Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-10-03 / 40. szám

A főigazgató. a halkéssel bajlódott, Mr. Kukoyi égy középkori angol példabeszéd hínárjába ga- balyodott. Anna a bort kortyolgatta, s jobb meggyőződés nélkül fordította a bonyolult körmondatokat. Simonyit láthatólag nem érdekelték már ghanal vendége szavai: Annát nézte vizenyősen mosolyogva, és jóízűen csámcsogta a halat.

— Sohasem vettem észre, hogy maga ilyen csinos — mondotta két falat között, s kiköpte szájából a szálkát. — Azt hiszem, maga a legszebb tanárnő a főiskolában. — Ezt is lefordítsam talán, igazgató úr?

— Ne, az isten szerelmére, ne. Ugye meghívhatom egy pohárka Italra, ha hazavittük néger vendégünket?

— Ne használja soha azt a szót; mindig mondja így: fekete. Egyébként magának mesélt a történetét, s ha jól sejtem, az öreg bölcs a mi iskolánkat jelképezi, a- hol majd a szorgalmas fekete diákok ellesik a szakma titkait.

Kukoyl úr bánatosan elhallgatott. Észrevette, hogy nem figyelnek rá, s kérdően nézett Anna szemébe. Ó előrehajolt a gyertyához, cigarettára gyújtott, s közölte a vendéggel, hogy Igazgatója köszöni az érdeklődést és a bizalmat. Mr. Kukoyi ettől új erőre kapott. Saját londoni diákéveiről kezdett beszélni, és egyre kevesebb időt hagyott Annának a fordításra. A fekete öregúr határozatlanabbul bőkolt: de a későestí órákban már ő is jobban figyelt fiatal tolmácsnőjére, mint Simonyira.

Annának jólesett a figyelem, tetszett az asztalon lobogó gyertya, a pincérek halk udvariassága. Hosszú ujjaival a poharat forgatta, és arra gondolt, hogy talán igaza van Gábornak: ő már jobban illik ebbe a világba, semmint régi barátai, évfolyamtársai közé. De ahogy eszébe jutott a férje, hirtelen összezavarodott. Mintha ott ült volna negyedikként Gábor, és ő irányította volna mozdulatait: most húzd ki magad, csak a gyertyáról gyújts rá, hagyd érvényesülni a szép kezedet. Anna sohasem szerette, ha megmondták, mit kell tennie; s egész életében attól rettegett, hogy mégis folyton másnak engedelmeskedik. Most riadtan figyelte csillogó, elegáns önmagát — azon gondolkozott,, hogy hazugság-e mindez vagy csak ártalmatlan játék.

— Valóban szép este volt, igazgató űr — mondta a ruhatár előtt, mintegy önmagát büntetve, és legbelül vicsorgott egyet. Divatos kalapba, bundába, szép csizmába öltözött nő nézett vissza rá a tükörből: akárha Gábor egyik fotómodelljét látta volna. — Sajnos, ma este már nem érek rá, de legközelebb talán jobban elbeszélgethetünk.

Mr. Kukoyl kedvesen kezet rázott a szálloda előtt. Simonyt megkönnyebbülten fújta ki magát, amlkqr visz- szaszállt a Volgába Már azt sem bánta, hogy nem folytathatja az estét Annával: fáradtan és álmosan szorongatta fekete diplomatatáskáját. Szótlanul ültek a hideg kocsiban, s csak a sofőr fütyörészése törte meg acsen- det.

— Itt álljon meg. — Itt szeretnék kiszálni — szólt Anna a Moszkva—téren.

— Szívesen elviszem hazáig — udvariaskodott Simo- nyi.

— Nem, nagyon jó lesz itt: épp itt kell kiszállnom.

— Várja a férje, ugye? Hiába, no, sietnie kell haza— biztatgatta a főigazgató és erőtlenül kezet fogott vele.

— Igen. vár a férjem — felelte Anna, és kiszállt a kocsiból.

Hideg volt a téren, metsző szél fújt a Dutía ffelől. Anna mégis percekig mozdulatlanul állt "a járdán. De hisz ez őrület — ismételgette — miért hazudtam azt, hogy hazamegyek? Gábor már hetek óta Skandináviában fotózza az ottani divatbemutatókat, aligha várhatja otthon. 0 pedig társaságba készül ma este, ha Kati barátait lehet egyáltalán társaságnak nevezni. Érthetetlen, töprengett, csak nem akarok rendesnek látszani?

