Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-11-07 / 45. szám

KUZEBÄj GERD (udmurd nemzetiségű} Nyári este A nap lehullt... Fenn darucsapat krúgat. Egerfa sustorog, borzong a láp. Az első csillagok lassan kigyúlnak: kilyuggatják az ág fakó falát. Ballag haza, ki egész nap kaszált. Beszélnek. Aztán minden hang kifullad. Szél viszi fű, virág fanyar szagát, erdő mélyén fülesbaglyok hohognak. A kis falu tompán zsong, mint a kaptár, az ablakszemek is felvillannak már: fényük fátyolos, elrévedező. Az éj vastag, puha dunyhát terít szét, alatta mélyen szusszan a szelíd-szép asszony, ki most szült: az izzadt mező. FJODOR ATYANYIN (mordvin nemzetiségű) FINNUGOR KÖITÖK VERSEI A GERSTNER ISTVÁN: Nyári este Eső Elégette a forró nap fekete arcát a földnek: melle szikkadt, feje kókadt, elvert a tűz minden zöldet. Szántóföld cserepes szájjal nyöszörög: „Szél, vizet hozzál! Vad vihar, te zendlts már dalt: élő vizet záporozzál.“ És a szürke ég borul már, föld felett hűvös szél csörtet. Űsz mordvin néz, szótlanul áll, arca ráncos, mint a földek. És mint szekér hogyha vágtat, kél dörgés, kél dübörgőn. Villám gyűl: fák arca sápad, megrendül a tölgy az erdőn Megjött végre! Megjött végre! Senki nem tarthatja őt fel: fut az eső gyémánt fényben, derekán hétszínű övvel. JAAN KAPLINSKI (észt nemzetiségű) Gondmalom Malomban malomkövek közt végre háromnak lett otthona kettőnek fészke Ömlik a víz szétfröccsen a tajték a gond lenyom s a félelem hajt még Ki zsákot emel ki gabonát forgat későre jár a nap feje lehorgad — Lejtőről ablakon néznek be a fűzfák forgó kövek közt te is lemerülsz hát a többi után, résén a garatnak —- Eltűnik minden — a zúgás marad csak. Képes Géza fordításai JUVAN SZESZTALOV (manysl nemzetiségű) Gyorsfénykép Tud manyslul, de inkább hallgat: magasan az orra. Nem örül a manysl dalnak, képe nagy, mogorva. Úgy ad kezet a manysinak, mintha fogát húznák — Aki édes anyanyelvét megtagadni elég pimasz, meglátjátok: leköpi az végül saját anyját. i Szavlcki], az 5. hadosztály pa­rancsnoka felállt amikor megpil­lantott, és én bámulva néztem ha­talmas, szép alakját. Felállt, s bí­borvörös lovaglónadrágjában, fél­recsapott, bordó kozák sapkájá­val, mellét borító érdemrendekkel úgy szelte ketté a szobát, mint a bolygó a menyboltot. Kölnivíz és szappan édeskés, hüs illata áradt felőle. Hosszú lába olyan volt, mint a vállig ragyogó lovaglócsiz­mába bújtatott gyermeklány. Rám mosolygott, lovaglóostorá­val az asztalra csapott, és magá­hoz húzta a hadparancsot, ame­lyet a törzsparancsnok az imént diktált le. A parancs utasította Csesznokovot, hogy ezredével azonnal induljon el Csugonov- Dobrivodka irányába, ütközzön meg az ellenséggel, és semmisítse meg... „ ... Az ellenség megsemmisíté­séért — Irta tovább a hadosztály- parancsnok, összekenve a papírla­pot — a felelősséget Csesznokov- ra hárítom, halálbüntetés terhe mellett, amelyet helyben végre is hajtok, amiben Csesznokov elv­társ semmiképpen sem kételked­het, hiszen nem az első hónapja működik velem együtt a harcté­ren .. Szavícklj a parancs alá kanya- rította