Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-10 / 41. szám
Gyakran visz utam Ógyalla (Hurbanovo) főutcáján keresztül. Valahányszor a szerény parkban meghúzódó sárga kastélyra nézek, arra gondolok: ebbe a kis faluba naponta érkezik fontos posta Párizsból, Moszkvából, Londonból vagy New Yorkból... Vagy talán éppen most készül egy új műszer, amit egy közeli űrhajóban felhasználnak. S bár ritkán található a fiatal tudós dolgozószobájában, mégis szinte kényszert érez az átutazó: jó lenne egy percre felszaladni, és kezet fogni az egykori galántai diákkal, PINTÉR ISTVÁNNAL. Az ógyallai (Hurbanovo) csillagvizsgáló berendezése szerény, nem hivalkodó. A tudomány világát csak a hatalmas angol és orosz nyelvit szakkönyvtár jelenti. A falakon pedig tablók, megsárgult fényképek — elődök, példáké pék. Lehet itt tudományos munkát végezni? — kérdezem Pintér István geofizikustól, a matematikai-fizikai tudományok kandidátusától. — Ha nem lehetne, bizonyára nem jutottam volna idáig. Már tizenöt éve vagyok a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársa. Igaz ez csak a szűkebb munkahelyem. Mert egy prágai, leningrádi, szófiai tudományos értekezlet megrendezése szintén a munkámhoz tartozik. Egyébként ez a ha= lom irat, papírcsomó egy heti posta, feldolgozásra vár. Levelek, meghívók, prospektusok, beszámolók, közlönyök. Többnyire angol vagy orosz nyelven. Mondhatnám azt is, a vb lágot sűrítik ebbe a dolgozó“ szobába. Ma már minden tudó* mány olyan szerteágazó, hogy egyetlen tudós sem képes a- kár egyetlen tudományágat át- tekinteni, részleteiben ismerni. Tehát nem képes teljesen önállóan dolgozni, elszigetelve mások eredményeit figyelmen kívül hagyva. Az egymásrautaltság sokkal nagyobb, mint valaha volt. Ezért van szükség a rendszeres találkozókra, tapasztalatcserékre, az üj isme” retek, információk megszerző” sőre. Ez nemcsak nagyon pon- tos és céltudatos munkát, ha” nem rendkívül nagy és rend” szeres figyelmet követel. Péí” dául ha egy tudományos doh gozó egy-két évre kiesik a rendszeres ismeretgyűjtésből, aligha tudja már bepótolni, a” mit elmulasztott. Ebbe a dolgozószobába a világ minden részéből érkeznek jelzések, eljutnak az új ered” mények. De vajon ebből a kis intézetből is eljutnak az infor= mációk szerte a világba? . — Természetesen, éppen 0” íyan rendszeresen. Geofizikai mérnök vagyok, évek óta he- liogeofizikai kérdésekkel fog” lalkozom, a Nap-Föld közötti kapcsolat némely fizikai jelenségeivel, az interplanetáris térség hullámainak terjedésével stb. Az elmúlt tíz évben mintegy hatvan tudományos munkát tettem közzé különféle hazai és külföldi szaklapokban. Évente 15—20 alkalommal idéznek kutatási eredményeimből külföldi forrásmunkákban. Számos külföldi tudományos értekezleten tartottam előadást. Ezekre sajnos nem mindig jutok el, mert annyi a meghívás, hogy nem jutna 1- dőm a saját kutatásaimra. — Ml volt az eddigi legnagyobb élménye? —Nagyon fiatalon utazhattam a Déli-sarkra. Alig huszonnégy évesen, egy pályázat nyerteseként sikerült bekerülnöm abba az expedícióba, aMESTERSÉGEM CÍMERE: Á NAP ÉS A FŐID KAPCSOLATA mely a hatvanas évek elején indult kutatási munkákat vé- gezni ebben a térségben. Egy életre szóló élmény! Hatvan- -hetven fokos hidegben élni, dolgozni, és látni a sarki fény színpompáját, ami a tudós számára is mesevilágként tárulkozik ki. Azt hiszem az