Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-03 / 14. szám
io M ErnQst ffofiuu/juray: — No és akikor mit csináltunk? — kérdezte a férfi. A lány megmondta. — Ez a rész nagyon homályos. Sehogy- se tudok Visszaemlékezni rá. — Arra emlékszel, amikor otthagytuk a safarit? — Arra kellene. De nem tudok. Az asszo nyokra emlékszem, ahogy korsóval a tejükön mennek le a forráshoz vízért, meg a vadlibákra, amint a toto vízbe riasztja 6 két. Emlékszem, milyen nesztelenül vonultak, hol le a partra, hol megint felfelé. E- rős dagály volt éppen, sárgán sorakoztak a homokzátonyok, s a tengerár a távoli szí get mentén húzódott el. Állandóan fújt a szél, és nem voltak legyek, sem moszki- tók. A háznak teteje is volt, és cementből padlója, és a tetőt tartó gerendák közt egy re csak zúgott a szél. Napközben kellemes hűvös idő járta, s éjszakánként is hűvös volt. — Hát arra emlékszel, mikor az a nagy hajó közel Jött a parthoz, s aztán megfe neklett apály idején? — Persze, hogy emlékszem. A legénység tsónakba ült, ktevezett a partra, és meg indult az ösvényen felfelé. Hogy megijed tek tőlük a vadlibák, de még az asszonyok isi — Aznap történt ez, hogy azt a sok halat fogtuk, de haza kellett jönnünk, mert rosszra fordult az idő. — Erre is emlékszem. — Ma jól emlékszel mindenre — mondta a lány. — Csak nehogy túlzásba vidd. — Kár, hogy nem mentél el a géppel Zanzibárba, — kezdte újra a férfi. — Ar ra, felfelé tőlünk, volt alkalmas hely a parton a leszállásra. Egész kényelmesen leszállítanak és magukkal vihettek volna onnan. — Zanzibárba bármikor eljuthatunk még De ne erőltesd annyira az emlékezést. Akarod, hogy felolvassak neked? Az öreg New Yorkerben mindig akad valami, amit még nem olvastunk. — Nem, kérlek, ne olvass — vágott közbe a férfi, — Inkább mesélj. A régi szép napokról. — Akarod, hogy elmondjam, milyen idő van odakint? — Esik — mondta a férfi. — Tudom, hogy esik. — Méghozzá alaposan — válaszolt a lány. — Nemigen akad ma turista, aki kimerészkednék ebben az időben. Csúnya szél fúj, lemehetnénk a tűz mellé üldögél ni. — Lemehetünk. Már egyáltalán nem törődöm ezekkel itt. Szeretem hallgatni, a- hogy beszélnek. Némelyik elviselhetetlen — szólt a lány. — De akad köztük néhány egészen rendes ember is. Ogy látom, azok a leg rokonszenvesebbek, akik Torcellóba készülnek. — Igazad van — hagyta helyben a férfi. — Ez még eszembe sem jutott. Pedig sem mi érdekeset nem láthatnak addig, amíg ilyen rendesek. — Készítsek valami italt? — kérdezte a lány. — Tudod, hogy mennyire hasznavehetetlen ápolónő vagyok. Nem szoktam meg az Ilyesmit, és tehetségem sincs hozzá. De jó italt tudok készíteni. — Hát akkor igyunk. — Mit szeretnél? — Mindegy — felelte a férfi. — Várj csak, lemegyek, és hozok valami meglepetést. A férfi hallotta, ahogy az ajtó nyílik és becsukódik, hallotta a lány lépteit a lép csőn, és arra gondolt: rá kell vennem, hogy utazzon el egy időre. Ki kell találnom valamit, hogy rábírjam. Valami ügyes öt lettel kell előállnom. Én most már egész életemre ilyen maradok, és mindig ki kell majd találnom valamit, hogy ne rontsam el és ne tegyem tönkre az ő életét is. 0 lyan szépen viselkedik, pedig nem arra van teremtve, hogy szépen viselkedjék. Mármint hogy ennyire elvakultan szépen viselkedjék nap nap után. ‘ Aztán ismét hallotta a lány lépteit a lép csőn, és megfigyelte, mennyire más a járása most, hogy két poharat hoz, mint a- mikor üres kézzel ment le. Hallgatta, hogy dobol az eső az ablaküvegen, és beszívta a kandallóban égő bükkfahasábok illatát Mikor a lány belépett, a férfi kissé túl hamar nyújtotta ki az Italért a kezét. De az tán kitapintotta a hosszúkás, hűvös poharat, körülfogta ujjaival, és érezte, hogy a lány Is fogja a poharat. — Felfedeztem Itt a mi régi italunkat — mondta a lány. A Campari and Gordont, léggel. — Nagyon jó érzés tudni, hogy te olyan lány vagy, aki sohasem mondaná, hogy „holpontra jutottunk“. — Sohasem mondanék ilyesmit — válaszolt a lány. — Mert egyszer valóban „holtpontra