Idegességében leintett egy taxit, pedig villamoson a- kart továbbmenni. Hátradőlt a kocsiban és lassan megnyugodott. örült, hogy viszontláthatja Katit és annak barátait: mindazokat, akiket Gábor nevetően és tesaj- nálóan szakadtnak csúfolt. Igen, Kati albérletben lakott — pontosabban sokadmagával bérelt egy ódon, már már' düledező villát — s négy évvel a diploma után is tovább hordta kopott farmerét, fekete trikóit és gyűrött pulóverét. Diákok és meghatározhatatlan egziszten- ciájú gyerekek vették állandóan körül: hol Irodalmi színpadokat, hol költői köröket szervezett, s Gábor szerint igen ritkán mosott hajat. Anna nagyon szerette Katit: az egyetlen barátnője volt, akivel órákig el tudott beszélgetni mindenről.

— Tudtam, hogy taxin fogsz jönni — fogadta nevetve barátnője, és berúgta az ajtót, melynek kilincsét régen elsodorta az Idő.

— Igazán, Kati, miért mondasz ilyet? Villamoson akartam jönni, de aztán olyan türelmetlen lettem, s zavart valami stupidity. Sokan vagytok már?

— Nem számoltam ... Tízen, tizenöten, ha vannak.

— Mit gondolsz, Kati, ugye csinos vagyok?

— Igen, mint mindig. De tudod, hogy ezek a dolgok aligha érdekesek nekem. Kérsz valamit inni?

Anna nem kívánt semmit sem inni, mégis' elfogadta a borosüveget, amit Kati a kezébe nyomott. Aztán mást is ivott, s igyekezte nem észrevenni az egymásba nyíló szobák pusztító rendetlenségét. Matracok, ruhadarabok, könyvek, szilveszteri konfettimaradványok, ételmaradékok, és mosatlan poharak öntötték el a padlót; tépett plakátok lógtak a falakon, s a lemezjátszó Is rekedten, sérülten nyekergett. Szellőztetni kellene — gondolta önkéntelenül is, aztán látta, hogy nyitva az erkélyajtó. Egy hangosító a teraszra is jutott: néhányan kint táncoltak a hideg éjszakában, s ütemesen énekeltek a zenére. Anna belelapozott a földön heverő könyvekbe, végignézte a plakátokat, felszedett, s egy székre rakott néhány inget, nadrágot. Szerette volna jól érezni megát, kedvesen köszöngetett mindenkinek, ismerősöknek é's idegeneknek egyaránt. •

— |össz? — kérdezte egy fiú, s felpattant a földről, ahol addig csendesen olvasott. Annának Ideje sem volt válaszolni: a fiú azonnal elkezdte a táncot. Szótlanul, vad lendülettel pördültek, forogtak, hajlongtak a gyors ritmusra; hosszú hajuk repkedve kígyózott utánuk minden fejmozdulatnál. Ojabb és újabb számok következtek, s a fiú szó nélkül tovább táncolt. Egészen jó képű — méregette magában Anna, bár ebben éppen nem volt biztos. Arca kipirult, teste felfrissült a gyors mozgásban, kezdődő fejfájását gyorsan elfelejtette. Majd hirtelen abbamaradt a zene, mire a fiú csendesen vissza- kucorodott a könyvéhez.

— De Jő, hogy itt vagy! — mondta Anna lihegve Katinak, amikor barátnője ismét felbukkant az alagsorból. — Merre jártál?

— Főznöm kellett valamit egy srácnak. Szegény már napok óta nem evett főtt ételt: az anyja a .Mátrában telel, ő meg képtelen főzni.

— Te pedig jótékonykodsz, mint mindig.

— Dehogy jótékonykodom. De valakinek ezt is meg kell csinálni. Annyira lerobbant a kis panker, hogy igazán ráfér némi gondoskodás.

— Panker? — kérdezte Anna, s nem is annyira a kifejezésen, mint Kati kifogyhatatlan törődésén gondolkodott.

— Panker, ő nevezi így magát, meg a társai. Tudod, az új gyerekek között már nem a beat a divat, hanem a punk, az új zene, az új stílus. Egyébként szelíd és ártatlan fiú: tavaly érettségizett, s most segédmunkásként dolgozik. Nagyon jól fotózik is ...

— Mutass be neki — javasolta hirtelen ötlettel Anna, s megigazította a ruháját.

— Menj le a konyhába, ott eszi a vacsoráját.

