Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-12 / 50. szám
alogné a személyvonat ablakából a megázott, idegen tájat figyelte. Törődött volt a hosszú utazástól. Száraz, barna arcáról fáradtan világított a savó színű szempár. Vékony, karvalyos orra fenyegetően megerősödött, Mindazonáltal Balogné kicserélődött, mert az utazás vagy inkább az otthontól való eltávolodás megszabadította az addig nyomasztó súlyok alól. Sőt, bizakodott, mivel kezdte fölfedezni maga körül a világot. A fülkében egy hasonló korú asszony ült vele szemben. Kosárból szőlőt szemezgetett. Időként Balogné felé pillantott, láthatóan barátkozni akart. Balogné várta a kérdést. Az idegen asszony feléje nyújtotta a ko sarat. — Fogyasszon belőle! — Köszönöm — válaszolta Balogné, de nem nyúlt a gyümölcshöz. — Fogyassza csak nyugodtan — nógatta az idegen asszony. — A legtöbbet úgyis a darazsak eszik meg a tőkén. Balogné az ölében tartott viharkabátoi félretolta a vicinális padjára, vigyázva ki emelt egy fürtöt a kosárból. — Mifelénk is van szőlő, de nem ilyen édes — állapította meg az első szemek u tánl — Kegyed nem dunántúli? — akadt meg Balognén az idegen asszony pillantása. dóm, de most valahogy elkallódott. Nem találom, pedig mind a két unokám rajta van. — Biztosan szép unokái vannak. — Az unoka talán még a gyereknél is nagyobb öröm — hajolt előre az idegen asszony. Fürkészve nézett Balogné arcába. — Mert az ember öreg korában kapja az unokát, amikor úgy érzi, hogy már kifelé taszítják az életből. Akkor jön az unoka és az ember egy kicsit megint fiatalnak érzi magát. — Nekem még nincs unokám. — Nekem már kettő van. — Öröme telik bennük. — Majd megtudja kegyed is, hogy mi lyen nagy öröm — Hamarosan megtudom én is — élte, be le magát Balogné mosolyogva a szerepbe. Az idegen asszony nem nyugodott bele a kudarcba, ismét hozzáfogott a fénykép kereséséhez. Balogné megint egyedül maradt. Gondolat ban megjelent előtte a gyámügyi hiyata; tisztviselője. Másfelé nézett, megpróbálta elterelni, lekötni a figyelmét, de, nem sza badult a tisztviselő, szakállas, szemüveget- arcától. Küzdeni se tudott ellene, . BalognC. úgy érezte, hogy már nem a vonatban ü! az idő visszavitte a gyámügyi hivatalba gondolatban a tisztviselő íróasztala élőt’ állt, oly közel, hogy a kezével rá is támasz kodhatot volna az asztalra. Arcán primitív boldogság ragyogott, dé az is látható volt, hogy nem tud a boldogsággal mit kezdem — Én? — Gondoljon vissza arra, ami történt. Balogné elkomorodva nézett a tisztviselőre. — Megnyugodnék, ha volna fényképem róla. — Így is megnyugodhat. — Fénykép nélkül olyan, mintha nem is volna egészen igaz. — Érje be annyival, ami van. Megtudta, hogy mi lett a lányával Felnőtt, egészséges lett, kijárta az iskolát és szövőnő egy gyárban. Amit akart, azt megtudta. Az idegen asszony boldogan kiáltott fel: — Megvan! Felmu'Htta az unokák fényképét A két gyermek egymás mellett kapaszkodva a ketrec szélében, kifejezéstelen csodálkozással'néztek a világba — Fiúk? — kérdezte Balogné. — Az egyik fiú, a másik lány. Ez a fiú — mutatott az idegen asszony a szőkébbik gyerekre. — Szépek — állapította meg Balogné. — És rosszak; áldja meg őket az isten- mosolygott az idegen asszony. — Inkább rosszak legyenek, mint betegek. — Megvan ezeknek mindenük — gyönyörködött az idegen asszony az unokáiban. — Az apjuk mindent előteremt nekik, /an is miből vásárolni — Hol dolgozik a kedves veje? — Az állami gazdaságban THIERY ÁRPÁD — Én