Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-06 / 10. szám

A SZÜLŐFÖLD IHLETE

BESZÉLGETÉS GERSTNER ISTVÁN FESTŐMŰVÉSSZEL

Cjsághir:

Bratislavában, a Slovnaft vállalat kisgalériájában kiállítás ayílt Gerstner István tájképeiből.

A megnyitó ünnepségen részt vett Eudovít Pezlár, az SZLKP KB Elnökségének tagja, a KB titkára, Lőrincz Gyula, a CSKP KB tagja, a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének elnöke. Jelen voltak továbbá az SZLKP KB osztályvezetői, a bratislavai konzniáris testületek és a Szlovák Kulturális Minisztérium képviselői. A kiállítást a Bratislavai Városi Képtár igazgatója nyitotta meg. A tárlat március végéig tart nyitva.

Megvolt tehát a megnyitó. Most már a nagyközönség dolga lesz, hogy ítélkezzen a képek felett, véleményt mondjon róluk, tetszését vagy nemtetszését nyilvánítsa ki velük kapcsolatban. Mert amíg a festmé nyék ott lógnak a műterem falán, addig csak a szűk baráti kör mondhat véleményt. Itt viszont mér a nagy nyilvánosság, hiszen a klállltóterem ajtaja mindenki előtt nyitva áll.

Néhány nappal a tárlat megnyitása előtt kerestem már Gerstner Istvánt, a művészt és a közéleti embert, de elfoglaltságára való tekintettel néhány nappal a megnyitó után kerülhetett sor az alábbi beszélgetésre.

— Még mindig ideges vagy?

— Már nem. A kiállítás megnyitása után nyugodtam meg.

— Térjünk mindjárt a lényegre. Közöld magadról azt a

hét adatot, amit a leglontosabbnak gondolsz.

— 1939-ben születtem Esztergomban, tizenötéves voltam, amikor először jártam Bánsá- ghy Vince műtermében, 1956- ban érettségiztem, 1964-ben végeztem el a nyitrai tanárképző főiskolát, 1970-ben Prágában az Óváros-téri teremben megnyílt első önálló kiállításom, mielőtt a Szovjetunióba mentem volna tanulni, a Zivot című képes hetilap kis galériájában 1973-ban újabb képeimet állítottam ki, 1977-ben Moszkvában a Szovjetunió A- kadémiájának társadalomtudományi karán elméleti munkám megvédése után elnyertem a kandidátusi címet.

— Minden emherben legma radandóhb élményként él a szülőföld. Életed nagy részét Dél-Szlovákiában a Garam, az

Ipoly torkolatánál és a Duna mellett töltötted. A természettel való kapcsolatod nagyban befolyásolta művészi fejlődésedet.

— Nem véletlen az, ha az ember a saját szülőföldjét megbecsüli, szereti. Az embernek mindig kell valakihez, valamihez tartoznia. Így vagyunk a szülőfölddel is. Az adja az ln- spiráfciót és ezt az ember továbbfejleszti." A benyomások adta élményekből fakadó képeim úgy gondolom, hűen tükrözik szülőföldem atmoszféráját. Számomra a Garam-part mindig felüdülést jelent, ott tudok Igazán alkotni.

— Mostani kiállításodon főleg tájképeiddel találkozhatunk. Vannak, amelyek a szülőföldhöz való kapcsolatokat tükrözik, ám számos kép szovjet tájat idéz.

Gerstner István alkotás közben

— Beszélgetésünk során már szót ejtettünk arról, hogy huzamosabb ideig a Szovjetunióban folytattam tanulmányaimat. így ezek a rajzok is személyes élményhez, alkotó környezethez fűződnek. Barátságot kötöttem udmurdokkal, laktam örményekkel, grúzokkal és mongolokkal is. A Kaukázus tövéig húzódó Kubányi-síkon ta vasszal jártam, amikor a mező épp olyan, mint nálunk Csallóközben és a Kubány folyó Is úgy kanyarog, mint akár a Garam vize. Számomra szinte semmi sem volt Idegen ebben az országban. Megértettem az emberek szavát, szokásaikat, és nem egy esetben sikerült közelebb kerülnöm e tép gazdag kultúrájához, hagyományaihoz. Számos rajzom is ezt a közvetlen élményt tükrözi.

— Ügy tudom, hogy jó néhány lap közölte rajzaidat, il '»sztrádáidat.

— így van. Első rajzom éppen az Oj Ifjúságban jelent meg. Említhetném még a Sza uad Földművest, a Kis Építőt,

•i Tábortüzet. Festményeim reprodukcióit közölte a Zivot, a Vf'tvarny Zivot, a Hét, Szovjet unióban a többmilliós példány számban megjelenő Ogonyok.

