Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-12 / 50. szám
M 5 A félreértések elkerülése végett mindjárt elöljáróban tisztáznom kell, hogy ezúttal •em szakítottunk riportsorozatunk eredeti elképzelésével. A két volgográdi, akikről szó lesz, rendes csehszlovák állampolgárok, ketten a tizenöt millióból. Diákok. Le- ezo László, a Volgográdi Politechnikai Intézet hallgatója, a királyhelmeci (Král. Chlmec) gimnáziumban végzett. Vára Pávková fogásznőnek készül az orvosi egyetemen, és a csehországi Litovélből került a Volga-parti városba. Vára és Laci július elsejétől férj és^ feleség, és ezzel magyarázható az is, hogy a szokástól eltérően, „egy kalap alatt“ jelennek meg e sorozatban. RETTEN VOLGOGRÁDBÚL Lacit tulajdonképpen csecsemőkorától ismerem. Én tanítgattam a fűzfasíp faragás, a cigánykerék, a focikergetés meg egyéb hasznos és kevésbé hasznos Időtöltés tudományára. Csakhogy múlnak a gyermekévek, és Laciból László lett, leérettségizett, mint már említettem a királyhelmeci gimnáziumban és most Itt ülünk egymással szemben, miután Várával, vagy most már inkább Vára asszonnyal rövid szabadságát tölti itthon. Eleven és mindenre fogékony gyerek volt kezdettől fogva. A gimnázium növendékei közül bizonyára sokan emlékeznek rá. Ha másként nem, hát úgy, hogy ő volt az a magas, jóvágású gitáros, aki az Iskola beat- -együttesében játszott. Osztálytársai és ta- , nítói tudják, hogy a gitáron kívül volt még agy nagy szerelme, a fizika, amely végül is irányt szabott az életének. — Gyermekkoromtól érdekeltek a gépek, a motorok — kezdi a vallomását, miután túlestünk a gyermekkori emlékek felidézésén. — Kezdettől fogva tudtam, hogy csak a gépészszakmában folytathatom a tanulmányaimat. Persze a gimiben még eszembe sem jütott volna, hogy éppen Volgográd- ban. Külön szerencsémnek tartom, hogy így sikerült, mert a politechnikai intézetnek és általában a szovjet műszaki főiskoláknak rendkívül magas színvonaluk van. Ötödéves, lassan befejezi tanulmányait. Ez így tömören elmondva meglehetősen prózaian hangzik, de ami közben történt, : az már kevésbé ment ilyen simán. — Megvallom őszintén, hogy kezdetben egy kicsit féltem — folytatja visszaemlékezéseit. — A magyar iskolákban végzett tanulókkal ez rendszerint így van. Nehezen sajátítjuk el a szláv nyelveket, és ez sokaknak kedvét szegi. De engem is meglepett, hogy milyen hamar belejöttem az o- rosz nyelvbe. Az előkészítő után egy fél év múlva már olyan magabiztos voltam a szakterületen is, mint bárki más. Lehet, hogy ehhez az is hozzájárult, hogy az első évben egy orosz fiúval laktam. De még nagyobb jelentőséget tulajdonítok a gimnáziumban kapott alapoknak. Hálával gondolok vissza a királyhelmeci tanárakra, akik valóban jól felkészítettek engem, és nyilván a többieket is. Enélkül aligha álltam volna meg a helyemet. Ezzel akarva-akaratlan a főiskolára, a volgográdi diákévekre terelődik a szó. Lelkesen és érdekesen beszél, élvezettel hallgatom. — Szóval mindig az volt a vágyam, hogy valamilyen gépipari szakmát tanuljak. Szerencsés embernek tarthatom magam, hogy teljesült a vágyam. Volgográdban közelebbről a robbanómotorokkal, a traktor- és gépkocsigyártással foglalkozom, és ez roppant érdekes terület. Ráadásul ennek az i- parágnak ebben a városban gazdag hagyománya van. A történelemből is nyilván sokan ismerik a sztálingrádi traktorgyárat, amely fontos szerepet játszott az ellenállásban a fasiszta ostrom idején, és a legnagyobb csaták alatt sem állt le a termelés, amikor úgyszólván a gyárcsarnokokban folyt a tűzpárbaj. — Gyakran megfordulunk a gyárban szakmai