Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-11-07 / 45. szám

A somurjai (Samurin) teuyészálloinás bejáratánál, mint bücaú vagy bál után színes papírdarabok henteregnek.

Az Ú lovuk, Lancaster nyerte Európa egyik legnehezebb akadályversenyét, a nagy pardu- bicei akadályversenyt. Róla, a lóról, gondozóiról, és az egész tenyészállomás munkájáról kall riportot lmom.

Hétfőn, amikor megjött Pardubicéből a 16 és vele együtt edzője, Harry Petrllk, díszkapu várta őket. Nagy volt az öröm és joggal, hiszen a nagy pardublcel akadályverseny győztesének a nevét szerte a világon jegyzik és így a tenyészállomás eredményeit is.

Az igazgatói előszobában viszont nem csinálnak az egész dologból nagy ügyet. Azt mondják, menjek és nézzek körül, beszéljek az emberekkel: Lancaster győzelme a legnagyobb, de nem ez volt az egyetlen az Idén, van miről beszélni.

Harry Petrllk és munkatársai, az általa vezetett szocialista brigád tagjai elmentek reggelizni, így várnom kell. De addig Is bemegyek áz egyik istállóba. Halász János fiatal lovász a járdát söpri. Ma ő az ügyeletes. Korábban építőipari vállalatnál dolgozott. Sofőr volt és ide a tenyészállomásra Is sofőrként jött át, de végül is feladta a kormánykereket és az istállóban találta meg a helyét. Keresete majdnem ugyanannyi, mint ami a volán mellett volt, és nincs annyi kiadása, mert a sok utazás, az állandó hétvégi kintlétek — ő szállította a versenyekre a lovakat — jócskán megcsapolták a pénztárcáját.

— A lovak? — érdeklődöm tőle.

— Nem sokat tudok még róluk mondani, mert még csak egy éve vagyok mellettük — válaszolja, de nem mond egészen igazat, mert olyan érdekesen tud beszélni, hogy nem győzök eleget csodálkozni.

I

tt van mindjárt a Szonja nevű lő, amit ők maguk között csak Selmának hívnak. Egy év alatt kilenc centit nőtt. Erős, szívós paripa. A nyitrai országos mezőgazdasági kiállítás alkalmából megrendezett versenye; ken háromszor indult és mind a háromszor első lett. Aztán két hét múlva újra starthoz állt ás újra első lett.

Minden lőnak megvan a maga rendes, hivatalos, hangzatos törzskönyvezett neve, de nekik, a gondozójuknak valahogy nem jár rá a nyelvük és így aztán Vámpírt Vaskónak, Carthágót Karcsinak szólítják és a lovak hallgatnak is a becenevükre, mert gondozójuk a tulajdonképpeni gazdájuk, s az állat, mint tudjuk, sokszor jobban ragaszkodik az emberhez, mint egyik ember a másikhoz.

— No, várjál — mondja, miközben a ló csodálatos büszke nyakát simogatja — megnézem, van-e még cukor — és ellép a takar- mányozóba, hogy egy marék kockacukorral térjen vissza. Nemcsak Szonjának, de a többi lónak Is ad egy-két szemet a cukorból.

— Mire jó ez, egyáltalán, miért van az, hogy a versenyeken is állandóan cukorral etetik a lovakat? — kérdem, amikor visszaér Szonjá- hoz.

— Szeretik, mint a gyerekek és ha szót fogadnak, akkor mi szívesen adunk is nekik. — Szeretik?

— De mennyirei Az ember szinte érzi, hogy a ló is hogyan Igyekszik. Sőt, azt is, hogy mennyire igényt tart arra a néhány szem cukorra ...

— A cukorosztásból kihagyta az egyik lovat. Miért? — kérdem és visszalépek ahhoz az állathoz, amelyiknek nem adott a cukorból. A fején szájkosár, hogy még egy szalmaszálat se tudjon a pofájába venni.

— Beteg — válaszolja Halász János — bélcsavarodása van, kólikáj-a. Mert mi csak így hívjuk magunk között ezt a betegséget.

Hihetetlen, hogy mennyire lerí a szegény páriáról az, hogy beteg. A nyaka elvesztette azt a jellegzetes büszke tartását, szeme bánatos és az alsó ajka úgy lóg, mint egy mosott rongydarab.

Különben, mint mondják, ő már túl van a nehezén, de a társa nem élte túl. Sokat szenvedett, és ami a legrosszabb, hogy ilyenkor szinte nem tudnak rajta segíteni. Megvonják tőle az eledelt, penicilin- és fájdalomcsillapító injekciókat adnak neki, de mindez nem sokat segít és végső soron azon múlik, hogy milyen erős és hogy bírja ki az egészet.

