Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-10 / 41. szám
I deje volt, hogy délnek menjek, kiálltam az országúira. Fel Is szedett egy ember a vadonatúj teherautójára. A texasi Lubbockből való volt és teherautókkal ügynökölt. „Pótkocsis teherautót akar venni?“ — kérdezte. „Nahát, akkor csak hozzám jöjön, amikor rákerül a sor.“ Elmesélt néhány történetet az apjáról, aki Lubbockban él. „Egy este az öregem az egész napi kasszát a páncélszekrény tetején hagyta, tiszta rövidzárlat. És erre mi van? Aznap éjjel jön a betörő, acetilén- lámpával) és minden egyébbel, feltöri aszóiét, összedobálja a papírokat, néhány széket felrúg, és elmegy... És az öregem ezer dollárja ott csücsült a páncélszekrény tetején, most szóljon egy szót.“ Bakersfieldtöl jó darabbal délre lerakott, akkor kezdődött a kaland. Fázni kezdtem. Belebújtam abba a huzatos kincstári esőkabátomba, melyet még Oaklandben vettem három dollárért, és dideregtem. Az országúton álldogáltam, egy spanyol stílusú motellel szemben, mely úgy szikrázott, mint egy ékszer. Csak ügy suhantak el a kocsik, mind Los Angeles felé. Integettem, mint egy őrült. Rém hideg volt. Éjfélig álltam ott, két teljes óra hosszat, és szitkozódtam, szitkozódtam ... Ugyanaz az este mint Stuartban, Iowa állam. Nem maradt más hátra, mint két dollárnál valamivel többet kifizetni a buszért, hogy elvigyen a hátralevő úton Los Angelesig. Visszamentem az országúton Bakersfieldbe, és leültem egy pádra az autóbuszpályaudvaron. Megvettem a jegyemet, és vártam a Los Angeles-i buszra, amikor egyszerre átsuhant a látóteremen a legjobbképű mexikói lány. Ott állt, nadrágosan, az egyik beérkező buszon, mely nagy légfékcsifcorgással megállt, hogy utasai egy kis pihenőre leszállhassanak. A két melle keményen és határozottan előremeredt, kicsi, bizalomgerjesztő csípői voltak, a haja hosszú és feketén csillogó, a szeme pedig két darab óriási kék valaminek látszott, a mélyén egy kis riadalommal Kár, hogy nem utazhattam azon a buszon. A szívem most is elszorult, mint mindig, amikor megtetszett egy lány, aki ellentétes irányban utazott ezen a túlságosan nagy világon. A bemondó a Los Angeles-i utasokat szólította. Fogtam a kofferem, és felszálltam, hát ki ül ott? Nem más, mint a mexikói lány, egyedül. Odaültem vele szembe, és elkezdtem a fejem törni. Olyan magányos voltam, olyan szomorú és fáradt, olyan kirúgott és didergő és letört, hogy össze tudtam szedni a bátorságomat, annyi bátorságot, amennyi egy idegen lány megszólításához kell. De még mielőtt rászántam volna magam, öt percig doboltam a térdemen. Közben robogtunk az úton. Beszélj már, beszélj már, vagy fordulj feli Te hülye állat, nyisd ki a szádl Mi történt veled? Épp most kellett megunni az életedet? S még jóformán azt sem tudtam, mit fogok mondani, mikor már áthajoltam hozzá az ülések közti folyosón és mert éppen megpróbált elaludni az ülésen, azt mondtam: — Kisasszony, ne tegyem az esőkabátomat a feje alá? Rámnézett, mosolygott és azt mondta: — Nagyon szépen köszönöm, de ne. Visszaültem a helyemre, és remegtem. Rágyújtottam egy csikkre. Megvártam, míg a szeme sarkából újra rámnéz, egy szomorú és gyengéd oldalpillantással, és akkor fölpattantam és odahajoltam hozzá: — Maga mellé ülhetek, kisasszony? — Ha akar. Odaültem hozzá. — Hová utazik? Azt mondta: — LA. Nagyon tetszett, ahogy azt mondta: LA. Rég tetszik