— Jelenlegi helyzetedben mivel vagy elégedett illetve mi féle „hétköznapi“ gondok a■ mi Imiim mim ........... mi i

kadáiyoznak munkádban?

— Arra a kérdésre, hogy mivel vagyok elégedett, azt vála= szolhatom, hogy nem vagyok elégedett önmagámmal sem. A megelégedettség az alkotó munka temetője. Örülök annak, hogy munkáim társadalmi megbecsülésben részesülnek. Természetesen hétköznapi gondjaim is vannak. Rengeteget utazom Pendlizek a főváros és Párkány (Stúrovo) között, ahol feleségem és fiam él. Lényegesben ebben a városban élek és ennek környékén alkotok.

— Ha megengeded, most egy sztereotip kérdést tennék fel: mi foglalkoztat mostanában?

— Kiállításom nem fejeződik be Bratislavában, hanem 20-25 képpel kiegészítve a kerületi — körzeti galériákban is bemutatjuk. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy alkotásaim bejárják azokat a vidékeket, ahonnét témáimat merítem. Szeretnék valami maradandót alkotó ni a Szlovák Nemzeti Felkelés 35. évfordulójára is. Megemlíthetném azt is, hogy vidékünkön nagy témának mutatkozik a falvak szocializálásának 30. évfordulója. Befejezésül meg- 'untlifhetném azt is, hogy még szorosabbá akarom fűzni kapcsolataimat azokkal a lapokkal, íotyőiralokkal, amelyekkel eddig is együtt dolgoztam.

CSIKMÄX IMRE

i.....

Ludovít Pezlár, az SZLKP KB Elnökségének tagja, a KB titkára és Lőrincz Gyula, a CSKP KB tagja, a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének elnöke a kiállítás megnyitásán.

A RÓTTAK FORRADALMÁRA

H

ector Berlioz arcvonásait leginkább két kép tette Ismertté. Az egyik Gustav Courbet, a másik Daumier

műve Az első realista portré, a második gúnyrajz. A képek egyike sem hízelgő. Courbet, a „brutális“ realista képén Berlioz feje sötét háttérből emelkedik ki. Hiába a sötét háttérrel kontrasztálö sok sárga szín az arcon, a kép végérvényesen sötét marad. Sötétséget sugallnak az epésen sárga, komor vonások Egy csalódott, magányos, keserű ember néz ránk a képről. Daumier, a nagy karikaturista a vihar sötét, haragvő démonaként ábrázolta Berliozt, vad, sátáni arccal. De a többi kortárs rajzoló sem volt könyörületesebb hozzá. Egy másik karikatúrán fanatikus hadvezérként áll előttünk, amint a hangszereknek álcázott ágyúkból tüzet nyittat a közönségre.

A képek túlzóak és mégis találóak. Hector Berlioz, a zenei romantika egyik legjellegzetesebb és egyetlen nagy francia képviselője valóban magában hordozta mindazt, amit ezek a képek sugallnak. É- lete és műve a romantika kvintesszenciája: olyan zaklatott, túlfűtött, szenvedélyes és tragikus, mint a stílus, amelynek jegyében alkotott. A romantikára jellemző, hogy igyekezett elvetni mindazt, ami szokványos volt. Berliozt sokféle váddal illették kortársai, de a szokványosság nem tartozott közéjük. Nem is tartozhatott. Mindenben különbözött a szokványostól. Még kiemelkedő pályatársai közt is idegennek, szokatlannak hatott. A francia zenei romantika egyetlen nagy képviselője volt. Honfitársai mégsem neki, a francia zeneszerzőnek hódoltak, hanem két idegen mű vésznek: a magyar Lisztnek és a lengyel Chopinnek. Igaz, hogy ez a két zeneszerző mindenekelőtt mint zongoravirtuóz vívta ki a korabeli közönség rajongását, már kiskorukban zongoravirtuóz csodagyermekként aratták sikereiket. Berlioz ebben is különbözött tőlük. Apja, a La Cöte St. An dré-i orvos fiát is orvosnak szánta, s nem jó szemmel nézte túlzott zenerajongását. A zongorázástól pedig egyenesen eltiltotta. Ennek ellenére már serdülőkorában kom- ponálgatott, bár jóformán még a zeneelmélet alapfogalmaival sem volt tisztában.

Zeneelméleti felkészültsége akkor sem volt nagyobb, amikor a szülői tilalom, sőt az anyai átok ellenére abbahagyva orvosi tanulmányait végleg a zenei pálya mellett döntött és a párizsi Konzervatóriumban Leseueur tanítványa lett. S mégis ő, a félig autodidakta volt az, aki 20 évvel később „Traité d instrumentation“ címmel olyan zeneelméleti művet írt, amely napjainkig a leghasználatosabb hangszerelés- tani kézikönyv maradt.