K

özben megjött Harry Petrlík. Itt az e- resz megvédte a ködtől, a nyiroktól a színes papírszalagokat, és még most is büszkén lengedeznek a bejárat felett. A kapu mögött tábla, rajta a tíztagú szocialista brigád munkájáról és eredményeiről szőlő újságcikk-kivágások és Lancaster győzelméről szóló tudósítások. Középütt Lancaster képe.

— Tudja, sokan jönnek mostanában hozzánk, hogy megnézzék a lovat, ezért összegyűjtöttük és kitettük ezeket a cikkeket, hogy legyen mit megmutatni a látogatóknak — mondja és mutatja nekem Is a szalagcimes cikkeket. Az egyik Lancaster biztos győzelméről, a másik pedig a verseny legnehezebb a- kadályáról Taxisról értekezik. Taxis ebben az évben is megkövetelte a maga áldozatait. A nyolcvankilencedszer sorra kerülő nagy par- dubicei akadályverseny tizenhét induló lovából csak három lő volt képes legyőzni ezt az akadályt. Köztük Lancaster is. A tizenhét ló közül csak öt fejezte be a versenyt. A többi elmaradt a pályán. A fotók mutatják Lancaster kiválóságát. Mint valami nyíl megnyúlt a teste az akadály felett. A verseny száznégy éves története folyamán olykor emberáldozatot is követelt már ez az akadály, és tulajdonképpen gyakorolni sem gyakorolják, nem gyakorolhatják. Egyszer egy évben nekirugaszkodnak, s ha sikerül jó, ha meg nem, akkor vége.

P

ersze, az, hogy ki és melyik ló vághat neki ennek az akadálynak, azt előbb ki kell érdemelni a különböző selejtező versenyeken. Lancaster ezeken rendszerint győzött. így többek között Pardubicében is háromszor indult. Ebből kétszer első és egyszer pedig a második lett.

— Tudja, nagyon bíztam benne — mondja Harry Petrlík. — Lancaster tulajdonképpen még nagyon .fiatal. Épp csak most érte el az alsó korhatárt, azaz a hatodik életévét, és a nagy pardubicei akadályversenyre úgy a nyolcadik életévükre érnek be a lovak. De érdemes volt benne bízni. Nagyszerű fizikai adottságuin kívül sok |6 tulajdonsággal rendelkezik. Például nagy akaraterő van benne, harcias, igyekvő és bátora Bátor, nagy-nagy szíve van ...

— Ö a király! — szólal meg hirtelen egv idegen ember mögöttem és Harry Petrlik jó érzéssel nyugtázza Bugár Károly szavait, s bár én kérdőn nézek az ismeretlenre, ő tovább szövi á saját gondolatát. — Már amikor kijött, lehetett látni, hogy ő az igazi és egyet len esélyes. Egyszerűen még a mozgásában, fénylő szőrén, izmaiban is volt valami, aim hiányzott a többiből.

— Hát, ami igaz, az igaz — folytatja a gondolatot az edző — igyekeztünk, hogy így legyen. Sokat dolgoztunk vele és a vége felé már napi tizenkét kiló zabot is kapott, csak hogy meglegyen a kellő fizikai ereje, kifejlődjenek a szükséges izmai, és bírja azt a gyilkos nagy iramot, amire szükség van ezeken a versenyeken.

— És Lancaster bírtál

— De mennyire, hogy bírta — veszt vissza Bugár "Károly a szót — egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ő lesz a győztes. Állandóan fokozni tudta az iramot. Mindig voll benne annyi erő, hogy az élre törjön, törhes

sen. A szántáson egy picit maga elé engedte Continentált, de csak azért talán, hogy utána még gyilkosabb iramot diktáljon.

B

ogár Károly a lovassport nagy rajongója. Ahová csak lehet, elkíséri az állomás paripáit és így PardubLcében is ott

volt.

— Tudja — vallja be — megnézhetném a tévében is, de az nem az igazi. Azt át kell élni, ami egy Ilyen pardubicei versenyen van. Az emberek beszélnek, tereferélnek, nagy a zsivaj, s aztán, amikor a lovak ráfutnak a Taxisra, egyszercsak síri csend támad. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyeli, hogy ml történik az akadály fölött. Utána pedig jön a nagy sóhaj. És ez most is így volt. Lancaster, mint a nyíl, mint akit zsinóron húznak, úgy falta a métereket. Jifí Casal, a vendégzsoké pedig úgy összeolvadt a lóval, mintha egy test és lélek lett volna.