nekem, hogy a partvidéken mindenki azt mondja Los Angeles helyett, hogy LA, mindent összevéve ez az ő egyetlen és igazi aranyvárosuk. — Hisz én is odamegyek — mondtam neki. — És rém örülök, hogy ideülhettem maga mellé, mert nagyon magányos voltam, és szörnyű, hogy mennyit összeutaztam már. — Hozzáláttunk, hogy ki-ki elmondja az élettörténetét. Az ő története így szólt: volt férje és gyereke is, de az ura verte, erre otthagyta faképnél Fresnó- tól délre, Sabinalban, ö pedig LA-ba költözik egy időre a nővéréhez. Kisfiát rábízta a szüleire, akik szüretre járnak szőlőt szedni, és egy kis kunyhóban laknak a szőlőben. Most nincs semmi tennivalója, csak tűnődik, töpreng, és majd belebolondul. Nekem nagy kedvem lett., hogy átkaroljam, és közben járt és járt a szánk. Azt mondta, imád beszélgetni velem. Később azt mondta, hogy ő is nagyon kívánkozik New Yorkba, — Talán sikerül —, mondta mosolyogva. A busz feldübörgött a Grapevine-hágó- ra, és aztán leereszkedtünk a szerteszét burjánzó villanyfények felé. Anélkül, hogy bármelyikünk szóvá tette volna, egyszer- csak kézenfogtuk egymást, és ugyanilyen némán és tisztán és gyönyörűen megbeszéltük azt is, hogy mihelyt meglesz a szállodai szobám LA-ban, ő is ott lesz velem. Én -máris majd meghaltam érte; csodálatos hajába hajtottam az arcom, és odavoltam azokért a kis vállakért. Magamhoz öleltem és újra megöleltem, és ez neki Is jólesett. — Szeretem a szerelmet, — mondta, én pedig boldog szerelmet ígértem neki, és majd elnyeltem a szememmel. Amit el tudtunk mondani, elmondtuk: a jövő ígéretén tűnődve hallgattunk. Így van ez és nem másképp: az embernek lehet annyi Ritája és Bettyje és Marylouja és Peache és Ineze és Kamillája, amennyi csak van a világon, ez a lány az enyém volt, ő volt az egyetlen nekem való, amit meg is mondtam neki. Bevallotta, hogy ő is észrevett, amikor nézni kezdtem a buszpályaudvaron. — Valami helyes főiskolásnak néztelek —■ mondta. — De hiszen főiskolás vagyok! — nyugtattam meg. Eközben befutottunk Hollywoodba. A hajnal ugyanolyan szürke és piszkos volt, mint a Sullivan utazása című filmben, amikor Joel McCrea és Veronica Lake megismerkednek egy vacsorán. A lány elaludt az ölemben. Sóváran néztem az ablakból a cifra villákat, a pálmákat és az autócsárdákat. Amerikának ezt a fantasztikus csücskét, az ígéret e romlásnak indult földjét... A buszról a Fő utcán szálltunk le, mely csöppet sem különbözött azoktól a kansasi, vagy chicagói, vagy bostoni utcáktól, ahol a busz megáll: piszkos vöröstéglás házak, tovasodródó furcsa figurák, nyikorgó trolik a reménytelen hajnalban, És itt egyszerre megkergültem, hogy miért, azt nem tudom. Elkapott az a hülye elmebajos rögeszme, hogy ez a Teresa, vagy Terry — így hívták — egy olyan kis közönséges rámenős nő, aki a buszokon kiszúrja azokat az alakokat, akikből kinéz egy kis dohányt, aztán megbeszéli velük, mint velem is, egy randevút LA-ban, ott előbb valami kávéházba viszi őket, ahol már várja a stricije, onnan pedig abba a bizonyos szállodába, ahová a stricijének szabad bejárása van, akár mert fegyver van nála, akár más miatt... Ezt sohasem vallottam meg neki. Megreggeliztünk és egy stricis képű fiatalember állandóan bámult bennünket; úgy réml-ett, Terry titokban cinkos pillantásokat vált vele... Fáradt lettem, elveszettnek és szerencsétlennek éreztem magam ebben az utálatos, messzi