Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-10 / 41. szám
8 em kutattam ugyan fel |kf az összes meghalt érnie; bér sorsát, tény azon- I«! ban, hogy az egyik már I t: halálos betegen költözött az ű] utcába. Az ő élete már sokkal korábban meg volt pecsételve. És a többiek? Egyáltalán, ml volt az oka az utolsó nagy tragédiának? A kedves, szép és határozott Jellemű, szorgalmas munkáját kiválóan végző tanítónő, aki családi tragédia áldozatává vált nagyon sokat folgalkozott gyermekeivel. Szerették is érte és jó tanulással hálálták meg. Különösen a most nyolcadikos idősebbik fiú, aki a tragikus napon nem ment Iskolába, mert rosszul érezte magát. Anyját más gyerekek is szerették, mert — mint mondják — nagyon tudott a nyelvükön beszélni. A két fiú nem, vagy csak nagyon ritkán mehetett el az üzlet be, hogy nyalánkságot vásároljon magának. Ez már az üzleteseknek is feltűnt. Rosszalták, de nem kérdezték meg miért. Bizonyára kegyetlennek hitték anyjukat. Pedig nem így volt. Apjuk éveken keresztül 1450 — 1600 koronát keresett. Mindig pontosan megjelent a munkahelyén, az állami gazda Ságban, hogy lesrótoltassa az engedélyezett heti takarmányadagot, különben talán még hús sem nagyon került volna az asztalukra, Felesége éveken keresztül még annyit sem keresett, mint a csa ládfő. Szakképzetlen munkaerő ként vándorolt iskolából iskolá ba, előbb kilencszázötven, maid ezerszáz, ezerkétszáz koronát ke resett. Lehet, hogy ez hihetetlennek tfi nik, de így igaz. Fatális véletlen Két jobb sorsra érdemes ember járt így. A férfi érettségizett, majd felvették a mezőgazdaság' főiskolára. Egy évet, másfelet ki járt, aztán kimaradt. A mezőgaz dasághoz viszont hű maradt. Az állami gazdaságban könyvelőként dolgozott. Feleségének életútja hasonlóan alakult. Mással is megpróbálkozhatott volna, mint tanítással, de ő kitartott. Amikor befejezte a nyitrai tanárképző főiskolát, nagyszerű, kötelességtudó pedagógus lett, akit szívesen befogadott a kollektíva, s akit tanítványai is szívesen emlegetnek A családfő — talán kivagyiság ból — próbálta palástolni helyzetét. Nem csupán kedvtelésből tartott nyulakat, háziállatokat, nem éppen jókedvében Jelent meg minden héten pontosan a gazdaságban, hogy ledarálhassa a gabonát. Dehogy. Viszont, ha bárhol szóba jött a pénz, dicsekedve mondta, hogy olyan sok a pénze, mint a pelyva. És az emberek hitelt is adhattak szavainak, hiszen néha nagy köteg százkoronást lengetett az orruk előtt. Persze nem az övé volt a pénz, hanem a munkásoké. Egyébként szerette az italt, de nem nagyon kocsmázott. Ha olykor mégis bement valamelyik i- talboltba, hogy cigarettát vegyen, akkor ivott valamit és máris távozott. Inkább vadászcimboráival, vagy az após, esetleg az apja borából ivott. Mihelyt hazament, már hozta is neki az anyja csuporral a bort. Máskor meg a bátyjával ívott. Nem sokat járt a bátyjához, de ha átment, akkor kizárólag inni. Néha oktalanul belekötött az emberekbe, máskor valami kirándulásról vagy közös ivászatból jövet váratlanul felképeit néhány mit sem sejtő fiatalt. Az apóssal egyébként nem voltak haragban, talán éppen azért nem, mert mindig lemehetett a pincéjébe. Ha nem volt a feleségének ideje, ő maga vitte ki a szövetkezetbe a vasárnapi ebédet. I- lyenkor magával vitte a fiait, szórakoztak, beszélgettek, munkatársai előtt csak jó szóval illette az apósát. Mások kétszer-háromszor any- nyit kerestek, mint ő. Bátyja, a mozdonyvezető is. Olykor négy- -ötezer koronát, vagy még ennél is többet keresett. A fiúk ezért még az unokabátyjuk levetett, kinőtt ruháit is nagyon szerették. Szebbek, divatosabbak és megkí- méltebbek voltak, mint az övékét. Különösen a kezdet volt nehéz. A kőműves-nagyapa azt hitte, hogy az após és az anyós mindent elesz a fiatalok elől. Tévedett, gondoljuk csak meg, menynyit ért hatvanöt táján az ezernégyszáz korona — de a fiatalok végül is megelégelték a dolgot és kiköltöztek