Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-10-17 / 42. szám

agy harminc esztendő előtt, aml- * kor Bús Lovag még a földön járt, amit úgy kell értelmezni, hogy a Csigának és a Vörös Békának volt a törzsvendége, az történt egy havas téli estén, hogy Bús Lovag elől megszökött Krónitzer N. János, a „Virágoskert“ kiadótulajdonosa. Bús Lovag vékony karbonári köpenyét dideregve csavarta dereka köré, amidőn a füstös kis nyomdahelyiség üvegajtaja bezáródott mögötte és elszántan nézett szembe a téli förgeteggel, amely sikoltozva vágott végig a girbe-görbe kis belvárost utca ócska házal között. A zúzmarás üvegajtón át még látni a „Virágoskert“ segédszerkesztőjének, egy különösen kiállhatatlan fiatalembernek gúnyos arcát, amint tettetett szánakozással közölte vele, hogy Krónitzer úr már eltávozott a hivatalos helyiségből és nyomatékosan hozzáfűzte, hogy ma már többé vissza sem jön. Hiába pattognak tehát a szétdarabolt fásláda darabjai a kis vaskályhában, a költőnek nincs még csak ürügye sem arra, hogy dermedt tagjait fölmelegítse, miután egész nap a „Nagyvárosi rejtélyek“ című regény folytatásán dolgozott ffltetlen szobájában, Bús Lovag otthagyhatja a kéziratot, ha akarja, reggel megtalálhatja Krónitzert és vele a tíz forintot, amelyet a költő munkájáért igényelt.

— Nem — mondta Bús Lovag kesernyés mosollyal —, munkámat nem hagyom itt. Krónitzer úr talán még elfeledkezne a honoráriumról ... Megyek és felkeresem őt.

A kiállhatatlan ember lesütötte a szemét, s alávalóan sóhajtott.

— Krónitzer űr valahová Budára ment disznótorba, ahonnan csak reggel fog visz- szatérni.

Bús Lovag, aki e közlemény hatása alatt egész napi munkáját megsemmisülni látta — mert amilyen balsors üldözi, bizonyos, hogy sohasem lesz másnap reggel —, egy spanyol grand büszkeségével vont vállat és gőgösen sziszegte:

— Ügy? Krónitzer úr disznótorba jár? Helyes. Az írók is disznótorba mennek, ha a „Virágoskert“-nek ezentúl szükségük lesz az írókra!

így szólt és kilépett a kis irodából, ahol a kis vaskályha talán még sohasem lobogott olyan jókedvűen, mint ezen az estén. Amíg az ajtót becsukta maga után, belátta, hogy nevetséges volt kijelentése, mert Krónitzer N. János, ez az átkozott pénzfejedelem mindig megtalálja az írókat, ha írókra van szüksége. Még Várkerti, a nagy halhatatlan Várkerti, a Csiga-beli asztaltársaság elnöke is beadta derekát a „Virágos- kert“-nek, pedig Várkerti egy csomó kompromittáló adatot tudott Krónítzerről. Többek között Várkerti nyomozta ki, hogy Krónitzer fiatalkorában nyomdászinas volt, ma pedig még a nagy Várkertinek is csak ím- mel-ámmal fogadja a köszöntését.

Amint szembe nézett a süvöltő fergeteg- gel, arra gondolt, hogy darabokra tépi a regényfolytatás kéziratát, amely kabátja alá volt rejtve. Élénk színekkel látta a következő vasárnapot, amidőn országszerte egyébről sem beszélnek, mint arról, hogy a „Virágoskert“ regényközleménye elmaradt, miért maradt el? A Csigában, a Szervitáknál, a Sovanetzben, ahol az írók tanyázni szoktak, Várkerti öblös hangon kiáltozná, hogy ismét példáját adta Krónitzer a benne rejtőző kufárszellemnek, vagy talán nem is kiáltozna Várkerti, hisz a „Virágoskert“ verseit három forinttal szokta honorálni?...

