Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-31 / 5. szám
io ÜHBtíg Alexanderba kamasz, léceket gya** lult a konyhában. Kezén a vágott sebeket aranysárga lerághatö pörk borította. A konyha az udvarra nyílott; tavasz volt, az ajtókat már nem csukták be, a küszöbnél fű zsendült, kiloccsantott víz csillogott a kövön. A szemétládában föl-fölbukkant egy patkány. A konyhában vékonyra szelt krumplit sütöttek. Meggyújtották a gyorsfűzőt. A gyorsfűző nagy lobbanással kezdte az életét: fáklyaként csapott föl a lángja egész a mennyezetig, de végül kék lángocskává szelídülve haldoklott. A zubogó forró vízben ugráltak a tojások. Az egyik lakó rákot főzött. Az élő rákot két ujjal csipnentette fel a derekánál. A rákok zöldesek, víz- vezetékszínűek voltak. A csapból két- három vízcsepp csöppent olykorolykor, csak úgy magától. A vízcsap halkan szörcsögntt. "Aztán oda- fönn beszélni kezdtek többszólamú dalban a kémények, fis ekkor hirtelen leszállt az alkony. Csak egyetlen pohár ragyogott tovább az ablak- párkányon. A kiskapun át villant rá a nap végsugara. A csap tovább duruzsolt. A tűzhely körül egymással vitázó mocorgás és zizegés támadt. Gyönyörű volt az alkonyat. Az emberek szotyolát rágtak, valahol dal csöndült, sárgán szüremlett ki a fény a szobából a járdára, fölragyogott az élelmiszerbolt. A konyhával szomszédos szobában súlyos betegen feküdt Ponomarjov. Egyedül feküdt a szobában. Gyertya világított. A beteg feje fölött orvos- ságosüveg, recept lógott a nyakán. Ha ismerősök jöttek, így fogadta őket: — Búcsúzzatok el tőlem, mert meghalok. Estére már félrebeszélt. Bámult rá az orvosságosüveg. Nyakán úgy lógott a recept, mint a sál. Olyan volt, mint egy házasságra lépő hercegnő. Az üvegnek neve is volt: „tezoméltó- sága“. A beteg félrebeszélt. Tanulmányt akart írni. A takarójával társalgót!. — Nem szégyened magad? — suttogta. A takaró ott ült mellette, leheve- redett mellé, ki-kiment, híreket hozott. A beteg körül néhány tárgy őrködött. Az orvosság, a kanál, a gyertyafény, a tapéta. A többi tárgy elment. Mikor rádöbbent, hogy halálos beteg, és haldoklik, akkor már azt is értette, milyen változatos a tárgyak világa, és ebből milyen kevés maradt meg neki. Nap nap után csökkent a számuk. Olyan mindennapi dolog, mint a vasúti jegy, már visz- szatérhetetlen messze távolodott tőle. Először csak a perifériára szorult távoli tárgyak száma fogyott egyre, majd ez a csökkenés mind gyorsabban közeledett a központhoz, hozzá, a szívéhez — be az udvarba, a házba, a folyosóra, a szobába. Eleinte nem bántotta a tárgyak eltünedezése. Eltűntek az országok, Amerika, eltűnt a lehetősége, hogy megszépül vagy meggazdagodik, hogy családja lesz (agglegény volt) ... Ezek eltűnéséhez betegségének nem volt semmi köze: kicsúsztak az életből, ahogy öregedett, — de csak akkor sajdult bele igazán a fájdalom, mikor ráocsúdott, hogy már azok a tárgyak is kezdenek távolodni tőle, amelyek állandó társai voltak. Egyszer csak elhagyta az utca, a hivatal, a posta, a lovak, fis ekkor rohamosan tűnni kezdett minden a keze alól; elszökött a hatalmából a folyosó, sőt már a szobában is, szeme láttára vesztette értelmét a kabátja, az ajtóretesz, a bakancsa. Tudta: jön a halál, és ő pusztítja el útjában a tárgyakat. A dolgok óriási és hívsá- gos tömegéből már alig hagyott meg néhányat, és éppen olyasmiket, amelyeket, ha tőle függött volna, nem tűrt volna meg a háztartásában. Agytálat kapott és látogatókat és a szemükben az iszonyatot — megértette. hogy már nincs ereje védekezni e kéretlen és szükségtelen dolgok tolakodása ellen, amelyeket fölöslegeseknek érzett. De most már csupán ezek maradtak körülötte, moz- díthatatlanul. Elvesztette