az egyik közeli majorba. Nem lehetett ez könnyű el határozás, különösen a tanítónő részéről nem. Ügy látszik nem volt más kiút, mert a férj időköz ben összetört egyet s mást az a pős házában. Akkor úgy tűnt, hogy a kőműves-nagyapának volt igaza. Megkapták a házhelyet és A szép új utcát, amely előbb egy kicsit megemelkedik, majd pedig jobbra fordul — pipába, mint ahogy a helybeliek mondják — a Februári Győzelem utcájának nevezték el. Az utcában hetven-egynéhány ház épült, az épületek egészen impozáns látványt nyújtanak. Az utca végére utólag élelmiszerüzletet is építettek. A már mindenütt megszokottá vált aszfaltszőnyeg képe tárul itt is a látogató szeme elé. A falu népe ezt az utcát mindmáig Erőszak-utcának nevezi. A helyi nemzeti bizottság u=> gyanis a közérdeket szem előtt tartva és ellentmondást nem tűrve a nagy magánkertekből mérte ki ezeket a házhelyeket. Nagy volt a harag, amikor megkezdődött az építkezés. A régi tulajdonosok legtöbbje kiás bált, rázta az öklét és szórta átkait. Aztán, amikor beköltöztek az utcába az első lakók, hámorában meghalt három fiatalasszony. i— No lám, mégiscsak megfogant az átok! — mondták akkor azok, akik nagyon haragudtak. De ezzel a felsorolásnak még nincs vége: Később megint meghalt valaki, ezután egy fiatalember akasztotta fel magát, a tavasz végén pedig már nem is egy, hanem két ember holttestét szállították el az utcából egyszerre. A férj beváltotta régi és• gyakran hangoztatott í- géretét, s vadászfegyverrel agyonlőtte a feleségét, majd önmagával is végzett. Két kiskorú fiúgyermek maradt utánuk. — Hát mégiscsak van isten! — sápítoztak kegyetlenül az öregasszonyok és bizony, most már sokakban elállt a lélegzet. Nemegyszer szemtől szembe kérdezgették egymástól: vajon ki lesz a következő? Mégha érthetetlen is volt a nemzeti bizottság eljárása, megátkozták a fészküket rakó fiatalokat és megfogant az átok? Egyik-másik ház még tizenöt év után sincs befejezve. Ügy látszik a legtöbb építkező még kölcsönt sem tudott felvenni, s mindenki úgy építkezett, ahogy tudott. De ne ndiunk a láts~"tr-, inkább a tém/eket. reinteni, nemhogy még nőkkel. Csak vadászott, járta a határt, inkább férfitársaságban tartózkodott harmonikus kapcsolatot teivott, ahelyett, hogy társalgóit volna. Nem lehet feltételezni tehát, hogy huzamosabb ideig viszonya lett volna nővel. A mindig kedves és határozott feleség az iső pillanatban megérezte volna, iogy más nő is van a férje éleiben és ezt nem tűrte volna el. ;s zonyítbató, hogy egészen az u- olsó pillanatig megvolt közöttük i rendes és tiszta házastársi viszony. Valamikor hat évvel ezelőtt az asszony megpróbált elválni Miért? Talán nem szerette a férjét, kényszerből ment volna hoz zá? Nemi Legendás nagy szere lem volt az övék kezdettől fog va, s kapcsolatuk mindvégig bensőséges maradt. Ugyanabból a faluból valók voltak, szokásaikban is sok közös lehetett. Csúnyán végződött életükben tehát voltak meleg és szép pillanatok. A férfi, ha józan volt, rendes, jó ember volt, jól megvoltak egymással, ezt nekifogtak építkezni. Kinn éltek a majorban, miközben bent a faluban épült a ház. Aztán fel Is é- pült — épp a kőműves nagyapa és talán a bátyó Jóvoltából. Néha olyankor is dolgoztak, amikor a leendő gazda otthon sem volt, sőt, az is megesett, hogy nem is tudott arról, hogy dolgoznak a háznál. Azért mert léha volt? Nem valószínű. A kőműves-nagyapa szabad idejéhez kellett volna igazodnia, s ezt nem tehette meg mindig. Aztán elkészült a ház és ők visszatértek a faluba. Az asszony befejezte az iskolát, de még egy darabig mindig nem talált állandó munkahelyet. Aztán a szomszéd faluban tanított, itt nagyon megkedvelték, és véglegesen befogadták a kollektívába. A majorban megszokott életformát, a gazdálkodást, a faluban sem hagyták abba. Amikor a férjnek nem volt ideje, akkor a feleség, a tanítónő látta el az állatokat. A kertet is megművelték, haláluk után