ott töltött tizennégy hónap elég idő volt arra, hogy végképp eljegyezzem magam a geofizika izgalmas tudományával. — Milyen eredményeket, sikereket ért el azóta e pályán? — Lehet, hogy a siker fogalma alatt én mást értek, de az hiszem konkrét eredményeimre gondol, pályám kereszt- metszetére. A Szlovák Műszaki Főiskolán szereztem mérnöki oklevelet. Angol nyelvű értekezésemért, az interplanetáris lökéshullámok' terjedésének vizsgálatáért tudományos címet kaptam. Nagy megtiszteltetésnek vettem, amikor a Nemzetközi Geofizikai Társaság tagjává választottak, és konkrét feladattal bíztak meg. Jelenleg újabb tudományos fo- kozat várományosa vagyok, de erről majd csak azután ... — Jut idő társadalmi munkára? _ — Kell, hogy jusson. Ez kötelességünk, hiszen egy társadalomban, emberek közösségében élünk, sok-sok láthatatlan fonállal kapcsolódunk egybe. Néha a pártmunkában, vagy a szakszervezeti tevékenységben, máskor a szocialista munkaversenyben veszek részt. Különféle elismerő okleveleket, emlékérmeket őrzök dolgozó- szobámban, de a legnagyobb megtiszteltetés talán a múlt évben ért, amikor a Béke-világ- ianács tagjává választottak Fontos és érdekes fórum ez, ahol remélem, méltóképpen képviselem majd hazámat. — Pár héttel ezelőtt újabb nagy kitüntetés érte ... — Néhány tudományos doh gozó társaságában átvehettem a Csehszlovák Tudományos A- kadémia Elnökségének ezüstérmét. Ezzel az Interkozmosz- -program keretében végzett munkánkat jutalmazták. Az Interkozmosz a szocialista orszá” gok közös űrkutatási programja, amelyhez a csehszlovák kutatók tevékenyen hozzájárulnak. — Hogyan győzi mindezt? — Addig kell sokat dolgozni, amíg az ember fiatal. Akarat, edzés kérdése. Igaz, az 1« dővel én is hadilábon állok. Sokszor meg kell toldanom az egyik napot a másikkal... De ilyenkor eszembe jutnak tanítóim, példaképeim, akik emlékeiből! merítek erőt. Apám jut eszembe, aki hallatlan akarattal lett útmunkásból; mérnök. Tanáraim, akiktől Galántán Ügy tanultam egykor a fizikát, hogy a tudásszomjamat sohasem tudom kielégíteni... A katonai főiskolán rendszerezést, szívós munkát tanultam, bár csak egészen rövid ideig. És nem utolsósorban tanultam a nagy tudósok egyszerű életéből, akik felfedezéseiket gyakran éppen ilyen — a miénkhez hasonló — szerény kis intézetekben tették ... Mindig tisztelettel ejtem ki egy-egy nagy tudós nevét. Sokáig -úgy gondoltam, tudósnak lenni — a természet ajándéka. Csak kivételes embereknek adatik meg ez a szerencse. És ezzel együtt azt is gondoltam, hogy a tudós valamiféle megöregedett, fehér szakállű, szúrós tekintetű ember, akinek é- lete csak megközelíthetetlen boszorkánykonyhában, vagy éppen elefántcsont-palotában zajlik. Az űrkorszak küszöbén lám milyen közel került hozzánk a tudósok világa. Az emberi értelem, a megismerés vágya közelebb hozta hozzánk azokat, akiknek áldozatos munkája nyomán jut előbbre a tudomány világa. Betekintünk műhelyükbe, dolgozószobájukba, meghívjuk magunk közé beszélgetésre, bepillantunk magánéletükbe, gondjaikba, örömeikbe, elképzeléseikbe. Tisztelettel vesszük körül a szeh lem nagyságait. És milyen nagy az örömünk, ha egy fiatalról van szó, aki közülünk nőtt ki... Cs. J. s HORVÁTH REZSŐ ív. KONRÁD ŰR NYOLC PONTJA 1938. április 24-én e Szudétanémet Párt kongresszust tart Karlovy Va- ryban. A város utcáit már az előző este elözönlik a fanatizált