városban. Vad rémképet rajzoltak a fejemben, és ezért nem valami szépen viselkedtem vele. — Ismered azt a pofát? — kérdeztem. — Melyik pofáról beszélsz, édesem? Nem erőltette. Akármit csinált, lassan, ráérősen csinálta, nagyon lassan evett, lassan rágott, és közben a semmibe nézett, elszívott egy cigarettát, és közben beszélt, én meg olyan voltam mint, egy felzaklatott kisértet, minden mozdulatában találtam valami gyanúsat, és azt hittem, csak húzza az időt. Mint egy betegre a rohama, úgy jött ez rám. Amikor kéz a kézben végigmentünk az utcán, folyt rólam a víz, A legelső szállodában, ahová vaktában betévedtünk volt üres szoba, s mielőtt észrevehettem volna, már ráfordítottam a kulcsot a zárra, ő pedig az ágy szélén a cipőjét dobta le. Gyengéden megcsókoltam, még sejtenie se szabad, hogy mi volt. Egy kis whisky kellett volna, hogy megnyugodjanak az idegeink, elsősorban az enyémek. Lerohantam, és vagy tizenkét háztömböt hiába fésültem át, míg végre egy kioszkban volt egv üveg whisky eladó. Visszarohantam, tele energiával. Terry a fürdőszobában a száját festette éppen. Egy vizespohárral betöltöttem egy jókora adagot, ami egy kicsit fejbekőlintott. De aztán minden szép és kellemes volt, és végre valami értelme lett ennek a siralmas utazásnak... Odaáll- tam a tükörhöz, a háta mögé, és így kezdtünk táncolni a fürdőszobában. Ä barátaimról beszéltem, akiket odahagytam keleten. Azt mondtam: „Van egy Dorle nevű leányismerősöm, azzal össze kell hogy hozzalak. Vörös a haja, hat láb magas, és ha New Yorkba jönnél, mindjárt szerezne munkát.“ — KI az a magas vöröshajű? — kérdezte gyanakodva. — És mtért mesélsz nekem róla? Tiszta egyszerűségében meg sem bírta érteni az én felszabadult, ideges fecsegésemet. Abba is hagytam. Kezdett becsípni a fürdőszobában. — Gyere már az ágyba — mondogattam. — Hat láb magas és még vörös is, mi? És én még azt hittem, micsoda helyes diáki Láttam azt a csinos pulóveredet, és azt mondtam magamban: milyen helyes... Hát nem! És nem és nem! Mert éppolyan strici vagy te is mint a többiek! — Azt sem tudom, kiről beszélsz. — De azért itt állsz, és be akarod beszélni nekem, hogy az a hat láb magas vöröshajú nem egy olyan kisasszony, márpedig, ha én csak a nevét hallom, mindjárt tudom, hogy az illető olyan kisasszony-e vagy sem. Te pedig, igen, te, szabályszerű strici vagy, mert minden férfi strici. — Értsd meg, Terry, hogy nem vagyok strici. A bibliára esküszöm, hogy nem vagyok az. Miért lennék strici? Nem érdekel senki más, csak te. — Én meg azt hittem, hogy milyen helyes fiú. Már olyan boldog voltam. Már olyan büszke voltam, és azt mondtam: no végre egy helyes fiú, aki nem strici. — Terry! — kezdtem szívhezszólóan könyörögni. — Terry, kérlek, hallgas meg és érts meg. Nem vagyok strici. Micsoda buta dolog. Egy órával ezelőtt még én hittem róla, hogy egy kis rámenős, Milyen szomorúi Az értelmünk, mely már telezsúfolta magát mindenféle butasággal, sehogysem bírt kibékülni a másikkal. Te szörnyűséges élet! Mennyit siránkoztam és könyörögtem, és aztán dühbe gurultam, mert rájöttem, hogy egy buta kis mexikói libának ikönyörgök, és ezt meg is mondtam neki. Dühömben fogtam a piros papucsát, és kivágtam a fürdőszobából és mondtam, hogy ő is menjen ki: — Mars, ki innen, de gyorsan! — mondtam neki. Majd lefekszem és kialszom az egészet, végre is megvan a saját életem, a saját