Közben míg hallgatom Bugár Károly Lan- caster-ódáját, megjön Harry Petrlík fia, Roland, hogy egy kicsit rendbe tegye Lancastert és kivezesse az udvarra. Lancaster rúg-kapál, pofájával Roland felé kap.

— Nem szereti, ha elővesszük a kefét — mondja a fiú apja és ő pedig fél szemét állandóan az állaton tartja, nehogy kárt főhessen benne. Különben jól ismeri bogarait, viselkedését, amíg be nem rukkolt, nemcsak a gondozója, hanem a hajtója is ő volt. Lehet, hogy újra átveszi az állatot. Lancasterre u- gyanis még nagy jövő várhat. A nagy p'ardu- blcei akadályverseny száznégy éves története alatt csak néhány olyan paripa akadt, amely meg tudta Ismételni eredményét. Ö egyike lehet azoknak, amelyek fényes betűkkel Írják be nevüket á verseny történetébe, hiszen még csak hat éves.

Kivezetik a lovat az udvarra és én látom, hogy valóban szép állat. Büszke, indulatos, duzzad az erőtől. Szinte nem is látszik rajta, hogy ilyen nagy erőpróba van mögötte.

Ez elsősorban Harry Petrlík, az edző és munkatársai eredménye, érdeme, akik nemcsak a szükséges takarmányt adták meg az állatnak, hanem talán a szívükből is kölcsönöztek neki valamit.

Harry Petrlík ugyanis mindennél jobban szereti a lovakat. És persze nemcsak szereti, hanem ért is hozzájuk.

1949-ben végezte el a cliuchlei lovász-iskolát, utána katonaként került Somorjára (Sa- morín), ahol megnősült. A katonaság után visszament Csehországba, de húsz év után családostól ismét visszatért Somorjára. Vonzották a lovak. Az előző istállóban tizenöt lova volt, itt viszont harmincöt-negyven lóval dolgozhat és amellett biztos lehet abban, hogy nagyszerű anyagot kap. Az állomás igazgatója ugyanis egyike az elismert szakembereknek, tudja, mikor és miért veszi meg ezt vagy azt a lovat. Jók a tenyészeredményel.

Különben Is Idei eredményeink önmagukért beszélnek. Elsők az ország istállói között. Összesen hatszázhúsz ezer koronát nyertek az idén a lovaik.

Lancastert visszavezetik karámjába, s nekem feltűnik, hogy a szemközti karám lakója, a szép fekete szőrű Lucas, furcsán, mintha megkergült volna, kering a karámban.

— Szegény — mondja Harry Petrlík magyarázatképpen — teljesen meg van zavarodva. Ö is ott volt Pardubicében és kétszer bukott, azóta sem tud napirendre térni kudarca fölött.

Nos, állok és figyelem a szegény, furcsán kőválygó szép lovat és hallgatom az embereket. Nagy titok ez az egész dolog. Vagy talán nem is. Öröm és bánat. Azt már régen és sokszor hallottam, hogy a ló az egyik legokosabb állat, de hogy ennyire magas szinten lennének az értelmi képességei, azt bizony még most sem akarom elhinni. Sőt, talán nem is hinném, ha nem látnám. Pedig így van. Lancaster, Lucas, Szonja és társaik a versenyeken nemcsak izmaikat, hanem eszüket, szívüket is harcba viszik, s ha győznek, nyugodtak, elégedettek, ha meg vesztenek vagy elbuknak, mint Lucas, épp úgy bántja őket a sikertelenség, mint ahogy az embereket.

