Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-05 / 49. szám
io m JORGE LUIS BORGES ULRICA E lbeszélésem hű lesz a valósághoz, vagy legalábbis a valóságról őrzött személyes emlékemhez, amely egy és ugyanaz. Az események a közelmúltban történtek, de tudom, hogy az írói gyakorlat magával hozza azt a szokást, hogy beleszőjük a történetbe a körülményeket Is, és felfokozzuk a pátoszt. El akarom mesélni, hogyan találkoztam Ulrícával (nem tudtam meg a vezetéknevét, és talán soha nem is fogom megtudni) York városában. A krónika egy éjszaka és egy délelőtt történetét foglalja magában. Könnyen mondhatnám, hogy először a yorkl Öt Nővér mellett láttam meg őt, a minden szentképtől mentes nagy üvegablakoknál, amelyeket tiszteletben tartottak Cromwell képrombolói, de az igazság az. hogy a Northern Inn kistermében ismerkedtünk meg, amely a várfal másik oldalán található. Kevesen voltunk, és ő háttal állt. Valaki megkínálta egy pohár itallal, de ő visszautasította. — Feminista vagyok — mondta. — Nem akarom utánozni a férfiakat. Undorít, hogy dohányoznak és isznak. A kijelentés szellemes akart lenni, és megsejtettem, hogy nem először ejti ki e- zeket a szavakat. Később megtudtam; nem volt igazán jellemző rá, de hát nem min den esetben jellemző ránk, amit mondunk Elmondta, hogy későn ért a múzeumba, de amikor megtudták, hogy norvég, beengedték. Az egyik jelenlévő megjegyezte: — Nem ez az első alkalom, hogy a norvégok bejönnek Yorkba. — Ügy van — mondta a lány — Anglia a miénk volt és elvesztettük, ha ugyan valaki birtokolhat valamit, vagy valami elveszhet egyáltalán. Akkor néztem rá. William Blake egyik sora ezüstösen szelíd vagy aranyos fény- vyel haragvó lányokról beszél. Ulricában azonban az aranyos csillogás és a szelídség együtt volt. Nem is annyira az arca, mint inkább nyugodt titokzatosságot sugárzó arckífejezése fogott meg. Könnyedén mosolygott, és a mosolya mintha eltávolította volna. Fekete ruhát viselt, ami ritkaság északon, ahol színekkel igyekeznek vidámabbá tenni a környezet fénytelenségét. Tiszta és szabatos angolsággal beszélt, és kissé ropogtatta az erreket. Nem vagyok jó megfigyelő, apránként fedeztem fel ezeket a dolgokat. Bemutattak egymásnak. Azt mondtam neki,. hogy a bogotai Andok Egyetemen tanítok. Elárultam, hogy kolumbiai vagyok. Elgondolkozva megkérdezte tőlem: — Mit jelent kolumbiainak lenni? — Nem tudom — feleltem. — Afféle hitvallás. — Mint norvégnek lenni — felelte. Semmi egyéb nem jut eszembe abból, a- miről aznap este beszélgettünk. Másnap korán lementem az ebédlőbe. Az ablakon át láttam, hogy az éjjel havazott, a kopár földek belevesztek a reggelbe. Senki más nem ült ott. Ulrica odahívott az asztalához. Az mondta, szeret egyedül sétálni. Eszembe jutott Schopenhauer egyik tréfás mondása, és azt feleltem: — En is. Elmehetnénk együtt. CAROL BERGER BARÁTI HANN TEKR SVERTHIT GRAM OK LEGGR I METHAL THEIRA BERT A friss havon eltávolodtunk a háztól. Egy lélek sem járt a vidéken, javasoltam, hogy menjünk el Thorgate-be, néhány mérföldre fekszik a folyó mentén lefelé. Tudom, hogy már szerelmes voltam Ulricá ba, senki mást nem kívántam volna ma gam mellé. Hirtelen távoli farkasüvöltést hallottam Addig soha nem hallottam farkasüvöltési de tudom, hogy farkas volt. Ulrica nem lepődött meg. Rövidesen megszólalt, mintha fennhangon gondolkozna: — Az a néhány szegényes kard, amelyet tegnap a yorki székesegyházban láttam, jobban meghatott, mint az oslói múzeum ha talmas hajói. Útjaink keresztezték egymást Ulrica az nap délután Londonba indult, én Edin burgh-ba. — Az Oxford Streeten — mondta — vé gigjárom majd Quincey útját, aki a Ion doni tömegben elvesztett Annáját kereste — De Quincey — feleltem — felhagyott a keresésével. Én keresni fogom őt, amíg élek. — Talán — mondta halkan — most meg találtad. Megértettem, hogy megtehetett^ azt a nem remélt mozdulatot, és megcsókoltam a száját, meg a szemét. Szelíd határozottsággal eltolt magától, aztán kijelentette: — A thorgate-i fogadóban a tiéd