Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-07 / 6. szám

f Ötvenketten lí^ a 15 millióból J[__ "y emlye András, a somorjai (Samu / erín) mezőgazdasági szaktananc in ““^tézet szakoktatója, 39 éves. Lega­lább 1200 tanítványa ül már traktoron, kombájnon, vagy dolgozik a szövetkezetek műhelyeiben. Ha a határt járja, mindenün­nen integetnek feléje, rádudálnak, Bandi bácsi, itt vagyunk. Csak akkor tudatosítja az élet múlását, ha tanítványai családostul látogatják meg az iskolában. Nagy gyere­kekkel jönnek el ide, leírhatatlan büszke­séggel mesélnek nekik az iskolában eltöl­tött évekről. — Az iskola, a diákévek nyomot hagynak minden ember életében. Én Leleszen ta­nultam, s az érettségi után Bősön (Gabéí- kovo) kezdtem tanítani. Akkor a kastély­ban működött az iskola. Tíz évvel ezelőtt nyílt meg a somorjai tanonciskola, azóta itt tanítok. Leleszen nagyszerű tanítóim voltak, akik az iskola szerény lehetőségei ellenére is sok értékes tapasztalatot adtak át ne­künk, diákoknak. Csak itt, Somorján tudom értékelni igazán, a minden segédeszközzel felszerelt iskola előnyeit. Kiállók az udvar közepére, és fél percen belül a műhelyek­ben, a tantermekben vagy akár a diákott- bonban is lehetek. Arról már nem is be­szélve, hogy az udvar végében „állomásoz­nak“ az iskola mezőgazdasági gépei: kom bájn, traktor, trágyarakodó, stb. Egyszerű emberek gyermekei kerülnek hozzánk, akiknek ünnep minden szülői ér­tekezlet. Okét, a szülőket még nagyon erős szálak kötik a földhöz, már megbarátkoz­tak ugyan a kombájnnal, de még bizalmat- lankodva nézik a paradicsomszedő gépet, és siránkoznak minden kukuricacsö felett, amely elkerülte a kukoricakombájn „fi­gyelmét“. A gyerekeik viszont már modern mezőgazdasági munkások. Nem annyira a föld, inkább a gépek szerelmesei. Naponta tapasztalom, micsoda örömmel ülik meg a traktort, trágyaszórét, minden gépet bizal­masan ismernek, és minél modernebb, an­nál izgatóbb számukra. Én is a gépesített mezőgazdaságnak szurkolok. Iskolánkat ba­ráti kapcsolatok fűzik a magyarországi csurgói mezőgazdasági iskolához. Tavaly náluk arattak a mi fiaink, az ő tanoncaikat pedig a brnói Zetor traktorgyárba vittük el dolgozni. A csurgói tsz-nek amerikai kom­bájnjai is vannak. És a fiúk olyan lelke­sedéssel ültek a kormánykerekek mögött, mintha legalább is F—1-et vezetnének. em topoghatunk egyhelyben. Kiállí­A ásókra járunk, és számos szakfolyó­irat jár az iskolánknak. Mondom is mindig a fiúknak: a mezőgazdaság már át­élte az első forradalmát, a szövetkezetesí tést, de lesz még itt több is, különösen, ami a falu arculatának megváltozását és a me zőgazdaság gépesítését illeti. Mondjon bár­ki bármit, annyi kiaknázatlan lehetőség, mint amennyi a mezőgazdaságban van, ta Ián egyetlen szakterületen sincs. Az em­ber eljut más bolygókra is. de visszatér a Földre, itt fog élni, mert a földi ember szá­mára csak itt sütnek búzából kenyeret. A csallóköziek hazánk többi részének mező- gazdasági dolgozóival összehasonlítva külö­nösen kedvező helyzetben vannak, hiszen mi itt nem a laboratóriumokban állítjuk e- lő az ideális termőföldet, itt tele van vele a határ. Szeretik őt az egész iskolában, a fűtő a pincébe hívja, elromlott a kazán, nézze meg. Izgul mindenki, most már hideg lesz? Bandi bácsi két percen belül már vissza is tér, semmiség az egész, csak egy csavart kellett behúzni... — Vannak még olyan emberek, akik sze­retnek aratni, de vetni nem. Mindent elkö­vetnek azért, hogy ne kelljen dolgozniuk. Helyenként ez sikerül is nekik, az ilyen életfelfogás azonban egyre ritkább. Nem mondom, hogy könnyű, gondtalan jövő vár ránk. Ellenkezőleg. Azt hiszem, hogy csak­hamar egyre több olyan problémával kell majd szembenéznünk, amelyekre csak vala­mikor a kétezredik év körül számíthatunk. Itt van például a