kibírhatatlan és nyavalyás életem, és az éppen elég. Csönd lett a fürdőszobában. Levetkőztem és bebújtam az ágyba. Terry is kijött, szemében a bűnbánat könnyeivel. Az ő furcsa és egyszerű esze- járása a történtekből azt a következtetést szűrte le, hogy egy strici nem meri a nő cipőjét hozzávágni az ajtóhoz, és azt se meri kimondani, hogy mars. Bocsánatkérő és kedveskedő némaságban meztelenre vetkőzött, aztán az a törékeny kis test hozzámbújt, a paplanom alá. Bőre barna volt, mint a szőlő, és szegénykének a hasán észrevettem a császármetszés hegét: kés nélkül ilyen keskeny csípőjű nő nem is tudja világra hozni a gyerekét. Nem volt magasabb négy láb tíz hüvelyknél, s a két lába mint két kicsi bot... Abban a reggeli borongásban lett az enyém, s aztán, mind két fáradt szabálytalan angyal, ottfelejtve egy LA-í zugban, rátalálva az élet egyetlen örömére, mely két emberi lényt közel tud hozni, álomba merültünk, és késő délutánig aludtunk. ÖRKÉNY ISTVÁN fordítása Ebben az évben lett volna 80 éves korunk egyik legnagyobb drámaírója. Polgárcsalád fiából fejlődött forradalmár íróvá. 1933-ban a fasizmus elől elmenekült Németországból, 1948-ban tért vissza. Tagja volt a Békevilágtanácsnak, 1954-ben Lenin-békedijjal tüntették ki. Nézd, ott a dar vak óriási íve! A jellegek, melléjük adva társnak, már velük húznak, mint ki élröpítve egy életből másik életbe átcsap. Egy-gyorsasággal, egyenlő magosra törve úgy tetszik: többé el sem válnak, hogy így a felhő s a madár megossza a szép eget, a néhány szárny csapásnyit, hogy egy se késsen, nálunk maradazva, s ne lásson mást, csak azt, hogy ring a másik a szélben, mit éreznek mind a ketten, együtt feküdve röptűkben halálig: a semmiig sodródva a szélekben. Ha megmaradnak s egymásnak maradnak, addig mindkettő ép és sérthetetlen, addig hessenthetők és könnyen messzecsapnak onnét, hol puska szól, zápor tömörül fenn, s míg kél a nap, hold, és megint lelappad, csak szállnak ők, egymásba elmerülten. Hová, ti? — Sehová. — És honnan? — Mindenünnen. Nemes Nagy Ágnes fordítása ■ ■ ■ A bátyám repülő volt. Egy nap jött egy levél. Becsomagolta a ládáját, s elindult dél felé. A bátyám világhódító. Mert nincs elég tere soha: népünknek régi álma, hogy legyen földje birtoka. Amit bátyám meghódított: a Quadarrama-hegyen van a tér. Egy méter nyolcvan a hosszúsága, és másfél méter mély. Keresztúry Dezső fordítása PENGE MACKlE-ről (A Koldusoperából/ ' Bs a cápa fal javába J vad fogakkal — nem titok, ‘ és Macbeth-nél ott a kése, ám a kést nem láthatod. Nézz a cápa uszonyára. Hogyha gyilkolt, ott a véri Penge Mackie kesztyűsen jár, és a kesztyű hófehér. Temze-parton egynéhányan összeesnek hirtelen! Azt beszélik, semmi pestis MacMacbeth volt ott jelen. És a strandon hulla fekszik, kék vasárnap szép idő, És ki tűnt el túl a sarkon? Penge Mackie — újra ó. És hová lett Smüle Meier és olyan sok gazdag úr? .És a pénzük Mackié lett bizonyíthatatlanul. Megtalálták Jenny Towlert, és szívében ott a tör. Penge Mackie jár a parton. Persze nem tud semmiről. Hol van Alphons Glite, a gőre? Napvilágra úgyse jut és ha bárki tudna róla Penge Mackie mit se tud. És hatalmas tűz Sohóban, hét gyerek s egy vén öreg — meg se kérdik Penge Mackiet, míg a nép közt őgyeleg. És az ifjú özvegyasszony, Hogy ki volt, már nem titok Hogy felébredt, meggyalázták — Penge Mackie mit kapott? Vas István fordítása
