Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-21 / 8. szám
Interjúnkban két nemzedék képviselői szerepelnek. Egyikük támogatta ás üdvözölte 1948 februárját, közvetlenül a saját sorsa alakulásán tapasztalta minden intézkedését. Másikuk csak a történelemkönyvekből, szülei elbeszéléséből ismeri a februári eseményeket, és minden gondolatával már a jövőben és a jövőnek él. Mindkettőjüknek külön-külön tettük fel a lényegükben egyazon kérdéseket. — 1948 februárjában 30 éves volt, valamivel több, mint Kati most. Milyen volt akkor a fiatalok élete? — Kisebbek voltak az igényeink, ami érthető Is, hiszen alig néhány év telt el a háború után. Az életszínvonalunk is meglehetősen alacsony volt, de mi mégis hihetetlenül boldogok, elégedettek voltunk. Hogy miért? Azért, mert nem lőttek, volt hol laknunk, volt mit ennünk — még ha jegyre adták Is az élelmiszereket. Elégedettek és boldogok voltunk, de nem voltunk igénytelenek. Nagy terveink voltak, és 'keményen dolgoztunk. Mindent nagyon tudtunk értékelni. Gondolják csak el, fiatal házasok voltunk, elsők, akiket abban az Időben Kosicén összeadtak. A város már felszabadult, de a környékén még dúltak a harcok. — Mit jelent az ön számára február? — Tisztában voltunk azzal, hogv nagyon sokáig fog tartani, amíg talpra áll az ország, aztán egyszercsak arra eszméltünk, hogy tévedtünk, hogy hihetetlenül gyorsan ment az egész. És ezt elsősor ban a (kommunista pártnak és magának februárnak köszönhettük: nélküle talán egy évtizedig vagy még tovább is eltartott volna ez a folyamat. Én abban az időben a koáicet téglagyárakban dolgoztam, így közelről is módomban állt látni, mire megy tulajdonképpen a játék. Ki-ki csak a saját vagyonkájával törődött, törpe kis tőkéjét akarta gyarapítani és nem nézte az ország előnyét, még kevésbé a nép jövőjét. Csupán a kommunisták néztek messzire. Dél-Szlovákia szerencsés helyzetben volt. Itt ezeken a vidékeken különösen erős volt a kommunista párt, sok vörösgárdista dolgozott, agitált, ők voltak azok, akik megmondták, hogyan képzelik el az ország jövőjét, és mit kell tenni azért, hogy úgy legyen. Aztán úgy is lett. — Társadalmunkban minden fiatalnak megvan a helye, sokoldalú segítségben részesülnek. Mégis gyakran halljuk, csaknem szemrehányásként, hogy beleültünk a készbe, gyerekjáték az életünk... — Nem ismerem el a generációs problémákat. Ha vannak is ellentétek, azok nem a nemzedékek közötti különbségekből erednek, hanem a hiányos pedagógiából, a rossz nevelésből, önzésből. Természetes, hogy minden nemzedéknek megvannak a saját feladatai, minden emberöltőnek meg kell oldani a feladatait. A ml társadalmunk bőkezű a fiatalokat illetően, de igényes is. Egy mai fiatal csak akkor érvényesülhet, ha állja a versenyt, és ez a verseny ma nehezebb, mint azelőtt volt. Nagy az elméleti fejlődés, széles körű tudással kell, hogy rendelkezzenek. És hogy a mai fiatalok viszonylag jólétben élnek? Hát talán nem ezt akarta a társadalmunk? Meggyőződésem, hogy súlyos helyzetekben épp úgy vállalnák az áldozatokat, mint ahogy az előttük járóik vállalták. Feladják kényelmes életkörülményeiket és elmennek a fejlődő országokba; kutató munkára vállalkoznak, holott tudják, hogy egy gyakorló orvos esetleg jobb anyagi körülmények közepette élhet. És sorolhatnám tovább... Ma még főiskolára Is sóikkal nehezebb bejutni, mint azelőtt, bizonyítani kell a versenyképességet. — Gyakori-e a családi „haditanácskozás“ Ráczéknál? Szívesen beszélgetnek-e a szülők gyerekeikkel? — Nem tudom, hogy van-e olyan témakör, amelyről valaha nem beszéltünk volna. Mindig mindent meg tudtunk egymással beszélni. Különben is, nem okoztak ők nekünk keserűséget. Igaz, mi sem nekik. Ha valami olyasmi történt, ami