ö is olyan gazember, mint a többi — mormogta magában Bús Lovag, amíg vi- lággyűlölettel eltelve suhant végig a girbe-görbe utcácskákon. A csizmadia-címe- rék zörögtek a feje fölött, a gázlámpák i- jedten pislogtak kalitkáikban, mintha Bús Lovagtól ijedtek volna meg. Egy beborozott polgár abbahagyta a kurjongatást és a költő úgy gondolta, hogy az ő féktelen haragja józanítofta ki a polgárt... S ez tagadhatatlanul jól esett neki.

Talán egy negyedóráig vágtatott nagy elkeseredésben a belváros szűk sikátoraiban, míg kimerültén állt meg egy utcasarkon. Haragja elpárologtt és fájdalmasan érezte, hogy ő is csak gyarló ember, akiben immár fölébredt a meleg hajlék és élelem után kívánkozó bestia.

Haza nem mehetett. Nője, akit egy évtized előtt egy csöndes tanítóház falusi békéjéből és boldogságából sodort magához, démoni szerelmével és akivel azóta költségek híján, törvényesen egybekelni nem tudott, nyomban azzal fenyegetőzne, hogy kiveti magát az emeletről, midőn kiderülne, hogy Bús Lovag pénz nélkül érkezett haza. Hiába esküdözne Bús Lovag, hiába ecsetelné a perfid Krónitzer gazságát, a költő felesége zokogó kacagással sikoltaná:

— Miért hazudik? Vallja be nyugodtan, hogy a pénzt a Kávéforrás tekézőasztalán hagyta, ahol a kis bábukat lökdösik. Vallja be, mert kiugróm az ablakon.

S a gyermekek karban kiáltanák feléje:

— Valid be, papa, hisz úgyis mindegy!

Haza tehát semmi körülmények között

nem lehet menni.

Gondolataiban villámgyorsan futott véSzáx évvel

A Bús,Lova

gig az összes kocsmákon, kávéházakon, a- hol meg szokott fordulni. A Poldi szigorú tekintetétől már évek óta kénytelen rettegni, míg a Vörös Békánál minden poharat készpénzzel kell fizetni. A Csigában számlája olyan tisztes és hosszú, mint egy százesztendős ember szakálla, míg a Szervitáknál a hosszú asztal mostanság az ellenséges írói tábor birtokában van. Kétségek és remények között vesztegelt az utcasarkon, ahol felette a vaskalapot zörgette a szél és reá a Kalap utca néma ablakai bámultak. A vékony karbonárin keresztül dudált a szél és a költőt e pillanatban csupán az a gondolat melegítette, hogy szép temetést rendeznének neki, ha reggelre megfagyva találnák itt az utca során.

A vaskalap zörgött a feje fölött és addig zörgött, amíg a költő figyelmét magára irányította.

— Hohó — kiáltott fel —, a Kalap utcában lakik az öreg Bendegúz. Neki bizonyosan lesz néhány forintja.

Amíg hősünk gyors léptekkel haladt a házak fala mellett, néhány szóval mondjuk el, ki volt az öreg Bendegúz.

Az öreg Bendegúz költő volt, aki azonban évek óta már egyebet nem költött, mint a saját halálának a hírét. Minden esztendőben meghalt egyszer-kétszer és ilyenkor megbízottja csinos összeget gyűjtött össze a temetésre. Olykor a nagyobb hitelesség kedvéért még a koporsóba is belefeküdt az öreg költő és vagyonos tisztelői, barátai zokogva állották körül a ravatalt, míg a szomszéd szobából egy csomó neveletlen gyerek rontott elő. Csupán a legbizalmasabb emberei tudták, hogy Bendegúznak sohasem volt gyermeke. Az öreg költő csendesen éldegélt a saját halálából és szívesen segített a hozzá forduló fiatal kollégákon.

— Majd visszaadjátok nekem, ha majd ti is elkezdtek meghalni. A magyar költőnek előbb meg kell halni, hogy pénzt lásson — mondogatta Bendegúz és ebből az igazságból mindig tudott néhány forintra szert tenni.

Bús Lovag benyitott a sötét szobába, amely közelebb feküdt az éghez, mini a földhöz.

— Bendegúz, öreg kolléga, gyújts világot.

— Nem lehet — felelt nyugodtan egy hang a sötétből. — Nincs gyújtófám. Sem gyertyám.

