Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-17 / 42. szám
Délután négy óra. Az oroszkai (Pohronsky Ruskov) cukorgyár portáján nagy a forgalom. Mintha méhkas nyílásán a méhek, úgy járnak ki és be a gyár kapuján az emberek. — Ne csodálkozzon ezen — mondja az Idős portás. Még csak néhány napja, hogy beindult a gyár, mindenki mindent figyel, ellenőriz. A kísérőmül szegődő KlobuSicky Gábriel, az üzemi őrség parancsnoka, az tkzemi pártszervezet elnöke viszont három egymásba nyíló helyiségen keresztül Is hiába szólongatja a vezetőket, egyik sincs a szobájában. Az e- gyik az új gépek működését figyeli, a másik pedig a rakodást. Különben is a zakatoló gépek szomszédságában levő irodahelyiségeken Is nagyon meglátszik, hogy csak részben szolgálnak munkahelyül, mert azok, akik itt dolgoznak, a papírok helyett inkább a falak mögött zúgó-zakatoló gépekkel, a süvöltő gőzzel, a fortyogó üstökkel vannak elfoglalva. A negyedik helyiségben végül Is emberre bukkanunk. Frantiiek Grilling I- gazgatóhelyettesre, a gyártás vezetőjére. Egy telefonbeszélgetésre vár, különben lebet, hogy az ő helyiségébe is hiába nyitnánk be. Asztalán paradicsom, paprika. Negyvennyolc órája, hogy beindították a gyárat, azóta még nem volt odahaza. — Egy perc nem sok, de addig sem tudnék megmaradni otthon — vallja —, már magától a gondolattól, hogy bármi történhet, sokkal jobban elfáradnék, mint az egész eddigi negyvennyolc óra alatt. Dehát, ez mindig így van az indulásnál és különösen ebben az évben... — Miért különösen ebben az évben? — Tavaly óta annyit újítottunk, mint máskor négy év alatt. Építkeztünk, új berendezéseket vásároltunk és fel is szereltük azokat. Cukorgyárunk egyike az ország legrégibb cukorgyárainak — mondja és közben a falon lógó régi, 1898-ból származó, naiv festők alkotásaira emlékeztető korabeli gyárképre néz —, és a közelmúltig nem nagyon volt rá lehetőségünk, hogy valamit is újítsunk rajta. Az ötvenes évek elejétől huszonöt éven keresztül ugyanazokkal a berendezésekkel dolgoztunk, ezért már nagyon is rászorultak a felújítás ra. Aztán ... — Aztán? — Aztán munkásunk sem volt elég. Tudja, a cukorgyár! Idénymunkára már inkább csak nyugdíjasokat tudunk al kalmaznl, és azok persze már egyre kevésbé bírják azt a nehéz munkát, a- mit a rég! bereodezéseken kell végez ni. Miért Is bírnák. Illetve akarnák esi nálni, amikor könnyebb munkát Is ki nálnak nekik Ezért aztán akarva, nem akarva, hozzá kellett látnunk — terven kívül — a felújításhoz. — Terven kívül? — Igen, ahogy mondom. Tavaly u- gyanis már láttuk, hogy bizony egyre nehezebb lesz a helyzetünk és annyi embert sem tudunk szerezni, mint a korábbi években. Ezért elhatároztuk, hogy amit csak lehet felújítunk. — És? — Nekifogtunk és sikerült. Nagyon sokat segítettek szállítóink. Hogy is mondjam, nem ismertek lehetetlent. Sokat köszönhetünk nekik. — Akkor az új berendezések miatt van a nagy Izgalom és a hosszúra nyúlt műszak? — Igen — mondja és közben azon gondolkodik, hogyan is tudná velem megértetni a helyzetet. Végül Klobu- älck? Gabriel segít. Elmondja, hogyan is volt az valamikor az igazgatóhelyettes apjával, aki a gyár főgépésze volt. Klobusnicky a keze alatt dolgozott és tanúsíthatja, hogy mennyire értette a munkáját. Már hallásból is meg tudta ítélni, hogy mi a helyzet a gyárban. — Tudja — mondja az igazgatóhelyettes —, apám már nyugdíjban volt, és már nagyon öreg és beteg ts, reszketett a keze, alig tudott járni. Úgy vezettük fel, leültettük az ajtó mellé és csak ült és figyelt, de ha valahol leállt egy gép, kiesett egy szivattyú, addig nem hagyott nyugton, amíg nem néztem meg, hogy hol és melyik. — Ebben a nagy zúgásban? — Ml az, hogy ebben a nagy zúgásban. Akkor még nagyobb volt. — ön is meghallja, ha valamelyik gép leáll? — De mennyire, hogy meghallom. Nézze, most is már vagy két perce le állt a