kacskaríngós aláírását, a kész parancsot odadobta a se­gédtisztnek, és rám emelte szür­ke szemét, amelyben pajzán Jó­kedv táncolt. Átnyújtottam neki a hadosztály- törzshöz való kinevezésemről szó­ló írást. —- Parancsba vennil — szólt a hadosztályparancsnok. — Parancs­ba venni, és vegyék fel teljes el­látmányba. lássák el mindennel, nőket kivéve. Iskolázott ember vagy? — Igen — feleltem, s irigyel­tem acélos, virágzó ifjúságát —, a pétervári egyetem jogszígorló- 1a... — Látom, a kinderbalzsamok fajtájából vagy — kiáltott nevet­ve — s méghozzá pápaszemmel az orrodon. Nyamvadt fickó le­hetsz! Ide küldenek anélkül, hogy tudnák, mi vár a magad fajtájára a pápaszemeseket Itt kardélre hányják. Megszoksz Itt nálunk, vagy megszöksz? — Megszökök — feleltem, s megindultam a szállásmesterrel, hogy éjjeli szállás után nézzek a faluban. Ládámat a szállásmester cipelte a vállán. A falusi utca sárgán, gömbölydeden terült el előttünk, mint a sütőtök, az elszunnyadó ISZAAK BABEL AZ ELSŐ LIBÁM nap rózsaszín sugarakat fröccsen- tett az égre. Odaértünk egy festett vírágfű- zérekkel díszített házhoz, a szál­lásmester megállt, s bűntudatos mosollyal az arcán váratlanul így szólt: — Sok kalamajka akadt nálunk a pápaszem miatt, s ez ellen sem­mit sem lehet tenni, A tudáléko­sabb embereknek itt kiszekírozzák a lelkét Is, De ha egy ilyen meg­erőszakol egy nőt, lehetőleg mi­nél szemrevalóbbat, akkor aztán lesz becsülete a harcosok között. Ott topogott ládámmal a vállán, egész közel lépett hozzám, aztán elkeseredetten félreugrott, és be­futott az első udvarba. Kozákok üldögéltek szanaszét, és borotválták egymást. — Hát fiúk — kezdte a szállás­mester, és ládámat letette a föld­re. — Szavickij elvtárs parancsá­ra ezt az embert be kell fogad­nunk a szállásunkra, de minden ostobáskodás nélkül, mert ez az ember megszenvedett a tudománya miatt... A szállásmester elvörösödött, sarkon fordult, és elment. Sapka­ellenzőmhöz emeltem kezem, és tisztelegtem a kozákoknak. Egy lenszőke, hosszú fürtű, remek fia­tal kozák odalépett a ládához, fogta és kihajította az utcára, az­tán hátat fordított, s figyelemre méltó ügyességgel Illetlen hango­kat eregetett felém. — 0 — 0 számú löveg — kiál­tott rá egy idősebb kozák nevet­ve —, tüzelj a menekülőkre ,.. A legény együgyű tudománya kimerült, és odábbállt; Ekkor ide- oda kúszva kezdtem összeszedni a ládából kihullott kéziratokat meg rongyos cókmókomat. össze­szedtem és odavittem az udvar legtávolabbi sarkába. A ház előtt téglatűzhelyen egy üst rotyogott, disznóhús főtt ben­ne, a szabad tűzhely úgy füstöl­gőn, ahogy a távolban füstölög a szülői ház a faluban, s felkavar­ta bennem az éhséggel párosult szörnyű magányosságot. Az össze­tört ládát letakartam szénával, hogy legyen mit a fejem alá ten­ni, lefeküdtem a földre, s bele­fogtam Leninnek a Komintern II. kongresszusán elmondott beszéde olvasásába. A csipkézett dombvo­nulat mögül rám tűzött a nap, a kozákok ott ténferegtek lábamat taposva, s a legény fáradhatatla­nul gúnyolódott rajtam, a betűso­rok tüskével kirakott úton jöttek felém, és