Bús Lovag óvatos ember volt. Mindig éjszaka járt haza a gyertyavégről, gyújtófáról sohasem feledkezett meg. Hamarosan megvilágította a kis szobát, amelynek egyik sarkában az ágyban feküdt Bendegúz. Bús Lovag előadta jövetele célját, amire az öreg jókedvűen nevetett a takaró alatt.

A legrosszabbkor jöttél, költőtárs. Éppen most készülök meghalni. Már megírtam a végrendeletem. Mondhatom, ha teljesítik végső kívánságaimat, a nyarat a budai hegyek között tölthetem.

Bús Lovag már a gyertyadarabkát készült eloltani, mert szeretett takarékoskodni a rossz napokban, amikor Bendegúz ismét megszólalt:

— Megállj! Pénzt nem adhatok, de vacsorával ellátlak.

— Gonosz tréfa! — mormogta a költő.

— Tudod, hogy nem vagyok tréfás ember — felelt Bendegúz és a párnája alá nyúlt. — Itt van egy meghívó. Finom, pompás vacsorára hívnak meg benne. Én el nem mehetek, mert ruháimat már tegnap zálogba küldtem. Minek annak ruha, aki meg akar halni? Te elmehetsz, mert mint látom, még nyakkendőd is van. Bimbó Fá- ni nagyon megörül neked.

Bús Lovag méltóságteljesen lépett hátra és a kezét a kabátja szárnya alá dugta:

— Egy bukott nőhöz akarsz engem küldeni? — kérdezte fájdalmasan.

Bendegúz felült az ágyban.

— Igen, barátom, csak menj el nyugodtan a kaméliás hölgyhöz, nincs derekabb, jobb szívű, nemesebb teremtés hazánk fővárosában. Nagyon jó társaságot találsz ott, nagyurakat és szegény művészeket, félvilági hölgyeket és olyan nőket, akik szeretnének szintén a félvilág tagjai lenni. És Fáni, akt maga is ír költeményeket ás rajong az irodalomért, testvérének fog nevezni és megfüröszti pezsgőben a lábaidat.

Bús Lovag ijedten pillatnott a lábára, vásott cipőjére, amely már jó darab idő óta enni kért. Az öreg költő folytatta:

— Minél rongyosabb a cipőd, a kaméliás hölgy annál inkább fog tisztelni. Utóvégre, tudja, hogy nem Wales hercege lép be hozzá, hanem Bús Lovag, a regényíró, s ahhoz mérten fog viselkedni. Nagyon derék nő Fáni. Eddig még egyszer sem hiányzott a temetésemről.

Bús Lovag bólintott.

— Ez mind nagyon szép, kedves bátyám. De mit szól hozzá a feleségem, ha megtudja, hogy Bimbó Fánihoz járok vacsorázni?

— Mindig mondtam, hogy ne házasodjon meg a magyar költő.

Bús Lovag megcsóválta a fejét. Belátta, hogy igaza van Bendegúznak és képzeletében megjelent az asszony, aki a nyitott ablaknál mondja el mindennap mondanivalóit a szomszédok épülésére. Köpenye szárnyát haragosan csapta vállára és búcsút véve öreg barátjától, lesietett a lépcsőn.

Bimbó Fáni emeleti ablakai fényárban ragyogtak a sötét kis belvárosi utca közepén. Urasági inasok és kocsisok ácsorog- tak a kapu körül és míg a költő a puha szőnyegen az emeletre lépkedett, víg zene hangzott a belső termekből.

Rózsaszínű kis szobába lépett Bús Lovag. Az aranyrámás tükrök szinte csodálkozva adták vissza a költő kávészínű köpönyegét, torzonborz haját és bajuszát, de a költő büszkén nézett a tükörbe. Büszke volt arra, hogy olyan kopott, rongyos a ruhája.

A fehér szárnyasajtó felnyílott ős vakító szépségű, magas, barna nő lépett a szobába. Ragyogó ékszerek, suhogó selymek és finom illatok jelentkeztek egyszerre Bús Lovag előtt, amely dolgokról eddig csupán a saját regényeiben olvasott. A vakító fehérségű fogak közül csengő kacagás hangzott fel és két, gyűrűktől fénylő kéz nyúlt Bús Lovag felé.