szeletelőgép és ne haragudjon, de el is megyek megnézni. Esetleg ön is velem jöhet, hogy meggyőződjön róla, nem hazudok — mondja, s amikor visszajön, magam Is hallom a gép Indulásával beálló zajkülönbséget. Miközben az igazgatóhelyettes kint járt a gyár gépcsarnokéban, megjött Cudovít Mádéi, a gyár Igazgatója. Ő is a gyár régi emberei közül való, s amikor három évvel ezelőtt kinevezték nemcsak a kíséretemben levő Gabriel Klobusick? örült, hanem a többiek is. Az előbbi különben azóta is éber szemmel figyeli az Igazgató munkáját és vitatkozik is vele, mint ahogy ezt most is teszi. — Hallom, kint jártál a gazdaságokban — kezdi most Is a faggatást —, és megmondtad nekik legalább, hogy leállítjuk az átvételt? — No, azt azért nemi — Miért, azért, hogy továbbra is csak gazt, sarat meg földet hordjanak be a gyárba? — Hát, ami a gazt, meg a sarat Illeti, azt megmondtam, azért is mentem ki, de azt azért nem, hogy leállítjuk az átvételt, hiszen ez nem lenne ésszerű. — Már hogyne lenne ésszerű! Hány tonna sarat hordtunk ki egy-egy kampány alatti A cukorgyárnak, illetve az államnak ez sok pénzébe kerül. Évente negyvenezer tonna iszapot vagyunk kénytelenek kihordani a gyár területéről, csak azért, mert a szövetkezetek és az állami gazdaságok nem jól végzik munkájukat. — Valóban kellemetlen, hogy rosz- szul vágott répát és sok-sok földet is behordunk. Ez szaporítja a munkánkat, de azért mégsem mondhatjuk, hogy nekünk nem kell a répa. — Akkor mit mondhatunk? jövőre már oda sem fognak figyelni munkájukra. — Nem, nem így van ez. Én legalábbis másképp látom. — Hogyan? — Ogy, hogy még csak most kezdtük, és nekünk Is türelemmel kell lennünk. Ezért Is jártam kint. Megpróbáltam megértetni az emberekkel, hogy az ő érdekük is, hogy jobban levágják a silóba szánt levelet. Hiszen, amennyivel többet adnak be hozzánk, annyival kevesebb marad állataiknak és ez nekünk csak fennakadást okoz. — Magyarázhatod, ameddig csak akarod, nem értik meg. — Nem így van. Elég lesz néhány nap, és minden úgy fog menni, mint a korábbi években — fejezi be az igazgató a jelenlétemben lezajló vitát, és én úgy érzem, hogy elbúcsúzhatok. Láttam a cukorgyárat, beszéltem néhány vezetőjével, s mint a fenti szavakból is látható, rajtuk biztos nem fog múlni a kampány sikeres befejezése. A- míg kiérek a gyárból, Frantláek Grilling már a rakodóból jön vissza, az 1- gazgató pedig valahol hátul tűnik fel. — Tudja, olyan emberek ezek — búcsúszik Gabriel KlobuSicky, az üzemi pártszervezet elnöke —, akiket ilyenkor még haza sem lehet hajtani. Azt mondta az tgazgatéhelyettes, hogy este váltják és hazamegy. De nyugodtan visszajöhet, este is biztosan itt lesz. NÉMETH ISTVÄN Üt az iskolába: 2000 kilométer Bratislavában a Duna utcai Magyar Tannyelvű Gimnázium diákjait szeptember elején meglepetés érte: az első orosz órára az orosz szakos tanárnő helyett egy fiatal lány lépett az osztályba. Bemutatkozott, és elmondta, hogy még ő is diák. A Szovjetunióban tanul és az eddig szerzett elméleti tudását a gyakorlatban kell felülvizsgálnia. Hamarosan a szívünkbe zártuk Sárkány Rozáliát, a karcsú, magas „új tanárnőt". Az egyiik nagyszünetben elbeszélgettem vele. — Nekem szintén e jó öreg gimnázium volt a második otthonom — mondja. A harmadik osztályban Ballay Vera tanárnő, pályaválasztási felelős megkérdezte, ki szeretne külföldön tanulni tovább. Mikor megtudtam a feltételeket, habozás nélkül íeletkeztem. A negyedik évet már a Banská Stiavnica-i gimnáziumban végeztem el. iíí már főiskolai módszerekkel tanultuk az orosz nyelveiket, ami nagy előnyt jelenteti a főiskolán, sokat segített a nyelv tökéletes elsajátításában. Az érettségi után a Szovjetunióba mehettem ösztöndíjasként. Egy Volga menti diákvárosban, Volgográdban a pedagógiai főiskola oroszangol szakán tanulok. Nagyon szeretem ezt a várost. Jellemző rá a rengeteg