vezette. Ahogy beszálltak a kocsiba, Anna rámosolygott a sofőrre, aztán azon kezdett gondolkodni. hova is vitethetné magát. —- A Rókus utcai kollégiumba — jutott eszébe hirtelen a diákotthon, ahol azon a nyáron laktak. Hátradőlt az ülésen, és nz ismerős utcákat, kirakatokat figyelte. Itt vettek egyszer halat, amikor Laci halászlét főzött az araboknak, ebbe a presszóba tértek be az első fizetéssel; a sarkon álló templomban találkozott a kanadai diákkal, aki a bargkk oltárképeket fényképezte, Párizstól egészen Kolozsvárig. — Köszönöm — fizette ki a fuvart, és belépett a kollégium ajtaján. Ösztönösen a földszinti levélszekrényhez ment először: s mert nem volt levele, kicsit csalódottan indult felfelé a lépcsőn. — Keres valakit, kisasszony? — kérdezte hirtelen egy idős portás. — Nem, tulajdonképpen senkit sem keresek. Csak. tudja, itt laktam néhány évvel ezelőtt. — Ne haragudjon, ez mindig is fiúkollégium volt. Talán eltévesztette az épületet... — Nyáron laktunk itt, amikor termelést gyakorlaton dolgoztunk — felelte, és megpróbált nagyon kedves lenni. — Én még magára ts emlékszem, Kálmán bácsi. — ö. persze, kisasszonykai Tessék nyugodtan felmenni, körülnézni: csak azt kérem, hogy a személyijét hagyja itt a portán. Gyors léptekkel felsietett a harmadik emeletre, s aztán lassan végigsétált a folyosón. Az egyik szoba ajtaja félig nyitva volt: Anna előbb belesett, majd halkan belépett az előtérbe: A szoba képe semmit sem változott: ezüstszürke, festett emeletes ágyak, lakatra zárt fémszekrények sorakoztak szigorú mértani rendben. A rajzasztalon beszáradt lekvárosüvegek, zsírosbödönök, kenyérdarabok hevertek, a falipolcokon tankönyvek. jegyzetek között kiürült sörösüvegek, húskonzervek álltak. Az egyik felső ágyon egy félmeztelen fiú aludt, kezében piszkos törülközőt szorongatva. Zuhanyozni indulhatott, közben elaludt — mosolyodon el Anna. és közelebbről is szemügyre vette. Aztán az ablakhoz ment: szorongó szívvel nézett ki az elhanyagolt szeméttárolónak is beillő grundra. Itt festették vakító fehérre egy kölcsönkapott dzsipet iolyan színe lett, mint most Gábor Volvójánakj, s a törmelékkupacok között tallaslabdáztak délutánonyí ■Jf\ Colán György tusrajza ként. Suhanva szállt a labda, s közben arról beszélgettek, hogy az egyetem után mind a négyen együtt fognak élni ebben a városban ... Végignézte a falra szögezett fényképeket, újságkivágásokat, még egyszer közelebb ment az alvó fiúhoz, aztán egy papírlapot fedezett fel az egyik rajzasztal sarkán. „Ha vacsorázni akarsz, váltsd vissza az üres üvegeketttl" Anna már évek óta nem vacsorázott IGábor szerint így is fogynia kellett), de még élénken emlékezett arra hogyan gyűjtötte Edittel az üres kólásüvegeket a városi parkban. „Vacsorázzatok az Arany Kacsában!“ írta filtollal a cédulára, s egy rajzszöggel az asztalra szúrt egy százforintost. A fiú szerencsére még most sem ébredt fel: Anna gyorsan kiment a szobából, és halkan becsukta maga után az ajtót. A folyosó másik oldalán a mosdóhelyiségek sorakoztak lazaz a vizesblokk, ahogy a műszaki főiskolán már ő is tanítja!. Az ablakok innen a belvárosra nyíltak, nyári reggeleken Izuhanyozás után, nedves, meztelen testtel! hosszasan nézegette az aranyló fényben csillogó templomtornyokat, szecessziós