gyermeknevelés. Fog tud ni-e gyermeket nevelni a robot? Nem tu dom. Az élet száz év múlva bizonyára na gyón izgalmas lesz, de én, most a robotok­nál sokkal kézenfekvőbb nevelőeszköznek tartom a meghitt, esti beszélgetéseket a családban, a hancúrozást a gyerekekkel, vagy akár a pofont is. A mai fiatalok — húsz-huszonöt évesek — valóban tudnak. A mi diákjaink 90 százaléka Is kitűnő ta­nuló lehetne, ha nem hiányozna belőlük a szorgalom. eretem az olyan diákokat, akik semmilyen kérdés hallatán nem nem jönnek zavarba. Tudom érté­kelni a szorgalmat, de ki nem állhatom a hazug embert. Nálam a kettes a leggyako­ribb osztályzat, pedig szívesen adnék egyest. De mi van a szakvizsgán? A mes terjelölt szépen elmondja, hogy a kukorica alá 15—20 cm-re kell szántani, be is állítja az ekét, de hogy miért van mindez így, azt már nem tudja. Legnagyobb örömét persze magában a szántásban leli, és azt tökélete­sen el is végzi. Dehát, ilyenek a csallókö­zi gyerekek ... Zsemlye Andrásnak két lánya van. Az i- dösebb a Tesla ipari tanulója, a fiatalabb még az alapiskolába jár. Édesapjuk azt tartja róluk, hogy minden szépet és jót é- desanyjuktól örököltek. Kedvenc főztje az, amit éppen eléje tesz a felesége. Nem ha­lászik, pedig a Duna mellett él. Van kert­je, de nem termeszt szőlőt és bort csak al­kalomadtán iszik, vidám emberek társasé gában. Gazdagok vagyunk, merem állítani, olyan gazdagok, mint még soha eddig. Nem azál tál gazdagok, ami körülöttünk van — ha­bár az sem kevés —, hanem azáltal, ami a szívekben van. Tanulói így vélekedtek róla: csak az az ember áraszt maga körül melegséget, aki lelkesedik, akinek célja van — aki lángol. És ilyen ember Zsemlye András mester. Az olyanok, mint ő, tesznek bennünket valóban gazdaggá. Csak akkor fáj a szívem, ha egy darab­ka ilyen föld tavasztól őszig parlagon he­ver. Vagy azért, mert a bürokrácia útvesz­tőiben elvesztette a tulajdonosát, vagy va­lakinek a hanyagsága miatt... Bánt az is, hogy tavasszal a határban trágyaszag he­lyett egyre gyakrabban a közeli gyárkémé­nyek füstjét szívjuk ... Sokat tartózkodunk kint a szabadban, ha szép az idő, de akkor is, ha esik. Ha nem lennék ott, akkor a fiúk egymást löknék ki a gépek kormánykereke mögül. Általá­ban szeretik a munkájukat. Ezt abból is gondolom, hogyha eljön az ebéd ideje, kel­letlenül szedelőzködnek: „Már vége? S ép­pen, amikor én vagyok a soros.“ Nehéz velük megértetni, hogy az elmélet legalább annyira fontos, mint a gyakorlat. Ilyenkor januárban a legrosszabb, mert bent kell csücsülni a műhelyben. Most például a tár­csázógép fogait élesítjük, de ez nekik o- lyan, mint a büntetés. A műhely ablakán át kémleljük a határt, és ha lehetne, ak­kor valamennyien ostorral hajtanánk az időt: nyíljon már a hóvirág, illatozzon az ibolya. M iért szeretik Zsemlye mestert a diák­jai? Mert a szakma nagymestere. Nem kell őt „messziről megközelíteni“, állandóan ott van mellettük. Mellettük és nem felet­tük. Érti őket, és a bizalmasuk. Csak ne lenne annyira szigorúi Szakmai verseny van, és ki más venné át velük a feladatokat, számtalanszor és vég­telen türelemmel, ha nem Bandi bácsi. Volt velük a mojmírovcei versenyen, de közben már szervezi a helyi ügyességi vetélkedőt. Zácsek Erzsébet „Talán így“. Jobboldalt a szakma nagymestere, Zsemlye András. £ gy hároméves ctgánykislány az ölembe kéredzkedett a nagykaposi kórházban. Felemelem a megkapóan kedves, fekete csöppséget: megstmogatom, játszom vele. Gyorsan megbarátkozunk. A szobába belépő dok­tornő ezt mondja: „Jaj, tegye le gyorsan, tetvest" Tetű? Tudom ml az, láttam már, mindig Irtóztam tőle, de most, ezt a fekete hajú, kedves kislányt a kezemben tartva, azt veszem észre, hogy semmiféle undorító, ta­szító érzést nem vált ki belőlem a „tetű" szó. Sőt, még jobban hozzádörgölőzöm a kislányhoz, megsimítom a fejét, megcsókolom. A doktornő néz és hozzánk lép: „Csak volt tetve, már tiszta, mint az arany.