métermázsányi hagymát és sok-sok baromfit hagytak hátra. Lehet, hogy nehéz volt a sorsuk, de anyagiakban látszólag bárkivel felvehették a versenyt. Már volt szép bútoruk, aztán színes tv-készüléket is vásároltak. Sőt, autót Is. Igaz, kölcsönre — halálunk után ezzel megterhelték a férj bátyját. Az emberek mindebből legfeljebb a külszínt láthatták, de nem tudták mi rejlik mögötte. Az u- tolsó időben már egy kicsit jobban öltözött az asszony, és bízott abban, hogy most már a gyerekekre is több jut. Néha az asz- szony — mivel most már nagyobb volt a fizetése — háromezer koronát vitt a takarékba. Ilyenkor alig pár száz koronát hagyott a konyhára és azzal bíztatta magát, hogy a pénz úgy is elfogyna. Lényegében talán apja gondozását is ezért vállalta. Két és fél, háromezer koronát saját fizetéséből nem tudott volna megtakarítani. Anyagi helyzetük nem volt rózsás, de azért annyira katasztró- fális sem, hogy tragédiába hajtsa őket. Akkor hát mi idézte elő a tragikus eseményt? Az emberek úgy vélték és sokan még ma is úgy tudják, hogy a férfi volt az egésznek az oka. A csapodár. A baj talán a második gyermek megszületésével kezdődött. Többen mesélték, hogy nem is egy, hanem több házasságon kívüli gyereke volt, sőt egyesek szerint ikergyermekei is voltak. Úgy mesélték, hogy ezeknek a gyermekeknek az eltartására ment az egész fizetése. Ez a fentiek ismeretében teljesen lehetetlennek látszik. Munkatársai még azt is soknak találják, amit ez a két ember összehozott. Hiszen bevételük akár évekre visszamenőleg is kiszámítható. Megpróbáltam utána járni a dolognak. Házasságon kívüli gyermekekről sem a munkahelyén, sem pedig a járási bizottság illetékes hivatalában nem tudnak. Persze ők is hallották a mendemondát. De mennyi ennek az alapja? Csak annyi, hogy munkahelyén, az állami gazdaságban világra hozott egy meglehetősen rossz hírű és könnyű vérű leányzó egy gyereket. Nem valószínű, hogy a gyermeknek ő az apja, mert a férfit munkatársai, közeli rokonai, ismerősei, sőt azok is, akik csak látásból ismerték, mordnak, zárkózottnak, olyan embernek mondják, aki még közvetlenebb környezetével sem tudott harmonikus kapcsolatot tea szomszédok is bizonyítják. Mi volt hát a tragédia valódi oka? Titkuk nagy részét természetesen magukkal vitték a sírba, ma már inkább csak találgatásokra vagyunk utalva. Részben a gyermekeik is belekeveredtek a családi perpatvarba. Ha apjuk részegen készült beülni az autóba, nem tudni hogyan, de pillanatok alatt eldugták a 'kulcsot. Amikor a gyerekek a nagyapának telefonáltak, apjuk kitépte a telefonzsinórt. Néha — legalább is egy időre — elcsendesedtek a veszekedések. Sőt. Másfél évvel ezelőtt még az is megfordult a férfi fejében, hogy mi lenne, ha még egy gyermekük lenne. Latolgatta -magában, nem fordulna-e ezzel jobbra az életük. De aztán elvetette a gondolatot. Közben sűrűsödtek a vészfelle- gek. Egy évvel ezelőtt a felesége elment a nemzeti bizottságra és elpanaszolta, hogy a férje megfenyegette: egyszer valóban ráemeli a puskát és lelövi. — Mit tegyünk? — kérdezték akkor a nemzeti bizottságon — behivassuk a férjét és vetessük el tőle a fegyvert? —. Jaj, csak azt ne! — ijedt meg az asszony, és megkérte a nemzeti bizottság alkalmazottait, hogy ne, ne szóljanak a férjének egy szót sem, mert azonnal valóra váltaná ígéretét. Környezetük az ígérgetést n-e-m vette komolyan, inkább csak a férfi természetéhez tartozónak vélték ezt a fenyegetést. Viszont tudat alatt azért mégis tartottak tőle. Sőt, amikor a ház hátsó bejáratánál eldördült a fegyver, a sógo-rasszony és férje rosszat sejtve rögvest hozzájuk szaladt. Az asszony hétfőn írta alá saját halálos ítéletét. Mi-ndjárt reggel összeszedte magát és bement az ügyvédi irodába. Ugyanannál az ügyvédnél, mint hat évvel ezelőtt, adta be a válóperi keresetet, és ott helyben a bíróság épületében kifizette az ötszázhetven korona perköltséget. Most már nagyon súlyos és