leszek. Kérlek, addig ne nyúlj hozzám, jobb így. Egy idősödő legényembernek a felkínált szerelem olyan ajándék, amit már nem remél. A csodának joga van 'feltételeket szabni. Popayanban töltött kamaszkoromra gondoltam, és egy texasi lányra, aki tiszta és karcsú volt, mint Ulrica, és aki megtagadta tőlem a szerelmét. Nem követtem el azt a baklövést, hogy megkérdezzem tőle, szeret-e. Megértettem, hogy nem én vagyok az első, és nem is én leszek az utolsó. Az a kaland, amely nekem talán az utolsó, Ibsen eme ragyogó és határozott tanítványának csupán az e- gyik lehet a sok közül. Kézenfogva mentünk tovább. — Es az. egész olyan, mint valami álom — mondtam —, és én sohasem álmodom. — Mint a király — felelte Ulrica —, aki nem álmodott addig, amíg egy varázsló el nem altatta őt egy kútban. Aztán hozzátette: — jói figyelj. Mindjárt megszólal egy madár. Hamarosan meghallottuk a madárdalt. — Ezen a vidéken — mondtam — úgy tartják, hogy aki rövidesen meghal, az a jövőbe lát. — És én rövidesen meghalok — mondta ő. Megdöbbenve néztem rá. — Vágjunk át az erdőn — sürgettem. — Hamarább érünk Thorgate-be. — Az erdő veszélyes — felelte. A mezőkön mentünk tovább. — Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana — suttogtam. — Ezt a szót, hogy örökké, tilos klmon dani az embernek — jelentette ki Ulrica és, hogy csökkentse lelkesedésemet, megkért, hogy ismételjem meg neki a nevemet, amelyet nem értett jól. — Javier Otárola — mondtam. El akarta ismételni, de nem tudta. Én hasonlóképpen kudarcot vallottam az Ulrica névvel. — Sigurdnak foglak hívni — jelentette ki mosolyogva. — Ha én Sigurd vagyok — feleltem —4 te Brümhilda leszel. A séta elhúzódott. — Ismered a mondát? — kérdeztem tőle. — Hát persze — felelte. A tragikus históriát, amelyet a németek tönikretettek a kései Nibelung-énekükkel. Nem akartam vitatkozni, és azt mondtam neki: — Brümhilda, úgy sétálsz, mintha azt szeretnéd, hogy egy kard feküdjön köztünk az ágyban. Hirtelen a fogadó elé értünk. Nem lepett meg, hogy mint a másikat, ezt is Northern Inn-nek hívják. A lépcső tetejéről Ulrica odakiáltott nekem: — Igazán hallottad a farkast? Már nincsenek farkasok Angliában. Siess! Amikor felmentem az emeletre, láttam, hogy a falakat William Morris stílusában, mélyvörös színű, egymásba fonódó gyümölcsökkel és madarakkal díszített tapéta borítja. Ulrica lépett be elsőnek. A sötét szoba alacsony, nyeregtetős helyiség volt. A várva várt ágy megkettőződött egy homályos tükörben, a fényezett mahagóni pedig a Szentírás tükrére emlékeztetett. Ulrica már levetkőzött. Az Igazi nevemen hívott, Javiert mondott. Láttam, hogy sűrűbben esik a hó. És már nem voltak se bútorok, se tükrök. És nem volt kard sem közöttünk. Mint a homok, úgy pergett az idő. Évszázados módon folyt a szerelem a sötétben, és én először és utoljára tettem magamávé Ulrica tükörképét. Nagy Mátyás fordítása ELLENSZOLGÁLTATÁS Régi iskolatársam, Jochen Krag felhívott telefonon. Noha ezer éve nem láttuk egymást, mindjárt a tárgyra tért: — Mondd csak, szabadságon vagy már? — Igenlő válaszomra így folytatta: — Tudod, hogy milyen házbolond vagyok. Egy vagyont költöttem a hegyi üdülőmre, pompásan berendeztem, s most őrizetlenül áll. Ha ked ved van, ott töltheted a szabadságod! — Más szóval, gondnokra volna szükséged, méghozzá ingyen — jegyeztem meg. — Világos, miért, te mire gondoltál? — kacarászott elégedetten. — Ügy hallom, az utóbbi időben több helyre is betörtek azon a környéken. Van ott néhány értékes apróság, sajnálnám, ha lábuk kelne. Ha érdekel a dolog szombaton u- gorj el a kulcsokért. Nem bánod meg. Jochen talpraesett fickó volt. Az üzleti ügyekben nem volt párja. Sógorával együtt fényesen jövedelmező komputerkar bantartó vállalatuk volt Ham burgban. Lakása jó ízlésről tanúskodott. Stílbútorokkal volt berendezve, a tágas nappaliban, a kandalló fölött drága régi jegy verek lógtak. Jochen egyéb ként mindig is fegyverbolona volt, amióta csak ismerem, gyűj tötte a régi és az új pisztolyokat, puskákat. Amikor kitárta