háztetőket. Az ablakhoz sietett, s szomorúan nézte a városra ereszkedett ö- szies ködöt. Legkedvesebb kis terét — ahol a majolika kút előtt egyszer egy fotoripor- fer is lefényképezte — most egy ormótlan, modern épület takarta el. A szállodánk — ismerte fel a tetőn hivalkodó feliratot, s ettől minden keserűvé, vacakká vált. Kiment a folyosóra, lesétált a lépcsőn, s a portásfülke elé lépett. — Kérem a személyimet — szólalt meg, szinte durván. — Gratulálok, Annuska, hogy férjhez menti Ha nem haragszik, belelestem a papírjaiba... — kedveskedett a mély hangú portás. — Nem, nem haragszom — felelte közömbösen. Emlékszem én magáraI Egy szőke kislánnyal és két fiúval jöttek Pestről. Ma- gácska szinte mindennap levelet kapott, expressz, ajánlva. Ugye, jól emlékszem? — Igen — tűnődőit el Anna azon a régi örömön, amit a levelek akkor jelentettek. — Talán éppen az a fiatalember vette feleségül? — Igen, pontosan úgy történt — válaszolta, s egy húszast, csúsztatott az idős férfi kezébe. — Igyon egy fröccsöt az egészségemre, Kálmán bácsit Ahogy kilépett az ajtón, csapatnyi fiú tódult vele szemben a bejárat felé. Most érkezhettek a menzáról — nézett végig rajtuk, aztán céltalanul bolyongani kezdett a városban. Betért, egy könyvesboltba, valahol vett egy tubus szemfestéket, hosszan álldogált a moziműsor előtt. Később beült egy presszóba és kávét kért. — Jack — kiáltott fel meglepett örömmel, amikor egy ismerős fiú lépett be áz ajtón. A szemüveges fiú előbb bizonytalanul felé nézett, aztán megindult az asztala felé. — Nem emlékszel rám? Néhány éve. egy nyáron... — Persze, kedves Anna! Ha tudnád, mennyire örülök nekedt Anna a régi Nagyszálló éttermében ismerte meg jacket, eqy zajos éjszaka közepén. Éjfél is elmúlt már. s egyedül ott remélhették, hogy még kiszolgálják őket. Tí- zen-tizenketten ültek az asztalnál, legtöbbjüket akkor látta először, jack — frissen leszerelt katona, valamelyik városi vezető unokaöccse — hatalmas hátizsákjából egy baltát tett az asztalra. Önvédelemre? — kérdezte riadtan az akkori Anna. de a fiú megnyugtatta, hogy kizárólag evőeszközként használja. Aztán keréknagyságú parasztkenyeret vett elő. néhány fej hagymát, s kis idő után mindenki falatozni kezdett. A fiatal pincérek nem zavartatták magukat: szá- molatlanul hordták az asztalra az úiabb és újabb söröket Anno /mindez azóta gyakorlottan ismételgetett anekdotává vált) mohón jalta a kenyeret, közben pedig nagyokat harapott a hal kezébe fogott hagymából. — A balta megvan még? — kérdezte, s irigykedve nézett a fiú egyszerű arcába. — A kisjejszére gondolsz? Érdekes, nekem ts épp az jutott az eszembe. Ugye. milyen idétlen fogadás volt? — Fogadás? — Nem tudtad? A katonaságnál fogadtunk, hogy meg merem-e csinálni. Persze ostobaság volt: a nagybátyám meg a leszerelés miatt, akkor még ezt is einézték ne kém a pincérek. Anna már ezen sem csodálkozott: tulaj- donképpen mindez így volt természetes Rendelt egy kólát a kávé mellé, ctgareltáz ni kezdett, és halkan beszélgetett a fiúval, lack tévészerelőként dolgozott, már négy éve megnősült, s két gyereke is született. Anna válaszul magáról beszélt, kedvet lenül — Egyébként? — kérdezte lack lazaz István, mint szerényen közbe vet ette I. amikor már kifizette mindkettőjük