szudétanémet fasiszta tömegek. A nacionalista hisztéria a tetőfokára hág. Hen- lein úr a kongresszus előestéjén díszvacsorát ad a Post étteremben a Szudétanémet Párt prominenseinek. Másnap, 24-én reggel a Lázensky düm nagytermében Konrad Henlein a mikrofonhoz lép, hogy elmondja a kongresszus beszámolóját. A beszéd tele van a megszokott csehszlovák- -ellenes támadásokkal és a szudétanémet nemzetiségi csoport feletti siralmakkal. Mindez már nem új. Néhány perc után azonban kibújik a szög a zsákból, amikor Henlein bizonyos politikai „revíziókat“ kezd követelni, többek között a következőket mondva: „... Szükséges revideálni azt a szerencsétlen nézetet, miszerint a cseh nép feladata szláv gátnak lenni az úgynevezett német Drang nach Osten (előrenyomulás Keletre) ellen... Szükséges revideálni azt a politikai álláspontot, amely ezt az államot a német nép ellenségeinek táborába vitte ...“ Vagyis magyarul ez annyit jelent, hogy Csehszlovákia szakítsa meg szövetségi kapcsolatait a Szovjetunióval és Franciaországgal, és ne ellenkezzen a németek Keletre irányuló expanziójával szemben. De hiszen ez már nem belpolitikai kérdés, itt már nem a Csehszlovákiában élő nemzetiségi csoport ügyéről van szó. Henlein itt már Hitler nevében beszél. Igazán egyedülálló felfogása az állami szuverenitásnak, amikor egy ország politikai pártjának vezetője, a parlament képviselője saját kormányával és állami szerveivel szemben egy idegen ország követeléseivel lép fel. Ezután sorra kerülnek a szudéta- németek is. Henlein felolvassa nyolc pontba foglalt követelését, amelyek — nézete szerint — rendeznék a szudétanémetek ügyét Csehszlovákiában. Érdemes legalább néhányat megnézni ezekből a szemtelen és demagóg követelésekből. A harmadik pont például kimondja, hogy követelik a német lakosságú terület elismerését. Ezt a jogászkodó és kicsit homályos formuláció azt jelentette volna, hogy e németek által lakott területet németnek nyilvánítsák^ Tehát német közigazgatást kapjon, a német nyelv legyen a hivatalos, majd egy további pont még hozzáteszi, hogy ezen a területen csak német nemzetiségű közalkalmazottak lehetnek. Ha tehát egy cseh nemzetiségű polgár ideköltözne (ha egyáltalán megengednék neki), akkor a saját országában kénytelen volna megtanulni egy idegen nyelvet. Persze még ez sem adna neki lehetőséget, lévén nem német nemzetiségű, hogy mondjuk postás, vagy vasutas legyen. Nem hiszem, hogy valaha is fellépett volna egy ország állampolgára ilyen követeléssel saját állama ellen. Az utolsó pont követeli a fasiszta ideológia szabad terjesztését. Természetes, hogy ilyen követelést a csehszlovák kormány nem fogadhatott el. De hiszen éppen ez volt Hen- leinék célja: elfogadhatatlan követelésekkel a végsőkig kiélezni a helyzetet. Ez volt a taktika a nagy stratégiai cél eléréséhez — Csehszlovákia nyugati határvidékeinek a Német Birodalomhoz való hozzácsatolásához. 