messziről jövök. — Cak nem külföldi? — A Tiszántúlról jövök én. Az idegen asszony a lekopasztott szőlő- csutkát begyömöszölte a megtelt hulladék- gyűjtő dobozba. Valahonnan egy papirt teremtett elő, abba törölgette nagy gonddal ragacsos ujjait. — Tegnap óta jövök — mondotta Balogné panaszosan. — Tegnap délben ültem fel a vonatra. Az idegen asszony megértőén, s valami féle elismeréssel nézett Balognéra. — Én sajnos nem bírom elviselni a hosz- szú utazást — mondta beletörődve. — Egy szer mi is voltunk az urammal azon a vi déken, egész Mátészalkáig. Egy Ideig szótlanul ültek, rázta őket a vonat. — Látogatóba utazik? — kérdezte az ide. gén asszony. — Igen, látogatóba — sietett helyeselni Balogné. Az idegen asszony tekintete a csomag tartóra tévedt, nem véletlenül, ahol Balogné kétfülű müanyagtáskája volt. — Rokonokhoz? — A lányomhoz. Az idegen asszony kezével a melléhez kapva, a fájdalom felismerésének jeleként, bánatosan felsóhajtott. — A mai világban széjjel szakadnak a családok — mondta. — Az én szegény vöm is, az egyik, Balassagyarmaton szolgál, a felesége meg itt van nálunk. A másik lányom Pesten, a fiam Sopronban. Ahány égtáj van a világon.. Ez a lányom, szegény, aki velünk van, nem érzi jő! magát itthon. Csodálkozhatok? Hiszen az ura Balassagyarmaton van, ő meg itt. Hiába kérnek azok lakást. Azt válaszolják, ha majd lesz gyerek. Talán, ha albérletet tudnak szerezni maguknak, Méregdrágáért, ugye. De még az is jobb, mint két fiatal embernek külön élni. Balogné töprengés nélkül belevetette magát a hazugságba. — Az én lányomnak nagyon jó helye van. — Adjon hálát az istennek. — Megbecsülik a munkáját. Az ura is dolgos, becsületes ember. — Férjnél van a lánya? — Már két éve — Van szép lakásuk is, ugye? — Van azoknak mindenük. — Akkor van boldogság is — állapította meg az Idegen asszony. — Mondhatom magának, hogy mindenük van — erősítette Balogné. — Kisbaba még nincs? — Még nincs, de hamarosan lesz az is. — Majd meglátja maga is, hogy milyen nagy öröm az unoka. — Biztos nagy öröm — helyeselte Balog né. Az idegen asszony lenyúlt a kosár mélyébe, keresgélt valamit, majd a lepattogott lakkozású retikül következett, végül a zsebei. Balognét elbizonytalanította a hallgatás. A csöndben megrepedezett a hazugság vékony páncélja. Balogné szerette volna folytatni a beszélgetést, de semmi se jutott az eszébe. Kibámult az ablakon. A mozgó táj ban azonban önmagát látta, ahogy elutazás előtt egy papírzacskóra írja a férjének szóló üzenetet: „Ne gondoljon semmi rosszra, hamarosan megjövök“, aztán ahogy gondosan bezárja az ajtókat, az ablak fatábláit behajtja, a kaput is bezárja, a kulcsot a szokott helyre: a kapuoszlop belső lapjába vert szögre akasztja, az utcában egy lélek se jár, vagy mégis, a távolban égy biciklis kerekezik, de oly messze, hogy azt se lehet megállapítani, hogy távolodik vagy közeledik. — Nem találom .. — bosszankodott az idegen asszony. — Mit keres? — A fényképet. Mindig magamnál horEgy láncszem még hiányzott ahhoz, hogy elhiggye a fiatalember szavait. — Selyemgyárban? Azt mondja? — Szövőnő lett belőle. — Szövőnő? ... csóválta Balogné érthe tétlenül a fejét. — Irma szövőnő? — Most hát tudja, amire kíváncsi volt — próbált a tisztviselő véget vetni a beszél getésnek. — Messze van Ide az a gyár? — kérdezte Balogné. — Át kell utazni Pesten. — Hány kilóméter? — Háromszáz. Vagy még annál is több — És milyen az a gyár? — Mint a többi. Gépek vannak és sely met