jutottunk“. — „Mi mindig szilárdan állunk a lábunkon, ha döntésre kerül a sor“ — Idézte a férfi. — Emlékszel, amikor megtiltottuk egymásnak ezeket a frázisokat? — Ez akkortájt történt, amikor még megvolt az oroszlánom. Ugye, milyen aranyos kis oroszlán volt? Alig várom, hogy viszontlássuk. — Magam is szeretném látni — mondta a férfi. — Ö, bocsáss meg. — Nem emlékszel, hogy ezt a frázist Is megtiltottuk egymásnak? — Pedig most csaknem még egyszer ki mondtam. — Tudod kezdte újra a férfi —, szörnyen jól tettük, hogy Idejöttünk. Erre szin te kézzelfoghatóan emlékszem, hogyan történt. Ez a „kézzelfogható“ új szó most, de hamarosan ezt is megtiltjuk majd egymás nak. Ez a dolog azonban mégiscsak csodá latos. Hallgatom az esőt, és szinte látom is, ahogy paskolja a köveket, a csatornát, a lagúnát, látom, ahogy a fák meghajolnak a szélben, s azt is, hány színben ragyog a templom meg a torony. Ami engem 11 let, ennél jobb helyet nem is találhattunk volna. Itt minden tökéletes. Kaptunk egy jó rádiót meg egy magnetofont, és itt job ban tudok majd írni, mint bármikor eze lőtt. Ha nem sajnálja az ember az időt a magnetofontól, végül megtalálja a megfe lelő szavakat. Majd lassan dolgozom, ak kor szinte látom magam előtt a szavakat ahogy kiejtem őket. így aztán ha, rosszak a szavak, meghallom rajtuk, hogy rosszak és ki tudom cserélni őket, s addig mester kedhetem, amíg csak nem érzem, hogy tö kéletesek. Drágám, sok szempontból nem is állhatnánk jobban. — Ú, Philip. . — Csitt! — vágott közbe a férfi. — A homály... Hát ez csak olyan homály. Nem Igazi sötétség. Magamban belül és nagyon is jól látóik, és egyre tisztább a fejem mos tanában, az emlékezetem is javul, és kon centrálni Is tudok már. Csak figyelj, majd meglátod. Nem jobban emlékeztem már ma is mindenre? — Egyre javul az emlékezeted És lassanként meg is erősödői. — Erős vagyok — mondta a férfi. — És most, ha te... — Ha én? — Ha te most elmennél egy időre, hogy kipihend magad, és egy kissé kikapcsolód Iái... — Nem kellek már? — Dehogynem kellesz, drágám. — Akkor miért kell arról beszélnünk hogy menjek el? Tudom, hogy nem vala ml jól ápollak, de sok mindenhez értek, a mihez más nem, és mi szeretjük egymást Te szeretsz engem, s tudod ezt, és mi sok nindenhez értünk, amiről másoknak fogai nuk sincs. — Pompás dolgokhoz értünk a sötétben — mondta a férfi. — És pompás dolgokat csináltunk fényét- nappal is. — Tudod, én jobban szeretem a sötétet Bizonyos értelemben ez sokkal kielégítőbb állapot. — Ne vidd túlzásba a hazudozást — mondta a lány. — Nem kell ennyire nagy lelkűén viselkedned. — Inkább az esőre figyelj — vágott közbe a férfi. — Milyen magas most a tenger? — Apály van, és a szél Is kifelé hajtja a parttól a vizet. Most szinte Buranóig elsétálhatnál a parton. — Egyetlen pont kivételével — mondta a férfi. — Sok madár van? — Többnyire csak sirályok meg halászósasok. Kint ülnek a homokzátonyon, és a szél magával ragadja őket, ha felreppennek. — Tengeri madár nincs köztük? — Az is akad néhány. Ezek odatelepednek, ahol a homokzátony csak a legnagyobb apály idején látszik és akkor, ha a mai ha sonló szél korbácsolja a tengert. — Mit gondolsz, lesz még tavasz valaha? — Nem tudom — felelte a lány. — Ma semmiesetre sem olyan az idő. — Kiittad, ami a poharadban volt? — Majdnem egészen. De te miért nem iszod meg a magadét? — Csak úgy tartogatom — Idd ki — kérte a lány. — Ugye szörnyű volt, amikor egyáltalán nem tudtál inni? — Nem volt szörnyű — mondta a férfi. — Tudod, amíg lent voltál az előbb, arra gondoltam, hogy elmehetnél Párizsba, azután Londonba, emberekkel találkozhatnál, szórakozhatnál, s aztán visszajönnél, és ad digra tavasz lenne, és akkor mindent elme sélnél nekem. — Nem — felelte a lány. — Azt hiszem, okosabb lenne, ha megfennéd — folytatta a férfi. — Tudod, so káig eltarthat még ez az ostoba dolog, és meg kell tanulnunk engedelmeskedni egymásnak. És én nem akarlak teljesen tönkre tenni. Tudod... — Szeretném, ha ritkábban mondanád, hogy „tudod“. — Látod, éppen