— Isten hozta, kedves íróm. Nem is hiszi, hogy mennyire örülök annak, hogy végre megismerhetem. Mindig szerettem volna magát a társaságomban látni és sokszor búsan néztem erkélyemről. Nem, nem, vigasztaltam magam, a sors nem akarhatja azt, hogy én magát meg ne ismerhessem, amikor olyan nagyon akarom.

— A haldokló Bendegúz küldött ide —>1 felelt meghatottan Bús Lovag.

— Isten áldja meg a derék Bendegúzt. Nyomban küldetek neki egy kosár pezsgőt. Jöjjön, kedves Bús Lovag, hadd jelenhessek meg az ön karján, amire egész életemben büszke leszek.

Bús Lovag szégyenkezve vetette le köpenyegét. Bimbó Fáni a karjába akasztotta a kezét és a következő percben Bús Lovag ott állott a főváros legelegánsabb társaságában, nagy nevű mágnások, főpapok és dúsgazdag bankárok társaságában, akiket eddig csupán az utcáról ismert. És mindenki melegen, barátságosan rázta meg a kezét, szíves szavak, kedveskedő bókok hangzottak feléje nők és férfiak szájából.

Bimbó Fáni pedig vezette, karjába kapaszkodva a költőnek és minden figyelmességével, kedvességével, okosságával mulattatni törekedett Bús Lovagot. A zene vígan zengett és hódító illatok szálltak a fényes termékben. Az éj repült a karhéliás hölgy társaságában, mintha villámvonaton haladt volna. Egyik óra a másik után pergett le és Fáni csupán percekre hagyta magára Bús Lovagot. Már ismét mellette volt és kedves szavakkal hízelkedett bozontos feje körül. S hajnal felé, amikor a társaság ritkulni kezdett, Bús Lovag egy égszínkék szobácskábán találta magát Bimbó Fáni társaságában.

— Mindig szerettem az írókat, mert többet érnek ők a grófoknál, hercegeknél. Az írókban van lélek. Adja nekem a lelkét, Bús Lovag.

Szerelmesen, szinte megadással hajolt e- lőre a kaméliás hölgy, Bús Lovag lesütötte a szemét és nem mert megmozdulni.

— A lelkét akarom, csupán a lelkét! — lihegte az asszony. — Azt add nekem, te édes, te jó, te költő.

Forró csókot nyomott Bús Lovag homlokára, hogy a költő egész testében megrázkódott.

Fáni szomorúvá vált hangon folytatta:

— Sokan járnak hozzám és nekem még sincs senkim. Egyedül vagyok, mindig e- gyedül... Szeretnék valakit, aki mellettem lenne, akinek legszebb éveimet szívem szerint feláldozhatnám. Aki a lelkemét szeretné, amely tele van igazgyöngyökkel. A házam tágas, itt gondtalanul, könnyen megélhetne az, akit szeretnék.,. Aki engem szeretne. És én szerelmes vagyok a leikébe, Bús Lovag ...

A vastag függönyökön a téli reggel halványsága szüremlett be. Bús Lovag megtapogatta a regénykéziratot a kabátja alatt:

— Megyek — mondta —, talán már hazajött Krónitzer Budáról...

A kaméliás hölgy tágra nyitott szemmel bámult a költőre.

— Tehát elmegy? — mormogta megdöbbenve.

— Megyek, mert már reggel van és otthon várnak.

Bimbó Fáni egyetlen mozdulattal letépte a nyakában függő gyémántokat.

— Itt van, legyen a tied ez, ha talán nélkülözöl. Fogadd el tőlem, kérlek. Kö- nyörgök, fogadd el...

Bús Lovag a kabátja alá nyúlt és büszkén mutatta az íratcsomót.

— Van nekem pénzem — mondta és kiegyenesedett. — Az öreg Krónitzernek nagyon sok pénze van, még előleget is szokott adni. így szólt Bús Lovag és elhagyva a palotát, sietve ügetett a Krónitzer- -féle nyomda felé.

<r

t