gyakorlaton. Nagyszerű érzés o- lyan emberek között lenni, akik között több, a szó szoros értelmében vett hős van, és akik ma is kiválóan dolgoznak, jó szakemberek és nagyszerű emberek. Megint csak szerencsémnek tartom, hogy így közelebbről is megismerkedhettem a szovjet emberekkel, munkásokkal, technikusokkal, mérnökökkel. Tőlük valóban sokat lehet tanulni szakmailag és helytállásban is. Különben hárman vagyunk ezen a szakon Csehszlovákiából, de rajtunk kívül még huszonkilenc csehszlovák vegyész hallgatója is van az intézetnek. Hosszabb ideig külföldön tartózkodó emberrel kapcsolatban természetesen mindig szóba kerül a honvágy, az a különös, szívfacsaró érzés, amely néha egészen pokollá tudja tenni az ember életét. Kíváncsian lesem, hogyan birkózott meg vele. — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt honvágyam. Kezdetben egész elviselhetetlennek éreztem, de hamar túltettem magam rajta, és ehhez nagyban hozzájárultak a szovjet diáktársak, a Komszo- mol szervezet, és a SZISZ-szervezetünk is. A Komszomol például egészen érdekes és élvezetes módon meg tudja szervezni a fiatalok szabad idejét. A csehszlovák kolónia és a SZISZ-szervezet Is sok érdekes akciót rendez. Az orvosi egyetemre is eljártam Véráékhoz, úgyhogy unalomra nem jutott idő. Ezenkívül egy beat-zenekarban játszom, gyakran fellépünk szűkebb körben az intézet vagy a SZISZ rendezvényein, de a szovjet fiataloknak is játszunk. Meglepő, hogy mennyire jól ismerik és kedvelik a Ötvenketten a 15 millióból V ______ — mondjam így? — modern, divatos vagy diszkós angolszász rock-zenét. A közelmúltban Volgográdban járt a Fonográf -együttes. Óriási sikere volt. Focizgatok is az iskola csapatával a városi bajnokságban, mert a foci a másik nagy szenvedélyem. — Aztán három évvel ezelőtt történt valami, ami teljesen új tartalmat adott az én és úgy hiszem, a többi volgográdi diák életének is. Az történt, hogy közvetlenül az internátusunk tőszomszédságában felépült egy pompás, tízemeletes irodaház és egy barakktábor, s ide költözött az oren- burgi gázvezeték csehszlovák szakaszának igazgatósága. Azóta itt teljesen otthon érezzük magunkat. A kávéházban mindig van pilzeni — nem úgy, mint otthon —, bármikor leülhetünk egy cseh, szlovák vagy magyar szóra. Az üzemi szakszervezet is 1- gyekszik érdekes és hasznos kulturális akciókat rendezni, és ezeken mindig szívesen látnak bennünket. Na és focizgatok is a gázvezetők építőinek csapatában, mert a focival sohasem lehet betelni. Erre azzal is jogot szereztem, hogy az egyéves kötelező brigádmunkát köztük tudtam le, és minden vakáció alatt hosszabb-rövidebb ideig munkát vállalok a gázvezeték építésén. Jól jön a pénz is, meg jól is érzem magam ezek között az emberek között, a- klk — és mivel jól ismerem a helyzetet, nyugodtan állíthatom — kemény, de szép munkát végeznek. — Meg aztán megismerkedtem Várával, és a többit már tudod — int a fejével a korához képest Is meglehetősen kislányos felesége felé, aki engedelmes, jóravaló feleség módjára csendben hallgatja a beszélgetésünket. Hamarosan végeztek. Merre, hová? — Valamilyen gyakorlati munkát szeretnék vállalni a termelésben, mert én már csak a gyakorlati munkát szeretem. Egyenesen viszolygok az íróasztaltól. És itt a- karunk letelepedni a Bodrogközben, mert én már csak itt érzem Igazán jól magam — mondja, és mintha beleegyezést várna, a feleségére pillant, akt engedelmes, jóravaló feleség módjára helyeslőén bólint. Palágyi Lajos a szerző felvételei ZOLCZER JÁNOS: KÉT VÁNDORLEGÉNY TÖRTÉNETEI (2. folytatás) 1 Hosszú, fárasztó utat tettünk meg: kora