a jogát, hogy válasszon a tárgyak közül. Alekszandr repülőmodellt barkácsolt. J. OLESA LIOMPA Kamila Stanclová: Nárciszok alatt (Száraztü). Sokkal bonyolultabb fiú volt, és sokkal komolyabb, mint a környezete gondolta. Elvágta az ujját, csurgóit a vére, gyaluforgáccsal szemetelt, csirizzel pacsmagolt, selymet kunye- rált, bőgött, nyakleveseket kapott. A felnőttek meg voltak győződve róla, hogy nekik mindig igazuk van. Pedig közben a fiú abszolút felnőtt módra viselkedett, sőt ml több — úgy tetevékenykedett, mint kevés felnőtt volna képes: tökéletes összhangban a tudománnyal. A repülőmodellt műszaki rajz alapján készítette, számításokat végzett — jól ismerte a törvényeket, a felnőttek támadásával s szembe tudta volna szegezni a törvények magyarázatait, a tapasztalat bizonyítékát. De csak hallgatott, mert nem érezte, hogy joga van komolyabbnak mutatkozni, mint a felnőttek. A fiú körül szerteszét gumicafatok, drót, lécek, selyem, a selyem könnyed teaszövedéke, csirizszag. Villogott az ég. Rovarok másztak a kövön. A kőben megkövülve: kagyló. A munkálkodó fiúhoz odaszaladt egy másik fiú. Még egész kicsi, csupasz, kék rövid nadrágban. Hozzányúlt mindenhez, okvetetlenkedett. Alekszandr elkergette. A csupasz gumigyerek végigment a házon, a folyosón, ahol a bicikli állt. (A bicikli a pedáljával volt a falnak támasztva. A pedál lehorzsolta a tapétát. fis mintha ezen a horzsoláson kapaszkodna meg a falba.) A kis fiú Ponomarjovhoz ment. A kölyök feje szinte sugárzott az ágy széle fölött. A beteg halántéka sápadt volt, mint a vakoké. A kisfiú odament egészen a beteg fejéhez, és figyelte. Azt hitte, a világon mindig így volt minden, és így is van: egy szakállas ember fekszik a szobában az ágyon. A kisfiú éppen csak kezdett ismerkedni a tárgyakkal. Még nem tudta megkülönböztetni időbeliségüket. Elfordult, és járkálni kezdett a szobában. Látta a parkettlapokat, a szegélyléc alatt a port, a stukatúr repedéseit. Körülötte összetevődtek és meghatározódtak a vonalak, élni kezdtek a testek. Hirtelen sugárfókusz vetődött valahová, a fiúcska odafutott, de alig tett egy lépést, a távolság változására, eltűnt a fókusz, és a fiú csak bámult körül, föllenézett, a kályha mögé, kereste, és mert nem- lelte, zavartan tárta szét a karját. Minden másodperc új tárgy- gyal' lepte meg. Csodálatos volt a pók. De már a fiú gondolatára is, hogy megfogja, továbbkúszott. A haldoklónak a távozó tárgyak már csak a nevüket hagyták. A világban ott volt például az alma. Ragyogott a lombban, könnyedén forgolódott, magával ragadta a lombot, együtt forgott a Nap darabkáival, a kert kékségével és az ablakkerettel. A fa alatt vár rá a nehézségi törvény a fekete földön, a zsombékon. A zsombékon szorgos hangyák nyüzsögtek. A kertben ült Newton. Az alma sokféle okot rejtegetett, s ezek a következmények még nagyobb sokaságát idézhették elő. De ezek az okok már semmit sem jelentettek Ponomarjovnak. Számára az alma absztrakcióvá vált. Hogy a tárgyak teste elillant tőle és maradt az absztrakció — ez gyötörte Ponomar- jovot. Azt hittem, hogy nem létezik a külvilág — elmélkedett. Azt hittem, hogy a szemem és a fiilem kormányozna a dolgokat. Azt hittem, hogy a világ, megszűnik létezni, ha már nem 1 lészek. De látom, mint fordul el tőlem még életemben. Hiszen még élek! Miért nem léteznek a dolgok? Azt .hittem, agyvelőm adott nekik formát,, súlyt, színt —, de íme most itthagynak engem, és csak a nevük, haszontalan neveik nyüzsögnek a- gyamhan amelyek elvesztették a gazdájukat. fis mit várhatok ezektől a nevektől? Bánatosan nézett a kisfiúra. Az csak járkált. A tárgyak elibe jöttek. A gyerek rájuk mosolygott, és egynek sem tudta