1938. május 1. A moszkvai Vörös téren megtartják a hagyományos májusi felvonulást. Az ünnepi vendégek között ott van egy csehszlovákiai munkásküldöttség is. A felvonulás után a küldöttséget Ka- linyin, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke fogadja. Kalinyin biztosítja a küldöttséget, hogy a Szovjetunió betartja a szövetségi szerződésből e- redő kötelezettségeit, és ha Csehszlovákiát megtámadnák, haladéktalanul segítségére siet. A SZÖVETSÉGES KIÁLLÁSA Május közepétől a csehszlovák felderítő szervek gyanús katonai mozgást észlelnek a csehszlovák határ körül Németországban. Bár a német kormány hivatalosan cáfolja ezeket a híreket, a katonai egységek összpontosítása tovább tart. Május 20-án ösz- szeül a csehszlovák kormány és részleges mozgósítás elrendelését határozza el. Behívnak egy tartalékos évfolyamot és a műszaki egységek katonáit. Az ország lakosságának döntő része megértéssel fogadja ezt az intézkedést. Hat órán belül, a legnagyobb fegyelemmel 400 000 tartalékos katona vonul be a nyugati határvidéken kiépített erődítményekbe. A CSKP KB felhívással fordul a lakossághoz, amelyben egységre és megfontoltságra hívja fel az ország népét. A mozgósítás jelezte a helyzet komolyságát. Vajon, hogyan reagáltak a Nyugaton a helyzetnek erre a kiéleződésére? Május 22-én Anglia és Francia- ország prágai nagykövetei kihallgatásra jelentkeztek a csehszlovák miniszterelnöknél. Jöttek talán megbeszélni, hogyan segítsenek a szövetségesnek? Nemi inteni jöttek! Felhívták a csehszlovák kormányt, hogy legyen tartózkodó és próbálja megértéssel kezelni a szudétanémetek (vagyis Henlein) követeléseit. A nyugati hatalmak elfogadták Henleinék azon állítását, hogy az egész szudétanémet nemzetiségi csoportot képviselik. Ez távolról sem volt igaz. A Szudétanémet Pártnak ebben az időben valamivel több mint 800 000 tagja volt, és ez ugye nem egész egynegyedét tette ki a népcsoportnak. Május 23-án Georges Bonnet magához kérette Anglia párizsi nagykövetét és közölte vele: elhatározta, hogy tudtára adja a csehszlovák kormánynak: ha nem enged Henleinék követeléseinek, Franciaország nem tartja magára nézve kötelezőnek a szövetségi szerződést! Tehát volt szövetséges — nincs szövetséges. Ha engedünk az ellenségnek (a „szövetséges“ nyomására) akkor nem volt szükség szövetségesre. Ha nem engedünk, a „szövetséges“ cserben hagy. Ennyit ért az imperialista Franciaország barátsága. A hírt Osusky, Csehszlovákia párizsi nagykövete hozta meg június 4- én Prágába. A francia kormány azt üzente, hogy Csehszlovákia „ne játszón a tűzzel“ (szószerint így), mivel Franciaország katonai helyzete nem a legjobb, és nem szeretné ha Csehszlovákia egy háborús kalandba rántaná be. Egyedülálló felfogása a politikai terminológiának. Ha valaki például védelmi intézkedéseket tesz az agresszor ellen, az a tűzzel játszik. A szövetségi szerződésből származó kötelezettségek teljesítése — kaland. Ugyanebben az időben az angol kormány tárgyalásokat folytatott Jén Masarykkal, Csehszlovákia londoni nagykövetével. Arról próbálta meggyőzni, hogy a legjobb az lenne, ha Csehszlovákia neutralizálódna. Vagyis hivatalosan is felmondaná a Franciaországgal és a Szovjetunióval kötött szövetségi szerződéseket, fgy természetesen kiszolgálná magát Hitler kénye-kedvére. Ezt persze az angol kormány így nem mondta, de a nyugati hatalmak „tiszta kézzel“ áldozhatták volna fel mások országát. 1938. június 23-án Litvinov külügyi népbiztos beszédet tart Le- ningrádban választói előtt, és többek között ezt mondja: „Szem- től-szembe azzal a veszéllyel, a- mely most Csehszlovákiát fenyegeti, az egész világnak tisztában kell lennie, hogy a szovjet-csehszlovák szövetségi szerződés az a legerősebb és lehet, hogy egyetlen olyan fontos tényező, amely fellazítja a Csehszlovákia körüli súlyos légkört.“ (Folytatjuk) A a