nem értek el hozzám. Félretettem hát az újságot, és odamentem a háziasszonyhoz, aki a hámistrángot szárítgatta a tor­nácon. — Gazdaasszony — szóltam —, enni kéne ... Az öregasszony rám emelte vak­si szemének szétfolyó fehérjét, majd újra a földre nézett. — Elvtárs — szólalt meg rövid hallgatás után —, ezek a dolgok már annyira a begyemben vannak, hogy legszívesebben felkötném magam .... — Hej, az anyja keserves iste­nit a lelkének — morogtam bosz- szúsan. s mellbe löktem a vén­asszonyt — tán. azt hiszi, hogy vesztegetem itt a szót... Megfordultam, s nem messze megpillantottam egy gazdátlanul heverő kardot. Egy jól megter mett liba ténfergett békésen az udvaron tollát tisztogatva. Elkap­tam, a földhöz nyomtam; a liba feje megreccsent a csizmám sar­ka alatt, megreccsent és szét- loccsant. Fehér nyaka elnyúlt a trágyalében, és szárnya odaszorult holt teste alá. — Hej, az anyja keserves iste­nit a lelkének! — mondtam, s a kardot a libába szúrtam. — Süsd meg ezt nekem, asszonyság! Az öregasszony vaksi szeme fe­lém villogott a szemüveg mögül, felemelte a libát, kötényébe csa­varta, és bevitte a konyhába. — Elvtárs — szólalt meg rövid hallgatás után —, legszívesebben felkötném magam — s magára zárta az ajtót. Kint az udvaron a kozákok te­lepedtek az üst köré. Ott ültek őnozdulatlanul, mint valami ősi szertartás papjai, s rá se hederí­tettek a libára. — Ügy látszik, közébünk való ez a legény — mondta az egyikük rólam beszélve, s kanalazni kezd­te a levest. A kozákok az egymást megbe­csülő emberek, a parasztok mél- tőságos tartózkodásával hozzálát­tak a vacsorához, én pedig meg­töröltem homokkal a kardot, ki­mentem az utcára, majd sóváran újra befordultam az udvarra. A hold mint valami silány vásári fülbevaló lógott felettünk. — Hé, öcskös — szólt hozzám váratlanul Szurovkov, a legidősebb kozák —, ülj csak le, egyél ve­lünk, amíg a libád elkészül. A csizmaszárból előhúzta tarta­lék kanalát, és a kezembe nyom­ta. Kanalaztuk a magunk főzte le­vest, és disznóhúst ettünk hozzá. — Mit,írnak az újságok? — kér­dezte a lenhajú legény és he­lyet szorított nekem. — Az újságban Lenin azt írja — mondtam, és előhúztam a Pravdá-t, Lenin azt írja, hogy mindenben szükséget szenvedünk... Hangosan, mint egy győzedel­meskedő süket ember felolvastam Lenin beszédét a kozákoknak. Az éjjel bebugyolált alkonyati leplének éltető nedvébe, az est tüzes homlokomhoz nyomta anyás tenyerét. Olvastam és ujjongtam, s uj­jongva követtem az egyenes leni­ni vonal titokzatos görbéjét. — Az igazság mindig kibújik a zsákból — szólalt meg Szurov­kov, mikor befejeztem —, ahogy kibújik onnan, azonnal le is Csap, akár a tyűk a magra . . . Szurovkov, a törzsszázad sza­kaszvezetője ezt Leninről mondta, aztán aludni tértünk a szénapad­lásra. Hatan aludtunk ott, a ron­gyos, csillagokat láttató tető alatt, egymásba gubancolódott lábbal, egvmást melengetve. Álmokat láttam, álmomban nő­ket, és csak a gyilkosságtól bí­borvörös szívem, csak a szívem mállott szét csikorogva. GERSTNER ISTVÁN illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents