Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-10-24 / 43. szám

E

mlékszem, úgy tízéves ^ehettem, mikor egy vasárnap délután apám ké- zenfogott, hogy kimegyünk az erdőbe, madárdalt hallgatni. Búcsút Intettünk anyámnak, a- ki nem jöhetett velünk, mert vacsorát kellett készítenie.

A Nap melegen sütött, és ml fürgém útnak Indultunk. Nem csináltunk nagy dolgot a madárdalból, mintha az valami rendkívüli volna, a természet hez szokott, általa nevelt em berek voltunk ml, apám és én Nem Is volt ebben semmi külö nős, az egész csak amiatt volt hogy —. vasárnap lévén — rá ért.

A vasúti töltésen mentünk, ahol senki más nem mehetett, de apámnak, mint vasutasnak joga volt erre. így aztán egyenesen az erdőbe jutottunk, a- nélkül, hogy kerülőutat kellett volna tennünk. Hamarosan elkezdődött a madárdal, meg minden. A bokrok mélyén verebek csiripeltek, pintyek, füzikék és rigók fütyültek egy egész hangzavart alkotva, a- mely körülveszi az embert, mihelyst az erdőbe ér. A föld sűrűn be volt nőve erdei kökörcsinnel. a nyírfák csak nemrég bontottak rügyet, és mindenünnen a fenyők friss hajtásainak illata érződött. Lent az erdei talaj párolgott a nap melegében: mindenütt zsongott az élet. Dongók mész tak ki lyukaikból, szúnyogok rajzottak a mocsaras helyek felett, a bokrokból pedig ma darak röppentek fel, elkaptak egy-egy rovart és ismét letűntek.

Egy vonat közeledett fütyülve, így lekényszerültünk a töltésről. Apám két ujját ünneplő kalapjához emelve köszön tötte a mozdonyvezetőt, aki ki nyújtott karral visszatlsztel- gett.

Folytattuk utunkat a hőség ben kátrányt izzadó talpfákon A levegőben elvegyült a kőrö- rőfű és a csarab illata a kátrány és a kocsikenőcs szagával. Nagy lépéseket tettünk, hogy a talpfákra, ne pedig a durva kavicsra lépjünk, amely elkoptatta volna a cipőnket. A sínek csillogtak a napfényben. A vágány mindkét oldalán telefonoszlopok álltak és zümmögve köszöntötték az alattuk elhaladót. Remek napunk volt. A teljesen derült égen egy felhő sem volt, apám szerint nem is lehetett ezen a napon.

Hamarosan eljutottunk egy zabföldhöz, jobbra a töltéstől, amelyet egy ismerős bérlő é- getett ki az erdőből. A zab sűrűn, egyenletesen sarjadt Ki Apám szakértő szemmel vizs- gálgatta, s látszott, hogy elé gedett. Én nem nagyon értettem az ilyesmihez, mível városban születtem. Egy kis híd vezetett a patak felett, melyben többnyire alig volt víz, de most erősen áradt. Kézenfogva mentünk át a hídon, nehogy leessünk a sziklák közé. Innen már nem volt messze az őrház, mely teljesen beépült a zöldbe, almafák és egresbokrok közé. Ide beköszöntünk. Megkínáltak tejjel, majd megnéztük a malacokat, a tyúkokat, a virágzó gyümölcsöst, és Ismét útra keltünk.

A nagy folyóhoz igyekeztünk, ott szebb volt, mint bár. hol másutt. Azért Is érdekes volt ez a folyó, mert feljebb apám szülőháza mellett folyik el. Nem is szoktunk visszafordulni, amíg ide el nem értünk. Most Is jókora séta volt már mögöttünk. Nem volt messze a következő állomás, de oda már nem mentünk. Apám azért megnézte, helyesen mutat-e a szemafor, ö mindenre gondolt. A fölyónál végre megálltunk. Az ár szélesen, barátságosan bömpölygött, a partról fölfelé hajoltak a lombok, és visszatükröződtek ott, ahol csendesebb volt a sodrás. Minden ragyogó és üde volt Itt, fentről. a kis tavak felől enyhe szél kerekedett. Lementünk a partra, és egy darabig a folyó mentét követtük. Apám megmutogatta a horgászhelyeket. Itt üldögélt gyerekkorában, e- gész nap a sügéreket lesve. Gyakran még csak egy árva hal se mutatkozott, de azért kellemes Időtöltés volt ez. Most már nem volt ideje ilyesmire.

W

*3

w

E-t

'W.-3

5*3

%

2

■<

■ 5/5Ni

CJP

55

P

*

(AZ 1891-BEN SZÜLETETT: NOBEL-DlJAS iRÖ, A MODERN SVÉD IRODALOM ÚTTÖRŐJE ÉS MÁIG IS KI~- EMELKEDÖ ALAKJA.)

Pär Lag<?rkvíst

APÁM ÉS ÉN

Itt, a parton hancúroztunk . .^y kicsit, a vízbe kéregdarabokat eregettünk, melyeket az ár magával sodort, majd kavicsé-, kát dobáltunk, bogy lássuk, ki a legény. Vidámak voltunk, ö- rültünk a természetnek és egymásnak. Végül elfáradtunk, úgy éreztük mára .élég volt, és- útra keltünk hazafelé.

Lassan szürkülni kezdett. Az erdő megváltozott, nem volt még egészen sötét,' csak majdnem. Meggyorsítottuk lépteinket. Anyám már "biztosan nyugtalan volt, és várt az étellel. Mindig aggódott, hogy valami történheti pedig nem volt rá okai Kitűnő nap volt ez a mai,, nem történt más, csak ami várható volt. Elégedettek voltunk mindennel! Közben egyre sötétebb lett, a fák olyan különössé váltak, mintha figyelték volna lépteinket, mintha nem tudták volna, hogy kik vagyunk. Az egyikről, egy szentjánosbogár meredt le ránk a sötétbe. Megszorítottam apám kezét, de' ő nem látta ezt a furcsa -fényt, csak ment tovább. Már egészen sötét volt, mikor átjutottunk ‘ a patak felett a hídon. Félelmetesen zúgott a mélység, mintha megnyílni készült vplna, hogy elnyeljen bennünket. Ö- vatosan lépkedtünk , a talpfákra, görcsösen szorítva egymás kezét, nehogy lezuhanjunk. Reméltem, hogy apám átvisz, de ő nem szőlt egy szót sem, talán azt akarta, hogy olyan legyek, mirtt ő, hogy ne féljek.

Folytattuk utunkat. Apám nyugodtan ment a sötétben, e- gyenletes léptekkel, szótlanul, elgondolkozva. Nem tudtam megérteni, hogy lehetett olyan nyugodt, mikor olyan ijesztően sötét volt. Alig mertem lélegezni, attól féltem, lenyelem , a sötétséget, és meg fogok hálni tőle. Erre jól emlékszem, hogy azt hittem akkor.

A töltés meredeken lejtett, mintha a vaksötét mélységbe vezetne. A, telefonpöznák í- jesztően meredeztek az ég felé, tompán dünnyögve, mintha valaki lent a föld mélyében, beszélne. A fehér porcelánkalapok rémülten körülcsá- varva ültek és hallgatőztak. Minden félelmetes volt. Semmi sem volt rendes, semmi sem volt valóságos, mint egy varázslat, olyan volt az egész. Apumhoz húzódtam, és súgva '.kérdeztem:

— Apa. miért olyan félelmetes a sötétség?

— Nem, kisfiam, nincs abban semmi félelmetes — mondta, és megfogta a kezemet.

— De igen. apa, ez olyan félelmetes.

— . Ej,; te gyerek, nem kéne erre gondolnod, hiszen tudjuk, hogy. ..Olyan egyedül, elhagyatottnak éreztem magam. Különös, hogy csak én féltem, és az apám nem, és hogy most

nem ugyanazt gonaoituK. Érdekes, hogy nem használt a bátorítás, még az sem nyugtatott meg, amit mondott. Úgy éreztem, ő is félelmetes.

Csendben mentünk, mindegyikünk el volt foglalva saját gondolataival. A szívem össze- szoruit. mintha belebújt és ránehezedett volna a sötétség. Ekkor, egy kanyarba érve, váratlanul óriási robaj hangzott föl mögöttünk. Ijedten felocsúdtunk gondolatainkból. A- pám lerántott a töltésről az árokba. Ebben a pillanatban elrobogott mellettünk a vonat. Egy fekete vonat, sötét minden kocsija, őrületes sebességgel száguldott.

Mi volt ez, ilyenkor nem kellett jönni semmiféle vonatnak! Rémülten néztük. A hatalmas mozdonyban ott, ahol a szenet lapátolják be, lobogott a tűz, és a szikrák vadul örvénylettek kt az éjszakába Rettentő voltl

A mozdonyvezető sápadtan, mozdulatlanul, kővédermedt arccal állt ott a tűz fényében. Apám nem ismerte, nem tudta ki volt ő, aki csak nézett meredten előre, mintha bele a- karna rohanni a sötétségbe, r. messzi végtelen sötétségbe.

Zihálva, fellndultan az ijedtségtől álltam és néztem a vad látomás után, melyet elnyelt az éjszaka. Apám felvitt a töltésre, és siettünk haza. Csak ennyit mondott: — Különös, miféle vonat lehetett ez, még csak a ' mozdonyvezetőt sem Js mertem. Aztán csendben ment tovább.

Én azonban egész testemben reszkettem. Ez bizony miattam volt, énmiattam. Sejtettem is, mit jelentett, a szorongató félelmet, az ismeretlen veszedelmet, amelyről apám se tud, a mely ellen nem is tudna megvédeni.

Ilyennek kellett lenni életemnek, ennek a világnak, nem olyannak, mint az apámé volt. amelyben . minden ismert és biztos volt. Nem volt ez valódi világ, nqm volt ez rendes élet. Csak robogott szikrázva a sötétségbe, melynek sehol nincs vége.

Fordította: Böszörményt István

MÄZIK ISTVÁN VERSEI

Lassan farkasfogak...

(II. változat)

Lassan tarkasfogak viliágnak a kávéházak mélyéi ahol Huba Zelinové cérnahangja sem lenne elég, hogy egyensúlyt teremtsen dalaival. Gitárok ugatnak a csőnadrágok dudorodó felébe", a szerelem lázas testei között a mindig intimfényes teremben. Az idő zöld palackban áU és keseregnek a füsthálóvá alakult vigasztalan

melódiák

0, hol van itt az értelem? Mely ablakrácson kopogjak be esős őszi estén, midőn a házak simák neonfényű

sírással?

Ezerkileneszázötvenhét...

(III. változat)

Ezerkilencszászötvenhát őszén, amikor megláttam

a napot

a világ már rég üzemelt. Apám lábát a csizma véresre marta, de lépte ütemesebb volt

a hexametereknél

Gyöngéd eső módjára fürdetett meg anyám, bogy lássak mindent magam körül. Rámpillantottak a csillagok, de elérni távol voltak nekem, s hol szélben Imbolyogtak az ibolyák, o-tt János Vitézek vágtattak el, fis jöttek, rózsás villámok buktak elém, de mellemre buppánva négykézláb kúsztam előre.

Kicsiny füvek néztek reám s a rózsaszínű hold. A boldogság kába illúziói, hogy

megmosolyoghassanak.

S íme: mosoly helyett most könny hull pilláim alól.

CUTH JÁNOS:

A tarisznya

A jól megalapozott függetlenség tisztes szándékával kanyarítatta vállára vándortarisznyái át Jónás, mert aki- nem a hagyományos hamuba sült pogácsát viszi útra valóul, hanem a szülői otthon és az egyértelműen jó könyvek nemes intelmeit, annak mihamarabb ki kell érdemelnie a méltóságot, a viszont jóindulatot, s mindenekelőtt azt a szerényen óhajtott pótülést valamely teherautón, amelyből egy rakodómunkás számára tág horizontok nyílhatnak. — Ámde miért is lett volna félfogadás a tekintélyes cég személyzeti osztályán, ha Jónásnak hiába tanácsolták, hogy a hivatal személyzeti szentélyét a hátsó bejáraton át ajánlatos megközelíteni, valamint, hogy az életrajz mellé szükségeltetik egy üveg jobb minőségű pálinka, a kérvény mellé pedig az Adámig és Éváig visszavezethető rokoni kapcsolatok jelemlegetése — amely fogásokat az alázkodással, talp nyalással és fondorkodással egyetemben elvetette, s útravalői alapján aláváló gazembernek tartotta volna magát, ha valaha is élt volna ilyesmivel.

Míg egy zárt ajtó küszöbén egybevetette tarisznyájának tartalmát a valósággal, többen megelőzték Jónást: ki levélben, ki telefonon, A levél dupla borítékból állt, a telefonban valaki igazgató úrnak titulálta a diszpé csert, másvalaki pedig a kulcslyukon át jutott be, s megsúgta a személyzetisnek, hogy az itt sorára váró Jónás alkoholista, aki amellett piromániás és adócsaló, de azt is hozzáfűzte, hogy nem mintha ö nem pályázna ugyanarra az állásra, de igazán nem azért mondta el mindezt, hogy befolyásolja a nagytekintélyű hivatalt, ó nem, becsületbeli dolognak tartotta megemlíteni a tényállást.

így aztán Jónás nemcsak a kamionról, és egy bútorszállító kocsiról maradt le, hanem az Utolsó furgonról is

Még ha gáncsolták is Jónás minden lépését, 5 kért bocsánatot, ha véletlenül a lábára léptek, ő mondta, hogy pardon, mindezek ellenére azonban szégyellte magát, amiért minduntalanul hátul kellett kullognia. Mikor aztán az elesettet megjátszó számító is rávetette magát, kénytelen volt felülvizsgálni útravalóját. Belekotort a tarisznyáidba, s már-már a feledésnek ajánlotta fel belőle az igazak intelmeit. Végül mégis mindent benne hagyott, csak éppen egyenlőre szögre akasztotta a tarisznyáját.

T