szőnek. — Gépek?.. . — csodálkozott Balogné. - — És nem fél Irma a gépektől? — Biztos nem fél, ha köztük dolgozik. — Azt mondja, hogy szövőnő... hulloti vissza Balogné a csodálkozásba. — Elvégezte az iskolát és szakmát te nult. — Nincs még férjnél? — Nem írták. Balogné egyik pillanatról a másikra bi zalmatlan lett. — Biztos, hogy ő az? — Nyugodt lehet. Az anyja neve, a születési hely és az idő is napra stimmel. — Jő lenne róla egy fénykép. — Az nincs. — Nem lehet szerezni egyet? — Elég bajos. — Magának Is? — Nekem is. —. Akkor hogyan kaphatnék róla fényképet? — Azt nem tudom. . — És . ha kérnék tőle? — A lányától? — Biztos küldene. — Nem olyan biztos. — Irma? — hökkent meg Balogné. — Négyéves kora óta azt se tudja magáról, hogy a világon van. — Az én vöm mérnök — hazudta Balogné. — Mérnök? . . Az igen. És a lánya is dolgozik? — Ű is irodán van. —■ Mi is taníttattuk a gyerekeket. A lányok is, mind a ketten elvégezték a gimnáziumot. — Az én lányomnak semmire sincs panasza. Minden megvan, amit csak megkíván. — Az enyimek se panaszkodnak. — Áldott jő férje van a lányomnak. A vonat lassítani kezdeti. — Az ura mindent megad neki — folytatta .Balogné erőszakosan, szavaival szinte elárasztva az idegen asszonyt. — Kel! egy ruha? Az ura másnapra megveszt. Kell egy gép a konyhába? Már hozzák iS . . . Áz idegen asszony felállt, összeszedte a csomagjait. Ügy nézett Balognéra, mint egy mozdulatlan. tóra szokás, amelynek tükrén semmi se köti le a figyelmünket. — Kár, hogy én már megérkeztem — mondta —, pedig milyen jól elbeszélgettünk Balogné ebből a nézésből döbbent rá, hogy az Idegen asszony egy szavát se hitte el. A vonat megállt. A kis állomásépület mögött hatalmas, nagyüzemi gyümölcsöskert terült el. Az Idegen asszony odaköszönt a vasutasnak, a vasutas visszaköszönt, majd magasba emelte az tndttótár- csát. Balogné várta, hogy az Idegen asszony megáll, visszafordul, s majd integet, de az idegen asszony már a látszattal se törődött. Atbillegett a síneken, egy tízéves tormájú fiú termett előtte, kivette kezéből a kosarat és a másik csomagot, majd eltűntek a kijárat boltíve alatt. A vonat nagyot rándult. Balogné szeme előtt megmozdult az állami gyümölcsöskert, amely olyan hatalmas volt, hogy a vonatból nem látta a végét. Az asszonv eltakarta a szemét. Ügy állt az ablaknál, mint akit az sem érdekel, hogy jó Irányba megy-e a vonat. VARGA IMRE: HIPNOSZ Őbenne két lét álom s valóság ám egymásba dűl e két külön sziget ha pokol-mélyi földrázó golyózás keveri egymásba az agyat és szivet s ha beszédre dalra feltátja száját rémlik mint akvárium mélyből halak gondolva önmaga időtlen mását álma burkában látszanak a szavak amit gondol álmában valósul s amit álmodik rögzítené szóban két sziget fogadná örök lakosul ímde közöttük tengervíz-zúgó van s ő valahol e háborgó valón túl elzárva él egy másik régióban NOVEMBERI REGGEL csendes az őszi tó partja szürkészöld és rozsdabarna piros a fán a levél ködöt kavargat a szél szürkészöld és rozsdabarna ködöt kavargat a szél piros a fán a levél csendes az őszi tó partja VILÁGFA Világfának kilenc ága fölér a fenti világba Világfának egyik ága fényes napunkat dajkálja Világfának másik ága telő holdunkat dajkálja Világfának többi ága riillagainkat dajkálja Világfának kilenc ága fölér a fenti világba Világfának kilenc ága ég magasát karmolássza Világfának gyökér-ága nyúlik az alsó világba Gyíkok és kígyók honába békák közé alvilágba de leveles kilenc ága fölér az ég udvarába