miatt egyensúlyukat vesztették, akkor esetleg néhány napig, amíg be nem hegedt egy kicsit a seb, hallgattunk, de aztán tárgyilagosan és indulatmentesen megbeszéltük. Így volt ez akikor is, amikor Katival közölték, hogy nem mehet el az argentínai világbajnokságra. Tudtuk, hogy feladhatja az egészet, de azt is, hogy makacs, szeretné megmutatni, mit tud. így aztán megvártuk, amíg megnyugodott, és utána mindent meg tudtunk beszélni. Szófia Katit igazolta. — Milyen diák volt Kati, milyennek képzelte az édesapja a lánya jövőjét? Segítette-e őt a pályaválasztásban? — Az iskola igazgatója voltam, így a gyerekeim már csak azért is tanultak és rendesek voltak, hogy soha senki ne mondhassa azt, hogy no a diri gyerekei... De különben nálunk nem volt szokás a verés talán azért se, mert én soha sem éreztem magam profi peda- gógusnak... A szülők akkor követik el a legnagyobb hibát, amikor saját elképzeléseiket, vágyaikat akarják ráerőszakolni a gyerekeikre. Mi amikor észrevettük, hogy a fiúnkat a kémia, de különösen a biológia érdekli, akkor, bár magunk nem sokat értettünk hozzá, támogattuk őt ebben. És ma büszkék vagyunk rá, hogy a fiúnk kutató orvos, s önfeláldozóan olyan dolgok után kutat, ami nagyobb ösz- szefüggésekben érdekli az emberiséget. — Nehéz egy élsportoló apjának lenni? — Nem könnyű. Mi legalábbis nagyon szeretünk együtt lenni, beszélgetni, kirándulni. De csak nagyon ritkán hódolhatunk ennek a szenvedélyünknek, mert Kati nagyon sokat edz, és ezenkívül még sokat utazik is.,. — Izgnl-e a papa, ha Kati nehéz napnak néz elébe, ha versenyen szerepel? — Nagyon... Ha Kati versenyez, akkor ott ülök a tv előtt, a rádió mellett, s végigizgulom az egész versenyt. Ha idehaza versenyez, akkor vele megyünk és figyelünk. Itt-ott jótanáccsal is ellátjuk. Ha nem is egészen kívülállóként, de néhány figyelmeztetéssel, jőtanáccsal az eredményeihez is hozzá tudunk járulni... — Büszke a lányára? — Nagyon. Elfogult vagyok a lányommal, és egyáltalán a gyerekeimmel szemben. Igaz, meg is érdemlik. Kevés apával történhet meg, hogy megkérdezzék: „Maga az apja annak az országos bajnoknak? ...“ — Szeret kószálni, sétálni? Meglepné, ha egy ilyen séta alkalmával összefutna Katival? — Szeretek. Ha időm engedi, akkor elég sokat sétálok. Még idegenben is. Kubában, Mexikóban, Tunéziában is megtettem. Jártam és figyeltem az embereket. Nem. egyáltalán nem lenne meglepetés, ha akár a világ végén is összefutnánk egy parkban. Egyszer Prágában meg is történt. Tudtam, hogy Kati a városban van, ő is tudta, hogy én is ott tartózkodom, de ő is, én is nagyon el voltunk foglalva. így aztán nem is beszéltük meg, hogy találkozunk-e egyáltalán. Mégis találkoztunk véletlenül: a Fucíik Parkban. Csak mentem, mentem, gondolataimban elmerülve, és egyszer csak szembejött velem a lányom, Kati. Nagyon megörültünk egymásnak, s jó volt együtt folytatni a sétát. — Élete legboldogabb időszaka? — Gyakorló tanári korom. Soha semmi bajom nem volt a tanítványaimmal. Nem mondom, nem voltam a megszokott tanártípus, hiszen csak gondolják el, még bokszolni is leálltam egy jó eredményeket elérő, de eldurvult bokszoló-diákommal, aki az apjának is nekiment. Néha, ha már nem volt más megoldás, még „testi fenyítéket“ is alkalmaztam, de csak módjával, és úgy, hogy a tanuló is elismerte annak hasznosságát. — Kedvenc versei? — Természetesen, vannak. Néha egészen ismeretlen költők verseit idézgetem, vagy öntudatlanul a sajátjaimat. Egyébként sohasem egy bizonyos költő, vagy ez vagy az a tanár volt a példaképem, hanem maga a költészet és a Dedagógia, RÄCZ KATI 27 éves, a Bratislavai Ko- mensk? Egyetem gyógyszerészeti fakul-’ tásának ötödéves hallgatója. Érdemes sportmester, hazánk