reggel indultunk Banská Bystricából, és megállás nélkül hajtottunk Levoőáig (Lőcse). A „fekete város“ ragyogó idővel fogadott. (Tíznapos barangolásunk egyetlen verőfényes napja ez volt.) Azonnal a Szent Jakab- -templom bejárata felé vettük utunkat, mert annak ellenére, hogy már mindketten jártunk a városban, eddig még nem sikerült megcsodálnunk Pál mester világhírű oltárát. A templomot ugyanis csak akkor nyitják ki, ha egy népesebb — harminc-negyven-tagú — turistacsoport érkezik. De nekünk szerencsénk van: velünk egyszerre érkezik meg a nagykürtösi járásból egy csapat turista. Velük beengednek. Dél múlt, és mint később megtudjuk, ma ők a harmadik csoportos látogatók. Egyének — már rég nincs turistaszezon — legalább húszán érdeklődtek. Meg is kapták a választ, mint a- hogy mi is megkaptuk tavaly: várjunk meg egy csoportot, vagy próbálkozzunk máskori De mivel, ugye a turista sem időben, sem pénzben nem mondható milliomosnak, nem várhat, mert egyebet is látni szeretne, máshová is el akar jutni — így hát csalódott szájbiggyesztéssel továbbáll. És nem valószínű, hogy még egyszer fölkeresi Lőcsét. Szóval, bámuljuk a remekmű oltárt, hallgatjuk az idegenvezető szavait, aki azonkívül, hogy a hallgatóság tudtára adja, hogy a Szlovák Tv és Rádió már háromszor közvetítés műsort Pál mester munkájáról, nem sok érdekeset mond. Szemügyre vesszük ezért a templomban, hogy hol, melyik falon, sarokban találni egy magyar, orosz vagy angol nyelvű ismertetőt, amely többet elárulna a templomról, az oltárról. Kutathatjuk! Bejárjuk a város könyvesboltjait, trafikjait, újságárusait is, hogy vegyünk egy Lőcséről szóló könyvet, képeslapot a templomról, az oltárról, de ilyen már hónapok, évek óta nem kapható. Pedig a turistának jól jönne ismeretei bővítéséhez, ha már a templomban tilos a fényképezés. De sehol sem kapunk. Bemegyünk a hajdani Városháza épületébe, ahol ma múzeum van. A kiállított anyagok megtekintése után belelapozunk a vendégkönyvbe. Szinte minden második oldalon találunk ilyen bejegyzést: „Nagyon örülünk, hogy megnézhettük ezt a szép múzeumot, de hiányoljuk, hogy nincs több nyelvű felirat.“ A múzeum egyik alkalmazottjától megkérdeztük, hogy elolvassák-e ezt a könyvet, és ha 1- gen, felhasználják-e munkájukban az észrevételeket. Az ötven év körüli nő előbb kikéri magának az asszonyom megszólítást, és megkér, szólítsam őt hölgyemnek, majd elMinden utasítás, rendelet helyes értelmezése és végrehajtása az emberen, az egyénen múlik. Az alap, a központi rendelet, határozat helyénvaló, jó. Hogy hogyan „húzzuk fel rá a falakat“, hogyan alkalmazzuk, hogyan hajtjuk végre — az rajtunk, illetékeseken — a mi eseteinkben a szálloda, az étterem és a múzeum igazgatóin múlik. Ezt a megállapítást bevezetőként mindenképpen szükségesnek tartom elmondani. mondja, hogy ha már idegen nyelvű feliratokról beszélünk, nemcsak németül és magyarul kéne feliratozniuk, hanem oroszul és angolul is, és ez sok munkával járna, meg „a minisztérium nem engedélyezi“ (?1). De hát mi nem vagyunk könnyen átverhető, kidobható és a minisztérium szótól berezelő turisták, hanem újságírók, épp munkában, kiszálláson, és illedelmesen megkérjük a hölgyet, hogy ne tessék velünk viccelni, és főleg ne tessék viccelni a minisztériummal, mert ha máshonnan nem tudnánk, tudjuk a kez- maroki, podolineci (Podolin), bardejovi tapasztalatainkból — ott ugyanis minden műemléken négynyelvfl (szlovák, magyar, német, lengyel) szöveg olvasható, és ha ott lehet, akkor itt miért nem? A „hölgyem“ azonnal észbe kap, magyarázkodna még, de hamar rájön, hogy sem a saját, sem