zöldövezet. Mindenütt parkok, fák zöldellnek, virágok illatoznak. Csak az éghajlatot nehéz megszokni, amely kontinentális jellegű. Télen nem ritkák a mínusz 30, mínusz 40 fokos fagyok, nyáron senki sem csodálkozik, ha a hőmérő higanyszála plusz 40 fokot mutat. A főiskolán reggel nyolctól délután fél négyig van tanítás. Másnapra rendszeresen kell készülni, ugyanis a tananyagot, illetve tudásunkat naponta számon kérik Az Idén már ötödikes vagyok. A nyelvvel már nincsenek problémáim, hiszen csaknem állandóan oroszul beszélek Diáktársaim nagyon kedvesek készségesek, barátságosak. A tanárok is rendkívül segítőkészek. Gyakran előfordul, hogy meghívnak bennünket, diákokat a lakásukra s ott elmagyarázzák azt, amit az előadásukból nem értettünk meg Iskolán kívüli munkánk nagyon sokrétű. A csehszlovák diákok SZISZ szervezete szorosan együttműködik a Komszomollal. Az ideológiaipolitikai nevelés keretében két hetente vitadélutánokat rendezünk, ahol rendszeresen megvitatunk egy-egy politikai témát. Kommunista munkaszombatokon Igyekszünk hozzájárulni a város fejlesztéséhez. Minden jelentősebb évfordulót közönön ünnepelünk meg. Például a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulójának tiszteletére a végtelen sztyeppén gyalogtúrát ren deztünk. Legnagyobb ünnepeink közé tartozik november 7. és Csehszlovákia fel- szabadulásának napja Ilyenkor a szép, modern diákotthon egy felbolygatott méhkashoz hasonlít. A lányok sütnék-főznek, megvendégel lük * egvmást. Este pedi® közös kultúrműsorban mutat juk be hazánk jellegzetes dalait, táncait, népi szokásait. Tagja vagyok a Bohemia énekkarnak, amellyel gyakran fellépünk kultúrműsorokban, a televízióban. Egv'k kedves emlékem is az ének karhoz fűződik. A televízió egyszer közvetítette műsorunkat, amely nagyon jól sikerült. Másnap az egyik élelmisz.erü^Jatberi vásárol- , tam, amikor az egyik el^ru- sítónő így szólt:, „Maga .-/lágyon ismerős nekem valahonnan. Nem lépett fel tegnap a televízióban?“ Én természetesen örültem, h.pgv felismert. Az elárusítónő a- zőta is igen készégesen síol- gál kt. v Évente kétszer járok ha za: a téli és a nyári vizsgák után. Gyakrabban a nagy távolság miatt nem jöhetek, mert az út repülőgéppel há rom és fél óra hosszat tart. vonattal pedig három nap és három éjjel. Tanulmányaim befejezése után itthon szeretnék taníta ni. Nagyon fogom sajnálni hogy el kell válnom diákéveim gyönyörű városától, a sok jő baráttól, akik nélkül talán sokkal nehezebb lett volna. TÓTH Erika ötvenéves „diákok44 Mérnök és mesterember, tanár és szövetkezeti tag foglalt helyet a naszvadi (Nesvady) általános iskola padjaiban. Valamennyien már deresedé hajú nagyapák, sőt a katedrán helyet foglaló, valamikori délceg osztályfőnök, Szombath Antal immár 79 éves. Életpályájuk közös vonása, hogy nyolc éven át egyazon iskola padjait koptatták, osztálytársak voltak. Katona Vince, Lednicky József, Kelemen Lajos, Szűcs Gyula és a többiek meghatódva idézték fel diákéveik emlékét és mi, a falu fiataljai, mostani diákok, egyáltalán nem csodálkoztunk el-elcsnkló hangjukon és az itt-ott felcsillanó könnyeken. Ismerősként hatottak diákcsínyjeik és hitetlenkedve hallgattuk őket, amikor megpróbáltatásaikról és azokról a körülményekről beszéltek, amelyek közepette annak idején iskolába jártak. A harmincöt évvel ezelőtti vihogó, kéz-láb kamaszok ma komoly beosztást töltenek be, többen a pedagógiát választották hivatásul, vagy Magyarországnn, vagy hazánk iskoláiban tanítanak. Ahagy elnéztem őket, megbizonyosodtam arról, hogy nincs talán olyan ember, aki ne vihetné valamire az életben, aki ne lehetne boldog. A naszvadi iskolában negyven boldog ember találkozott, legtöbbjük már 35 éve nem látta egymást. Az, hogy eljöttek, azt tanúsítja, hogy az iskola nem kis szerepet játszott életükben. ____________________________________________