számláját. — Egyébként? — tűnődött Anna. — Ha van kedvetek, gyertek el este a bárba: a férjem úgyis ott dolgozik a műsor alatt. — Megpróbálhatjuk — jelelte a fiú, érezhetően meggyőződés nélkül. — Az a baj hogy az anyós csak szombat este vállalja el a kölyköket. Tudod, hogy van ez... — Tudom — felelte Anna, bár egyálta Ián nem tudta: az ö anyósa Aemrikában élt. gyermeke pedig nem volt. Kezet rázott István-]ackkel. majd az őrá fára nézett. Három múlt: még egy órát sétálnia kellett, hogy ne érjen négy előtt a szállodába. Ráérősen rótta az utcákat, akár egy turista: már nem kellett sehová sem sietnie, s mindegy volt, melyik sarkon fordul be a következő felé. | i del Erre! Most vagy soha! Kiabálták felém a plakátok, s csak engednem kellett az ára datnak, csakhamar egy tágas terem sok tapsot és füttyöt hallott falai közt találtam magam. A színpadon, a hangszereiket hangoló zenészek egyedi öltözéke, az általuk képviselt zenei műfajjal egy csatasorban kiharcolt vívmányát hirdette. Telhetetlen fülek, árgus szemek figyelték a gitárok és a dobok bűvö- lőinek mozgalmas készülődését. Izzott az erősítők varázsszetrre, a hangszerek tükörként verték vissza a reflektorok fényeit. A nézőtér fel- bolydult. A dobverők négyszeri koccanása — s a jelre üzembe léptek a hangfalak. Meglepő élmény sejdült a felkavart levegőben. A ikoszorúfo násnak — mármint babérből — eredeti módját ismerték fel a zenészek. Mindent megtettek, ami külön-külön is elegendő lett volna ahhoz, hogy az együttes nevét megjegyezze a hallgató. A szólógitáros lenyűgöző szólóját a wattok egész hadserege alaki tóttá fültépő zenévé, amit a dobos hevített játékával az amúgy Is hevü- lékeny lelkek forráspontjáig. CUTH JÁNOS: Akkor megjegyeztük a nevüket Hátra volt még az énekes bemutat kozása, aki a jól hangolt kedélyek kedvező közegébe toppant. A mikro fonnál zsonglőrködött, s 6, jaj... — Nem, nem volt hamis az ének, tiszta volt az a hang, sőt a rátermett éne kés több oktávnyi magasságig ural ta a hanglétrát, de jaj volt ott min cíenkinek, aki valaha Is, akár csak néhány leckeórát vett Babitsból, A dyből. Mintha a viharos hangversen-, körutak fáradságai, a pódiumok sok félesége, a közönség ármádiája, s mindezek eleven, háborgó emlék« egy pillanatra elhatalmasodtak vo, na elméjén, s hirtelen képtelen le<: volna azonosítani a fellépés színbe lyét. Angolul énekelt az eszemadta ami nem is annyira Ady, mint inkább Shakespeare tanítványai számára voll sértő. Nos, minden tisztelet kijár a nagv példaképeknek, Ritchie Blackmoore nak és Robert Plantnek. de ácsi! bár mily prózain hangzik, ők is anya nyelvükön énekelnek. Zenészeink szá mára pedig a fára "ság és tévedés sem helytálló mentség; nem Ismertek ők még a koncerttermek pódiumain a stadionbéli fellépésekről, százezres hallgatóság előtt — ez is csak álom számukra — nem megvalósíthatatlan álom azonban, hiszen még csak úttö rő munkát sem kell végezniük. A zsonglőrködő énekesnek talán még nem késő előkotornia lemeztárábő az Omega vagy a Fonográf együttesek albumait, azokat, amelyek széliében hosszában kelendők. S ha — mit le hét tudni — a rátermett énekesnek egyszer még mondanivalőja Is akad na, talán még hálás is lehetne, hogv anyanyelvében használható kifejezé si eszközt „fedeztünk fel“ számára ■»V