“ Tudom, hallom a szavait, de akárcsak az előző mondata, ez Is hidegen hagy. Nem érdekel, nem jutott el a tudatomig. Nem akartam, hogy eljusson oda. Akkor egészen más­sal voltam elfoglalva, mintsem azzal, hogy tetvekkel térek haza vagy sem. Az volt a fontos, hogy a kis­lány érezze a szeretetemet, boldog legyen. Legalább erre a néhány percre. Mert kap elég gorombaságot itt is, a szüleitől is. Megyek egy barátommal az utcán. Cigánygyerek fut velünk szemben: meztelenül, szurtosan. Mellénk érve intek neki, megfogom a kezét, leguggolok mellé. Kér­dezősködnék, a barátom azonban rám szól: „HagydI Nem látod, hogy cigányt" Káromkodok egyet, és a gyereket elviszem egy fagyira. Azóta kapcsolatunk a barátommal meglazult. Az utcán játszó gyerekek körülállnak egy tócsát, és egy rosszul öltözött, vézna cigánypurdét lökdösnek be a vízbe. Közben ezt kiáltozzák: „Cigánypulya, hel Cl- gánypulya, heI“ A kis cigány tehetetlen, fiatalabb is Cigányhétköznapok AZÉRT MERT CIGÁNY a többinél, és csak egyedül van. Kénytelen mindent elviselni. Az egyik fiúnak — aki vezére lehet a társa­ságnak — kijön az udvarra az apja, látja, mit művel a fia. Visszaszól a házba, a feleségének: „Ennek is jól ellátják a bajátI“ — és kárörvendöen nevet. Az asz- szony kinéz, nevet egyet, majd mindketten bemennek. Kolleganőm meséli, hogy egy kislányt azért nem vettek fel az óvodába, mert cigányl Komárom, reggel kilenc óra. Az Európa-szálló előtt az úttesten várakozom, míg elvonul az autókaraván, hogy bejuthassak a szállóba. Egy hat-hét év körüli ci­gányfiúcska toporog mellettem, aprópénzt csörgetve a kezében. Alig bírja kivárni, hogy szabad legyen az út, és máris rohan előttem, nyitja a szálló ajtaját, menne az étterembe. A „Nagyságos Kezitcsókolom Ruhatáros Asszony" azonban, amint meglátja a fiút, ráordít: „Az anyád cigány istenit, hová mégy?" A fiú hátranéz, felel: „Kiflit akarok venni." Amaz meg: „Lopni akarsz te, nem venni! Mars ki innen!" kirohan a pült mögül, és az étterem ajtajában utoléri a kisfiút, galléron ra­gadja, viszi kifelé. A fiú védekezne, magyarázza, hogy itt a pénz a kezében, igazán egy kiflit szeretne venni, de a „Nagyságos Kezitcsókolom Ruhatáros Asszony“-t ez nem érdekli, tovább szitkozódik: „Takarodj innen, mert agyon csaplak. Tolvaj banda.“ És kilöki a lép­csőkre. A magatehetetlenség, a megaláztatás benne így ad hangot: „K... a asszony!" Erre a „hölgy" még job­ban méregbe gurul, lihegve, kipirult arccal tér vissza a ruhatárba, és az ott álló néninek meg nekem ma­gyarázza: „Lopni jött ide, nem vásárolni!“ Kimegyek az utcára, látom, amint a fiú újra átvág az úton. Állok és töprengek. Alig telik el néhány perc a fiú egy kiflivel a kezében megy az út túlsó oldalán. Bele-beleharap a kiflibe, és a szálló felé tekinget. Másnap reggel újra találkozom vele. Megállók mel­lette, beszélgetünk. „Mindig így csinál, pedig csak kiflit akartam venni, éhes voltam" — mondja meg­szeppenve. Nyújtom a kezem. Töpreng, belecsapjon-e. Félénk, bizalmatlan. Aztán mégis belecsap a tenyerembe, de nem meri megszorítani. Hogy félénk a kézfogása, abban a „Nagy­ságos Kezitcsókolom Ruhatáros Asszony" szívhez szóló szavai is közrejátszottak. Mert ezzel a fiúval és a hozzá hasonló többivel már kiskorában megtanítják, érzékel­tetik: a cigány nem egyenrangú a fehér emberrel. Taposni kell rajta és megvetni. Hadd tanulja meg ide­jekorán, nincs helye közöttünk, kevesebb, elesettebb ná­lunk. Ugye, kedves doktornő, Apuka, óvónő és „Nagy­ságos Kezitcsókolom, Ruhatáros Asszony"? Csak azért, mert cigány!... Csak azért, mert „mi" ... mik is vagyunk? .., ZOLCZER JANOS ▼ /miért.,, Näßvszßrü told q cshIIóközí« cie s ifit nssvoti kön

Next

/
Thumbnails
Contents