erről van szó. Azalatt megtanulnék beszélni, hogy ne idegesítse lek vele. Teljesen belém bolondulsz majd, amikor visszajössz. — És mit csináljak éjszakánként? — Az éjszakák könnyen elviselhetők. — Fogadni mernék, hogy igazad van. Gondolom, aludni is jól megtanultál. — Igen, már kezdem megtanulni — mondta a férfi, és félig kiitta a poharát. — Ez is egyik része a Tervnek. Tudod, ettől függ minden. Ha ítthagysz és szórakozol egy ideig, nyugodt lesz a lelkiismeretem. Először életemben, de nyugodt lelkiismerettel jól tudok majd aludni is. Veszek egy párnát, az lesz a lelkiismeretem, és átölelem a karommal, és rögtön elalszom. Ha pedig bármi is felébresztene, csodaszép disznóságokra fogok gondolni. Vagy valami gyönyörű fogadalmat teszek. Vagy le hét, hogy csak emlékezem majd. Tudod azt szeretném, ha jól éreznéd kissé ma gad. .. — Kérlek, ne mondd azt, hogy „tudod" — Majd ügyelek, hogy ezután ne mond jam. Ez tilos szó, de én mindig elfelejtem, és kimondom. Nézd, én semmiképpen sem akarom, hogy belőled vakot vezető kutya legyen. — Én nem vagyok az, s ezt magad is tu dod.ú Különben sem úgy mondják, hog\ „vakot vezető“, hanem hogy vakvezető ku tya. — Tudod — felelte a férfi. — Hát ak kor nem bánod, ha most megkérlek, hogt gvnre és ülj ide mellém? A lány felkelt, odaült mellé az ágyra, és kettesben hallgatták az eső vad csapkodá sát az ablaküvegen, és a férfi megpróbál Filep István: Illusztráció ta, hogy ne úgy érintse a lány fejét, a szép arcát, ahogy egy vak tapintaná meg — de mégiscsak úgy tudta, másként nem ment. Szorosan magához ölelte, és megcsókolta a fejebúbját. Majd legközelebb újra meg kell ezt próbálnom gondolta magában. Nem szabad ennyire ügyefogyottnak lennem Oly jó így közel érezni magamhoz, és én annyira szeretem őt, és mégis annyi bajt okoztam neki már. Össze kell szednem ma gam, hogy amennyire csak tőlem telik, jó! bánjak vele ezentúl. Minden rendbejön majd, ha rágondolok, egyedül csak őrá. — Ezentúl soha többé nem mondom hogy „tudod“ — szólalt meg. — Ezzel fog juk kezdeni. A lány megrázta a fejét, és a férfi érez te, mennyire remeg. — Mondj csak mindent úgy, ahogy jól esik — szólt a lány, és megcsókolta. — Kérlek, drágám, ne sírj — mondta a férfi. — Nem akarom, hogy mindenféle vacak párnákkal aludj. — Nem mindenféle vacak párnával — válaszolt a férfi. v Hagyd abba, mondta közben önmagának Hagyd abba rögtön. — Ide figyelj, te drága — kezdte újra. — Most lemegyünk és megvacsorázunk a rég' helyünkön a kandalló mellett, és én maid elmesélem, milyen édes kis cica vagy te s hogy egyáltalán milyen szerencsés cicák vagyunk mind a ketten. — Azok is vagyunk. — Mindent remekül kitervelünk majd — Én csak azt akarom, hogy ne küld el. — Soha senki nem küld el innen téged Ahogy azonban lefelé mentek, a férfi miközben a karfába fogódzva minden egye; lépcsőfokot gondosan kitapogatott maga e lőtt, azt gondolta: el kell küldened innen méghozzá amilyen gyorsan csak lehet és a nélkül, hogy megbántanád Mert most elé; ügyetlenül kezdtél a dologhoz Efelöl biz !os lehetsz. De hát mi egyebet tudsz esi nálni? Semmit, gondolta magában, ner tudsz csinálni semmit És lehet, hogy a vé gén még majd örülsz hogy így történt. Sükösd Mihály fordítása TÖTH LÁSZLÓ háromnegyed mindig háromnegyed a rózsa nagyob a tehénnél békésen kérődzik a kerítés tövében istenben én már nem hiszek régem ástam én gödröt már akkorát is amelyben ő is vígan elfér valaki bejön a színre valaki kimegy a színről szünet valaki bejön a színre valaki kimegy a színről függöny (álmatlan forgolódsz tested sírgödrében) a rózsa alkonyaikor Collegeit a tehenet a tehén szára tövisestül félelmetesen mered az éjbe • A cím Vítézslav Nezval köteteimének IAbsolútnl hrobáfj parafrázisa. T. L. az ásóban lapátban még hiszek megreszelem ha, éle kicsorbul s ha nyele törik el újat faragok isten nem reszelhető isten nem faragható isten tehát nincs mert milyen isten lenne és hogyan hihetnék abban akin még én sem tudok segíteni a temetés fordított teremtés *