Konzervatőriumi tanára, Lesueur személyében Berlioz kiváló mesterére akadt. „A zene egymagában kevés!“ — hirdette Lesueur. Tanítványai és követői közül csaknem valamennyit szerves kapcsolat fűzte az irodalomhoz. Zenei munkásságunkban ez az irodalomhoz fűződő szoros kapcsolat a két művészet — a zene és az irodalom — határait elmosó tendenciákban nyilvánult meg. Ezek a tendenciák hozták létre a programzenét, melynek Berlioz lett legnagyobb mestere és szószőlő ja. Berlioznál a zene „már nem az az ön magában nyugvó művészet, mint a nagy klasszikus mestereknél. Művei tartalmi, gondolati „cselekményét“ meghatározott programban ismerteti hallgatóival, s a kompozíció felépítésében nem a régi formák, hanem elsősorban a zsinórmértékül szolgáló program után indul.“ (Fábián László).

1827-ben Párizsban egy angol színtársulat Shakespeare-tragédiákat adott elő. Bér liozra óriási hatással voltak a látott előadások, két szempontból is: újrafelfedezte magának Shakespeare zsenijét, kinek témáit a későbbi időszakban többször dolgozta fel zeneileg. A másik nagy esemény.- szenvedélyes szerelemre lobbant az angol társulat Ophéliát és Júliát játszó szép színésznője, Harriet Smithson iránt. Ez a sze relem ihlette ifjúkora legcsodálatosabb és legjellegzetesebb művének megkomponálá- sára, így született a Fantasztikus szimfónia, amely meghozta számára az első igazi sikert és Liszt barátságát. Valódi romantikus zene ez, a lírai és a démoni hangulatok vibráló kavalkádja, ahol egy mindutalan visszatérő dallam, a híres „idée fixe“ idézi fel az imádott nő alak lát.

A sikert sorozatos bukások követték. Hiába komponálta a grandiózus opusok e- gész sorát, hiába hódította meg velük kora legnagyobb művészeit, olyan személyiségeket, mint Liszt, Chopin, Schumann, Pa

ganini, Wagner, Dumas, Hugo és Heine, a kritikusok és a közönség értetlenül, elutasítóan fogadták. A Byron ihlette „Harold Itáliában“ csak langyos fogadtatásban részesült, de Benvenuto Cellini c. operája látványos bukás volt. Ezt a bukást részben és kis időre feledtette Uramatikus szimfóniájának, a Romeo és Júliának Weimar! sikere, de a következő müvek, köztük a számára annyira közelálló Faust el kárhozása ismét a közönség nemtetszésébe, merev elutasításába ütköztek. Sikerei csak külföldön voltak, azokat is főleg Liszt és Wagner önfeláldozó, baráti segítségének köszönhette. Az 1846 os év ismét sikereket hozott, főleg Pesten adott kon certje jelentett számára elégtételt, ahol az egyetlen éjszaka alatt ördögi gyorsasággal meghangszerelt Rákóczi-indulőval vívta ki a közönség viharos elragadtatását. Hazatérése azonban ismét keserves csalódásokat tartogatott számára. Hiába igyekezett elérni, hogy a párizsi Konzervatóriumban tanári katedrát kapjon, a szerény könyvtárosi állással kellett beérnie. Anyagi gondok gyötörték, magánélete is szerencsétlen volt. Hat évi reménytelennek tűnő várakozás után végül feleségül vehette nagy szerelmét, Harriet Smithsont, de az akkor régi ragyogó, szenvedéiykeltő mivoltának már csak árnyéka volt. Házasságuk nem volt boldog Harriet halála u- tán ismét megnősült, de ez a házasság csupán egy rég megunt kapcsolat rézig nált legalizálása volt. Nemsokára második felesége is meghalt, de a legnagyobb csapást fia halála jelentette számára. Két évvel halála 'lőtt' ismét fellángol, feleségül kéri gyermekkori szerelmét, Estette Du- boeuí-f, de az elutasítja Emlékirataiban világos képei ad akkori lelkiállapotáról: „Elvesztettem minden reményemet és illúziómat — gyűlölöm az embereket és vá rom a halált.“ 1869 ben, Párizsban ért véget Berlioz hányatott, diszharmóntkus é- iete.

A francia zenében magányos, gigantikus szirtként állt életművével, Wagner szavaival „kivétel, befejezetlen csoda“ maradt. Pedig ha a zenében van forradolm, azt Berlioz zenéje testesítette meg. N. K.

.miMHWi