a nevét. Elment, és a tárgyak uszálya vonult utána. — Figyelj ide! — hívta a gyereket a haldokló. — Figyelj rám! Tudod, ha meghalok, semmi sem marad neked, sem udvar, sem fa, se papa, se mama. Mindent magammal viszek. A konyhába besurrant egy patkány. Ponomarjov fülelt: patkány háziasz- szonykodik, megkocogtatja a tányérokat, nyitogatja a csapot, mocorog a vödörben. — Aha, a mosogatónő.. . — vélte Ponomarjov. Nyugtalanító ötlete támadt: a patkánynak bizonyára megvan a saját neve, amelyet ember nem tudhat. Találgatni kezdte ezt a nevet. Már nem volt magánál. Mennél jobban törte a fejét, annál jobban úrrá lett rajta a rémület. Érezte, hogy mindenképpen abba kéne hagynia a patkány nevének találgatását, mégis tovább törte a fejét, noha tudta, hogy abban a pillanatban, amikor kitalálja ezt az egyetlen iszonyatos nevet — meghal. — Liompa! — süvöltötte borzalmas hangon. A ház még aludt. Kora reggel volt. Hat óra felé járt az idő. Alekszandr már'fölkelt. A konyha ajtaja nyitva állt az udvar felé. A nap még valahol alant járt. A haldokló pedig a konyhában botorkált, kétrét görnyedve, és lelógó kézfejjel nyújtogatta a karját, hogy elvigye a dolgokat. Alekszandr az udvaron szaladgált. Előtte repült a modell. Azt látta Ponomarjov utoljára. De nem vitte magával, mert a modell elröpült. Nappal feltűnt # konyhában a sár- gacifrás, világoskék koporsó. A gumifiú bekukucskált a folyosóról, hátratett kézzel. Sokáig kellett ide-oda Forgatnia a koporsót, hogy beférjen az ajtón. Leverték a polcot, a lábast, hullott a stukatúr. Alekszandr fölmászott a tűzhelyre, és segített: alulról tartotta a ládát. Amikor a koporsó végre behatolt a folyosóra, mely egy pillanat alatt fekete lett, a gumifiú szandáljával csoszogva előreszaladt: —ií Apóka! Apóka! — kiáltotta. — Meghozták a koporsódat! lánosfy István fordítása Mázik István: Vers anyámhoz Anyám, bús-szépségű Mária, ki hajnalok rögeibe botladozol — királykék kötényed az idő kioldta s törékeny testedről tovasodorta a rézsútos messzeségbe. Elsodorta tavaszaid, avar fedi árnyaid — ne keresd a tündöklő dáliák, a fű hegyén a merész harmatot, anyám, ki hajnalok rögeibe botladozol — minden, minden kiürült. Kendi Mária: Árnyjáték A képek, ahogy lazán egymásba fonódnak, A fák is, az ágak, Levelek hátán az árnyék. Egy ág félrebillen: koppan a vers, elgurul. Burjánzik a kert — csupa ajándék. Kiss Péntek József: TE, ÉN Mennék. Fogva fogsz. — Almafák néznek r- mondod — Ébren a város. Ablakok villognak mint fűrészlapok fin szólnék: — Nehéz. Sötét madárhadak szállnak errefelé. Már elfeledtem régi hangom, régi szomjúságom. Nehéz. Sötét madárhadak szállnak. elyreigazítás A figyelmesebb olvasó bizonyára elcsodálkozik, amiért ismerős hangok, ismerős zene és mondanivaló köszönt rá. Miért? — kérdi majd. Az ok egyszerű: valahol valaki összekeverte a soro kát, máshová tette a címet, s nem vette észre, hogy az alábbi két vers úgy nem vers, ahogy betördelte, kinyomta. Vagyis a nyomda ördöge lapunk harmadik szá mában megtréfálta a szerkesztőségünket és magát a költőt, Varga Imrét is. A hibáért ezúttal kérjük az olvasó és a költő elnézését, s hogy legalább valamelyest feledtetni tudjuk a hibát, hadd álljanak itt a költemények úgy, ahogy a költő elképzelte, leírta. Varga Imre: Te és ok éppen fél rész félelmeikből tiéd nyesett ágak ablakodra irányozva eső kopog az üvegen puskasörét. Történet Felbomló tudatos széthulló tudatlan a szó Káosz terébe visszapattan dobálja rongálja a szervezetlen anyag hő szín és hang és alak egymásba rajzanak Felbomló tudatos felbomló tudatlan ide-oda a szó csapódik visszapattan erőlködik próbál kerül a zűr jó áramába kisodródik idegenül egünk partjára V