hatszoros vívóbajnoka, a bratislavai Zizka TE tagja. Az 1973-as göteborgl VB-n a negyedik, az 1977-es szófiai Universiádén első lett. A sport révén ő Is sokat tartózkodik külföldön, beszél oroszul, franciául és németül. RÄCZ OLIVÉR 60 éves. A CSEMADOK KB alelnöke. Tanított, volt iskolaigazgató, az SZSZK iskolaügyi miniszterének helyettese, az SZSZK kulturális miniszterhelyettese. Író, költő és műfordító. Könyvei: Kassai dalok, Puffancs, Göndör és a többiek (megjelent szlovák fordításban is), Megtudtam, hogy élsz, Álom Tivadar hadparancsa, Rezeda-cirkusz. Hazánk képviseletében számos külföldi országban tett látogatást, beszél franciául, németül, oroszul és angolul. — 1948 februárjában még nem voltál a világon, az akkori eseményeket csupán a szüleid elbeszéléséből, a történelemkönyvekből ismered. Mit gondolsz, mi volt akkor a fiatalok fő gondja? — Három évvel a háború után bizonyára az ország újjáépítése volt a felszabadulást megélőik legnagyobb gondja. Előbb azonban még el kellett dönteni, milyen jellegű is lesz az az ország. Ez történt 1948 februárjában, ás szerintem nem véletlen, hogy a szocializmus győzött. Nekem most, harminc évvel a februári események után legfőbb gondom, hogy helytálljaik az utolsó államvizsgámon és hogy első legyek — első és nem második! — valamennyi sportvetélkedőn. És az, hogy milyen ruhában kössek házasságot ... — Ezzel talán fel is mérted 1948 februárjának az életedben betöltött jelentőségét... — Február nélkül nem tudom, lenne-e egy bajnok Rácz Kati.., Az én életemben lépten-nyomon fellelhető február hagyatéka, és egyszerűen boldog vágyóik, hogy itt, ebben a társadalomban élek. — Társadalmunkban minden fiatalnak megvan a helye, sokoldalú a segítség, amelyben részesülünk. Mégis gyakran halljuk — csaknem szemrehányásként —, hogy könnyű nekünk, beleültünk a készbe, könnyű az életünk. Mi erről a véleményed? — Az én szüleim ezt sosem mondják, pedig mondhatnák, hiszen átélték a háborút és tudják, mit jelent az életkezdés a semmiből, a küzdés és annak az előkészítése, amibe mi fiatalok — sokak szerint — csak beleültünk. A szüleim örülnek, hogy nekünk, a gyerekeiknek már jó, és remélik, hogy azt a szorongást és félelmet, amit ők átéltek, nekünk nem kell átélnünk. Természetesen, ha olyan helyzet adódna, mint 48 februárjában, ekkor a mai harminc évesek ugyanúgy viselkednének, mint az akkoriak. Ebben egy percig sem kételkedem. Különben a mának is megvannak a maga Fucíkjai, Nesporjai, csak a körülmények változtak. — Nehéz-e egy közéletű személyiség leányának lenni? — Sportpályafutásom kezdetén egy-egy győzelmem alkalmával sokan megkérdezték: „Te vagy a Rácz Olivér leánya?“ És én ilyenkor büszkén mondtam: igen. Apunak kijutott a felelős közéleti munkákból, én mégis legszívesebben a pedagógus apa leánya voltam. Abban az Iskolában érettségiztem, amelynek ő volt az igazgatója. Emlékszem, egyrészt nagyon féltünk tőle, másrészt meg oda voltunk érte. Annyira, hogy még a nagyszünetünket is hajlandók voltunk feláldozni az ő tantárgyáért, a magyar irodalomért, Sok kollégája képtelen volt ezt megérteni. Most, hogy már a bátyám és én is felnőttünk, már könnyebb, de azért apu még naponta „elbeszélget“ velünk... Ilyenkor veszi észre, hogy szakmabeli kérdésekben a gyerekei lepipálják, hogy neki is vannak gyöngéi. — Gyakoriak-e a családi „haditanácsok“ Ráczéknál? Szívesen beszélgettek szüléitekkel? — Igen, úgy is mondhatnám, hogy szüléink a legjobb barátaink, és mint Ilyenek között nincs olyan téma, amelyről ne tudnánk elbeszélgetni. Nincsenek kényes kérdések, generációs problémák. Habár felfogásbeli eltérések vannak, de elvi annál kevesebb. Az olyan kérdésben, mint a szerelem is, tőlük örököltem a konzervativizmusomat. Én