a kollégái mulasztását nem kenheti a minisztériumra. Figyelmeztetésként hadd említsem meg a bevezetőben elmondottakat: az alap, a lehetőség tehát jó, adva van — csak éppen akarat is kell, hogy éljenek vele. Szóval, a „hölgyeméről beszélgetünk. Előbb komolyan elemezzük a helyzetet, majd i- ronizáljuk. Mosolygunk, amikor egymást kiegészítve fölvázoljuk arcjátékát: mennyire megszeppent, megijedt, amikor megértette, hogy a „minisztérium“ kifejezéssel nem illik, nem szabad csak úgy dobálózni. „Bocsánat, ne haragudjanak, nem úgy gondoltam!“ — idézgetjük szavait, amelyekkel legalább ötvenszer, ha nem többször mentegetőzött. De beleképzeljük magunkat a másik végletbe is: Mi történik, ha u- gyanígy a minisztériumra hivatkozik, mások, mondjuk külföldiek előtt is? Azok meg netán el is hiszik neki, komolyan is veszik a szavait? Milyen benyomásokkal, élményekkel távoznak Lőcséről, hazánkból?! Érdemes elgondolkozni a „Hölgyem“ viselkedésén. 2. Sajnos, a vendéglátásban is találkoztunk visszás tünetekkel. Reggel -nyolc órakor az első osztályú, húszszázalékos felárt számlázó Bellevue szállodában kőkemény a kenyér, piszkos a terítő, mogorva a pincérnő és a vendéget elküldi a sarokra a százkoronást felváltani. Persze, a vendég az utóbbira érthető okokból nem hajlandó, és kikéri magának a hangnemet. Erre az előkelő szálloda pincérnője ezt válaszolja: „Tudom, hogy mindenki hibás, csak maguk nem“. Mondom, egy jó nevű szállodában, a Bellevue-ben történik mindez ahol nagyon sok külföldi megfordul most is több idegen nyelven beszélő reggelizett, és a pincérnő velük szemben is így viselkedett. Ez az érem egyik oldala. Podolinecben (Podolin) a Pod Ratusom nevű pinceétteremben, amely harmadosztályú hely, merőben mást tapasztaltunk. A vendéget köszönéssel üdvözlő pincér, és tiszta asztalterítő fogadja. A felszolgálás gyors és remek, a pincér jó étvágyat kíván, ha kiürül a pohár újra tölt az üvegből, megköszöni a látogatást és azzal búcsúzik: „Legyen máskor is szerencsénk!“. Ezt nevezem vendéglátásnak! így biztosra veheti a vendéglátó is és a vendég is, hogy máskor is lesz szerencséje találkozni. 3. Vagy: beszéljünk a szálló dákról. A bardejovi Grand Szállodában épp a tél beálltakor szerelik át a központi fűtést. Szoba van, de hideg. A személyzet télikabátban dolgozik. Bártafürdő egyetlen szállodájának a portáján szóba se akarnak állni velünk. „Mit képzelnek!?“ — mondják, a- mikor megkérdezzük, hogy kaphatnánk-e szobát, és hátat fordítanak nekünk. Nem marad más, mint a város és a fürdő közti kis Sala§, ahol remek meleg kis szobákra találunk, az étteremben jó disznótoros ételeket szolgálnak fel, a kiszolgálás a B kategóriájú szállodában és az étteremben egyaránt osztályon felüli. 4. Ugye, nem haragszik meg a kedves olvasó, ha azt mondom, hogy nem nagyon értem az e- gészet? Ahol szinte kötelező lenne a jómodor, a színvonalas kiszolgálás, ott nyoma sincs, ahol meg — másod-, harmad-, negyedosztályú helyeken — „csupán“ elvárhatná az ember, ott szinte természetes, magától értetődő. Mint hazai vendég sem vagyok néhány esetben elégedett, ha meg idegenforgalmunk jó hírét tartom szem előtt, kétszeresen nem. Űrhajóst már küldtünk az űrbe, kutatjuk a világmindenséget, így van ez rendjén, de azért vagy épp azért, oda is el kéne már jutnunk, hogy a szállodában a fűtést ne télen szereljük, hogy ne küldjük el a reggeliző vendéget a sarokra pénzt váltani, hogy a saját mulasztásainkat ne kenjük a minisztériumra, és így tovább. Hogy az alapokra tudjunk, akarjunk, merjünk erős, időtálló falakat, várakat építeni. Mindenképpen megéri.