visz- szavonhatatlan indokai lehetnek, mert meglehetősen zárkózott és szűkszavú volt. Még most is inkább palástolta szégyenét. Kimerítő és hosszú veszekedés állhatott mögötte. Egy héttel a tragédia előtt, valamikor kedden, vagy szerdán robbant újra minden, és talán most már tettlegességre is sor került. Szombaton és vasárnap az asszony mérsékelni próbálta a feszültséget. Békülékenyebb hangulatot teremtett, vagy legalábbis próbált teremteni. Viszont elhatározásában már megingathatatlan volt. Hogy mi volt az az utolsó csepp, amelytől betelt a pohár nem tudni. Amikor hétfőn az asszony a válóperi kereset beadása után hazajött, férj-e rávetette magát a táskájára, belekotort, s végül a papírok között megtalálta az ötszázhetven koronáról szóló nyugtát. Ennek láttán megdermedt, leült az asztalhoz a fejét a két keze közé fogta és ezt kérdezte: — Mi lesz most velem? A dermedtség nem tartott sokáig, felállt, elindult a lakásban. Mii fog -most csinálni, a fegyverért megy? A gyerekek mostanában már nemcsak az autó kulcsát, hanem olykor talán a fegyvereket is elrejtették. : Hétfőn este még nem történt semmi. Körbejárva a lakást, apjuk végül is a téjsalgőban kötött ki. Leült a tv-készülék elé és egész est-e a műsort nézte, majd pedig lefeküdt. Illetve, ki tudja, mi történt azután, hogy a gyerekek lefeküdtek. Talán könyörgött, hogy ne váljanak el, de a feleség hajthatatlan maradt. Vagy talán a felesége arra próbálta rávenni, hogy egyezzen bele a válóperbe, hogy ne húzódjon sokáig. Talán még az is szóba került, hogy mikor költözik el. A feleség elhatározása tehát végleges és -megmásíthatatlan volt, a férfiban pedig csak ez zakatolt: — Mi lesz most velem? — mert most már teljesen értelmetlenné és kiútta'^n-ná vált az élete. Reggel a nagyobbik WTi felkelt és megkérdezte az apját, hqgy nem aludt-e él, hiszen még mindig ágyban van. Aznap a fia kicsit gyengélkedett, ezért azt mondta neki az anyja, hogy maradjon otthon, pihenje ki magát, gyógyuljon meg. Az apja azt válaszolta, h-o-gy nem aludt el és így a fiú nyugodtan visszafeküdt és talán el is aludt. Az anyja közben kiki- sérte az öccsét, aki ma egyedül indult az iskolába. Néhány -perccel múlt hét óra, amikor a lövés megrázta a házat. Az egész ház beleremegett. A n-agyobbik fiú azt hitte, hogy a gázpalack r-obbant fel, és így minden rosszra felkészülve, a kijárati ajtóhoz szaladt. Anyja a lépcső előtt feküdt. Vért nem látott és az apjáért kiáltozott. Körbeszaladt a lakásban. Meg is találta a fürdőszobában. Vérben feküdt. Át akart futni a nagy- bátyjáékhoz, d-e már ők is szaladtak. — T-e, az öcsédnél valami nagy baj történt — mondta a lövés hallatára a sógorasszony. A fiú csak egy lövést hallott. Az elsőt vagy a másikat? Inkább az elsőt, m-ely a gyermekszoba ablaka alatt dör- rent. Mi történt és hogyan? Veszekedtek, miközben ő újra elaludt? Az anyja tenyere feltépve, még megpróbálta elhárítani a veszélyt, védekezett? Arca -mint korábban a legelk-esered-ettebb pillanataiban t-eli fájdalommal. Mi lesz a két fiammal? — tudatosíthatta az u- tolsó másodpercben. Az apja arca szenvtelen, mord. Vadász volt, a fegyver használata napi gyakorlatához tartozott. Két ellentétes egyéniség, kit győzött le. Senki senkit, mind a ketten alulmaradtak. Az élet kegyetlensége, könyörtelensége. Nem tudtak a szépségével élni. Kár, me-rt szerették egymást. Legalábbis, amikor egymásra találtak, egy nagyszerű élet lehetősége csillant fel előttük: nemcsak a fiú szerette a lányt, hanem a lá-ny is nagyon szerette a fiút. Keresték, várták egymást. Két egyéniség, aki végső soron nem tudta kivédeni a reá nehezedő bántalmakat és — bár még az utolsó pillanatban sem voltak egymás iránt közömbösek — alulmaradtak. Íme a képlet: Nem az utca, nem az átok, hanem a két ember egyénisége volt az, ami megpecsételte sorsukat. Megpecsételte, holott talán most élhetnének igazán szépen és nyugodtan. NÉMETH ISTVÁN 6 w f *