ugyanis őszintén tisztelem a szerelmet, becsülöm és — nagyon fontosnak tartom. Az élet ugyan elképzelhető szerelem nélkül, de csakis ez az érzés ad tartalmat neki, és egyúttal további mély és szép érzés forrása. — Tudod-e milyen volt az édesapád bizonyítványa? — Tudom, hogy gyenge volt a műszaki tantárgyakból, ezt nem Is tagadta diákjai előtt. Arra viszont emlékszem, hogy nyelvekből és testnevelésből mindig egyese volt. A diákokból nem polihisztorokat akart nevelni, sohasem mondta, hogy az a jó diáik, aki mindenből kitűnő. — Milyennek képzelted el gyerekkorodban a jövődet, segítettek-e pályaválasztásodban a szüleid? — Egyedül döntöttem, hogy gyógyszerész leszek, de a szüleim sejtették, hogy csakis a vegytan mellett maradok, mert a verseskötetek és a regények mellett csakis a kémiai könyveket tűrtem meg a könyvespolcomon. A bátyám is olyan szakterületen kötött ki, amelynek egyetlen célja a testi szenvedés enyhítése. Ö biokémikus. Annak idején a képzeletbeli jövő kilencven százalékban vívásból állt. Most már tudom, hogy nem a sport a legfontosabb. Sokat tanulok, hogy a hivatásomban helytálljak és semmiben se maradjak el a kiváló gyógyszerkutatók, gyógyszerészek mögött. Természetesen egyelőre a vívásról se mondok le, még bizonyítanom kell, és ez napról napra nehezebb lesz, — Szükségük van a mai fiataloknak szüleik tanácsára? — Igen, csak nagyon ritkán fogadják meg... Engem mindig elszomorítanák az olyan újsághírek, amelyek a szüleikkel durvás- kodó gyerekekről vagy fiatalkorú visszaeső bűnözőkről szólnak. Nem mondom, hogy a szülőknek mindig igazuk van. Egy azonban biztos: ha féltenek bennünket, gyerekeiket, akkor az csak szere- tetből fakad. — Izgulsz-e, ha édesapád nehéz napnak néz elébe? — Szurkolok, de neki egyébként is minden sikerül... — Büszke vagy édesapádra? — Igen, azt hiszem minden gyerek elégedett lenne olyan apával, mint az enyém. — Szeretsz sétálni, kószálni, és meglepődnél-e, ha egy ilyen sétán összefutnál édesapáddal? — Szeretek kószálni, habár erre nagyon kevés az időm. Legutóbb a Tátrában töltöttem egy csodálatos hetet, naphosszat havazott, hemperegtünk, bukfenceztünk a hóban, azon izgulva, hogy a hegyi mentőszolgálat látva hancúrozásunkat, meghirdeti a lavina- veszélyt. Az idén már nem a szüleimmel voltam kirándulni hanem azzal, akit élettársamul választottam. Különben csak egy pillanatig tartott volna meglepetésem, ha akkor az együk domboldalon fedfedezem aput. — Életed legboldogabb időszaka? — A tavalyi év, amely egyúttal a legkeserűbb is volt. Szomorú voltam, mert nem vittek el az argentínai VB-re, de a csalódásért csakhamar kárpótolt egy érzés: szerelmes lettem és vagyok a mai napig is. Az életem felét tornatermekben töltöttem kemény munkával és egyszeriben jött merőben más valami, olyan bajnokság, amelyen — igaz, hogy sportszerű keretek között — de vereséget szenvedtem. Ezt állítja jövendőbeli férjem. Tény, hogy bármennyire nem szeretek vereséget szenvedni — még az edzéseken sem —, ez egyszer beleegyeztem a döntetlenbe. Egy hónap múlva lesz ’ az esküvőm. — Tudjuk rólad, hogy jő szavaló voltál. Kik kedvenc költőid, kikhez folyamodsz, ha bá at ér, kikhez, ha boldog vagy? — Nem szeretem az ultramodern költészetet, az olyan verseket, amelyek megértéséhez a szerző magyarázatára van szükségem. Nagy hatással van rám minden könyv, film, dráma, napokig is képes vagyok rágódni egy elolvasott könyvön. Kedvelem Jacques Prévert verseit, Remarque, Hemingway regényeit, Krúdy Gyula elbeszéléseit ... A kedvencek sora hosszú volna. Egy költő valamennyi versét azonban minden fenntartás nélkül a szívembe zártam: ezt a költőt Rácz Olivérnek hívják. Az interjúkat Zácsek Erzsébet és Németh István készítette