előttem a bárszekrény ajtaját csak nyeltem egyet. Nálam ott hon legfeljebb egy két palack sör szerénykedett a hűtőszek rényben. Leültünk, iddogáltunk. Barátom egyszer csak felállt, egy fiókból ezüstvonatú kis pisz folyt vett elő, és a kezembe nyomta. Vonakodva vettem át tőle, irtózom a fegyverektől Látva habozásom, elvigyo-r adott — Ne félj, csak egy ártal matlan riasztópisztoly. De a- zért nem árt, ha nálad van. Az ilyesmi biztonságot ad az embernek, egy esetleges betörő pedig úgysem tudja, hogy iga zi-e, vagy sémi Elvettem hál a pisztolyt is a kulcsot is, majd Jochen barátságos búcsúszavai után au tóba vágtam magam, és elindul tam a hegyekbe. A hegyi lak szebb volt, mim álmodhattam volna. Széles be kötő útját két oldalról pompás gesztenyefasor határolta. Benn tágas, kényelmesen berendezett szobák. Minden tárgy, festmény, metszett tükör, töméntelen pénzbe kerülhetett. A bárszekrényben jobbnál jobb italok, a könyvtárszobában, régi értékes könyvek. Paradicsomban éreztem magam. Napközben sétál qattam, a helyi patakban piszt rángra halásztam, esténként i- szogattam, olvastam a kandalló mellett. Egy este telefoncsörrenés riasztott fel. Jochen volt, hangja furcsán csengett: — Ember, furcsa telejonhí uást kaptam. Egy ismer ellen hang közölte velem, hogy ma este betörnek a hegyi lakba Azonnal kocsiba ülök és oda sietek, addig légy résenI Eliöprengtem, felhívjam-e a rendőrséget, aztán úgy döntőt tem, nem volna célravezető Ha csupán beugrasztásról van szó, még kellemetlenségem lesz belőle. Ehelyett zsebembe súly lyesztettem a riasztópisztolyt, sört töltöttem magamnak, leoltottam a villanyt és beültem egy karosszékbe, közel a bejárathoz. Bevallom egy kissé féltem. Az idő lassan vánszorgott, 6- rák teltek el, s kis híján el szunnyadtam. Ekkor aztán autózúgást hallottam. Egyre közelebbről. Kihúztam magam a székben, térdemre tettem a pisztolyt. Ajtó csapódott, lép lek közeledtek, kulcs csörgött, s valaki matatott a záron. Biztosan Jochen — villant át rajtam s megkönnyebbültem. Az ajtó feltárult, és a beá ramló, hideg holdfényben egy magas alakot pillantottam meg, Jochen sokkal alacsonyabb. Hí deg futott végig a hátamon, felugrottám, s felemelve a fegyvert elkiálltottam magam: — Egy lépést se, különben lövökI — Ne tegyen már ilyen bolondot — mondta az ismeretlen, és felém lépett, Elsütöttem a riasztópisztolyt, egyszer, két szer, háromszor ... A férfi ősz szecsuklott, s a gyenge fényben is láttam, hogy vértócsa terjed körülötte. Riasztópisztollyal nem tehettem benne kárt — villant át rajtam, s a kapcsolóhoz léptem. Az erős fényben szörnyű látvány tárult elém: az isme rétién halott volt! A rémülettől megdermedve álltam, s meg sem mozdultam, amíg Jochen meg nem érkezett. Akkor feléje nyújtva a pisztolyt, nagynehezen kipréseltem néhány szót. — Azt mondtad, riasztópisztoly! — Nem mondtam én semmit — válaszolta hidegen. — S a rendőrségnek sem adhatsz be ilyen átlátszó mesét Az áldó zat egyébként a sógorom volt, s most hogy meghalt, enyém a cég. — De hiszen azt telefonáltad, hogy betörő fenyegeti a házat. — Nem telefonáltam — vigyorgott cinikusan Jochen. S a rendőrség természetesen egy szót sem hitt el abból, a- mit őszintén elmondtam. A felügyelő éppen le akarta zárni a kihallgatást, amikor íelber- regett a telefon. Figyelmesen hallgatta a telefonálót, s végül csak annyit mondott: — Nagyszerű! És akkor Jochenhez fordult: — Sajnálom, uram, de mégis önt kell letartóztatnunk! — Ez képtelenség! Nem mon. daná meg, mivel vádol? Kikérem magamnak az alaptalan vádaskodásokat! — Amit a rendőrség tesz, annak általában mindig van a- lapja -— szólt nyugodtan a felügyelő. - Most értesítettek, hogy a sógora már régóta gyanúsnak találta viselkedését, és megkérte a hamburgi rendőrséget. szereljen lehallgatókészüléket a telefonjára. Most jelentették hogy a barátja igazat mondott! Ön néhány órája telefonált, hogy betöréssel fenyegették meg s megígérte barát jót: vegye elő a riasztópisztolyt. SZABÓ GYULA: Ecce vita sorozatból (fametszet)