NÉMETH ISTVÁN

ZENETANULÁS

VESSZŐVEL

Z.-ék nerk közeli, nem távoli barátaim, csak ismerőseirq, aMknél minőig megállók néhány szóra, ha a faluban járok. Nagy házuk' van af,. új sorbán, kél éve fejezték be az építkezést. Jobb oldali szomszédjuk egy középkorú tanító házaspár, bal oldali szomszédjuk . a helyi szövetkezet , főmérnöke, felesége könyvelheti. Ismerőseim mindketten technikusok egy közeli kis illemben. Két gyermekük van,' egy kislány és egy kisfiú: nyolc és tíz évesek... A család, — a szülök, a gyerekek — boldogtalansága akkor kezdődött, amikor a tanító házaspár melléjük költözött és délutánonként, kora esténként a gyermekszobából kihall at szőttük a zongora kellemes hangjai: lágy akkordok, virtuóz dallamok rajzolták tele a környéket. ismerőseim kezdetben azt hitték, hogy a zongorát a tanító szomszéd — aki mellesleg zenét is tanít az iskolában — szó- laltaja meg, csak később jöttek rá, hogy azon leggyakrabban a szomszéd két fia Játszik, akik az ö gyermekeiktől alig négy, öt évvel idősebbek. Feltűnt ugyanis Ismerőseimnek, hogy a szomszéd gyermekeit keveset látni az utcán hahcúrozfii, rúgni a bőrt. hogy azok sokat tartózkodnak odahaza, így megkérdezték: „Mondja már szomszéd, mit csinálnak a gyerekek állandóan a szobában, miért nem jönnék’ ki játszani?“ A szomszéd elmosolyodott és ezt válaszolta: „Zongoráznak, zenét taniilnakl“ „Vagy ügy!" — kapott észhez az én ismerős családom mindenre figyelő háziasszonya és ezentúl ő sem engedte az utcára csemetéit. Honnan, honnan nem — mert tudvalevőleg manapság nem egyszerű dolog a zongoravásárlás —- két héten bellii zongora állt az ő gyermekeinek szobájában is. És mihelyt megérkezett a hangszer, megbeszélte azt is a szomszéd tanítóval, hogy órákat adjon a fiának és a lányának. Hetente kétszer. A pénz nem számit — mondta — csak a gyerekek minél előbb tanuljanak meg zongorázni. Ezentúl a két virgonc „örökmozgó“-nak nem lett se éjjele, se nappala. Hétfőn és pénteken, ahogy hazajöttek az iskolából, máris mentek zeneoktatásra, a hét többi napjának délutánján pedig a szobában gyakoroltak. Kezdetben alig-alig szóltak a szigorú anyai akarat ellen, hiszen még azt sem tudták, mi fán terem a zongora éS a zeneoktatás, de idővel rájöttek: utálják a kottát, utálják a zongora fehér és fekete billentyűit és utálják még az egyébként kedves, vicces szomszéd tanító bácsit is. Arról nem is beszélve, hogy a tanító szerint a gyere- keinek elég gyatra volt a zenei hallásuk, hónapos gyakorlások után is csak véletlenül tudtak leütni egy-egy alcJcordot helyesen. Ezt a' tanító "idővel tudtára is adta ismerőseimnek, de azok ilyen .kicsiséggel nemigen törődtek, csak egyet hajtogattak: az én gyerekeim se butábbak a magáénál, csak tarátsa őket és megtanulnak/“ A gyerekekben viszont egyre jobban forrt a düh a zongora iránt. Sírtak, ritak, toporzékol- tak, hazudtak, elszöktek otthonról, csak ne kelljen gyakorolniuk. Hiába vezették be a szülők, mint új nevelési módszert a családba a vesszőt, a verést, az sem akart segíteni. De a háziasszony nem tűrt ellentmondást: „Vagy megtanultok zongorázni, vagy lenyúzom rólatok a bort!“ — kiáltozta és főleg akkor bőszült föl igazán, amikor a másik szomszédba is megérkézett a zortgbra és 'a mérnök úr" gyermekéi szolidan. járlak az órákra, spt,. néhány hónap elteltével már abból az irányból is kis dalocskák csendültek föl. Nem tudta elviselni, hogy az utcában már „mindenki pu- ruttya tud zongorázni", csak taz övéi nem. így még nagyobb jenytiteket' alkalmazott, és alkalmaz ma is, még szigorúbbra' fogja a gyeplőt, ö vezeti a gyerekeket órákra, ott ül velük minden áldott nap a szobában — vesszővel a kezében —■ és a Kodály-múd- szerektől kicsit eltérően ugyan — zene- tanulásra, zeneoktatásra „serkenti“ csemetéit., Sőt, ha komolyzenét játszanak a tévében, a rádióban, odaparancsolja tízéveseit és hallgatásra kényszeríti őket: meg kell tanulniuk minden áron „zenéül, zongorául“. nincs kegyelem.

Az számára teljesen mellékes körülmény, hogy a gyerekeknek egyáltalán nincs vonzalmuk a zongorához,, a "zenéhez, és még annak a lehetőségét is kiölte már belőlük, hogy esetleg, nagyobb korukban megszeressék a zenét, önszántukból fogjanak neki zenét hallgatni esetleg valamilyen hangszeren játszani tanulni. Azt‘ hiszem, a fia még gitárt sem fog majd. a kezébe és ha beat zene lesz a rádióban, akkor is kikapcsolja azt. De számára ez mindegy, a korral haladni kell, manapság, illik tudni zongorázni a gyereknek, nem lehet ■ alább hagyni a ki vagyok? mivágyíságban!... Még megszólnák őket jobb körökben.

LANCASTER, A KIRÁLY