Anna gondolkodott egy kicsit, majd határozott léptekkel levonult az alagsorba. Először csak lopva nézett végig a fiún, a csaphoz ment, vizet ivott a tenyeréből. Aztán az asztalhoz lépett, leült az egyik székre. A panker mohón, habzsolva ette a gőzölgő bablevest. Hosszú, t'akószőke haját piros szalag szorította apró fejéhez; kopott bőrkabátja alatt kinőtt trikó feszült csontos testére. Bal kezébe fogta a kenyeret, időnként nagyot harapott belőle, jobb kezével lázasan kanalazta a levest. A mozdulat, a mód, ahogy evett, kísértetiesen ismerős volt Annának, de nem tudott rájönni, honnan.

— Kérsz belőle? — kérdezte a fiú, s abbahagyta az evést.

— Nem, kösz. Az az igazság, bogy már vacsoráztam.

— Kár. igen meglehetős leves.

A nagyapám, mosolyodott el Anna, ő evett így. A lehetetlen gondolat otthonossá tette az átnedvesedett falú, hideg és barátságtalan konyhát. Hirtelen nagyon szeretett volna falatozni valamit: s nem is nyugodott meg addig, amíg nem talált a kenyérhez zsírt és sőt Is. Evett, és nézte a fiút. A gyerek nem zavartatta magát: rövidlátón hunyorogva kanalazgatta a levest, és jóízűen hallgatta a fentröl leszűrődő zenefoszlányokat.

— Nem iszunk egy kis pivőt? — kédezte, amikor befejezte az evést.

— Van valahol?

— Az egyik muff berámolt néhány üveggel a hűtőbe. Kiveszem, s lassan megiszogatjuk.

Anna egyáltalán nem szerette a sört: s még attól is tartott, hogy hizlal. De most semmit sem kívánt any- nyira, mint csendesen elsörözgetni a hideg konyhában. Fogta a barna üveget, kortyolt belőle, s gyűrűivel játszadozott. A kesernyés italnál sokkal jobban tetszett a „lassan megiszogatjuk“ bíztató utóíze, reményteljes távlata. Hátradőlt a széken és egyre jobban éreze magát.

— Van már férjed? Vagy most készülsz megcsípni egyet? — kérdezte a panker, amikor Anna jegygyűrűje nagyot koppant a kemény asztalon.

— Ami azt illeti... — kezdte Anna. A kérdést szemtelennek találta, de a gyerek ártatlan kedvességgel mosolygott rá. A férjére gondolt hirtelen, akt valószínűleg már a kapuból visszafordult volna: „kinőttünk a csavargókból“. S Katira, aki kinevetné, ha felmenekülne egyedül a konyhából.

— Már sikerült fognom egyet — vett mély lélegzetet, ahogy folytatta a választ.

— jól működik?

— Meglehetősen — dobta vissza Anna a nemrég hallott kifejezést.

— Régi tapasztalatom, hogy az ilyesmi nagyon fontos — bólogatott a fiú. — Nem szeretem a kiéhezett

muffokat.

Anna még mindig nem döntötte el, hogy nevessen-e. Míg ezen töprengett, Ivott egy kicsit a sörből. Megnyugodva hallotta, hogy fölötte táncolók dübörögnek, üvegék csörömpölnek — a képtelen párbeszéd így helyére került, már-már természetesnek tetszett. Nem Is hazudtam, gondolta tűnődve. Gábor valóban meglehetős férj. sikeres a fotóban, ügyes az életben, tetszetős a szerelemben. A mosatlan hajú, valószinűtlenül sovány, sápadt gyereket elnézve talán még többet is hozzátehetett volna, de gyorsan el akarta felejteni a férjét, a skandináv fotomodelleket, s üres éjszakáit a néma telefon mellett. Meglátjuk, ml történik — döntött magabiztosan, és visszahúzta ujjára a gyűrűit.

— Látom, jól vagytok — lebbent be a konyhába Kati és a hűtőszekrényhez lépett. Kenyeret kent, tojást sütött, mosogatott és fütyült egyszerre, közben elégedetten az asztal felé mosolygott. Majd megrakott egy hatalmas tálcát, felfelé Indult, s az ajtóból még visszaszólt Annának.

— Fantasztikusan táncol ám az úri

Anna megörült az információnak, de nem tudta, hogyan hívja táncba a fiút. Fogja meg egyszerűen a kezét? Vagy találjon ki valami szellemességet? Végül szótlanul felállt, s az ajtóhoz lépett. Ha jön, jön, ha nem, majd táncolok mással — határozott elégedetten, de az ajtót mégsem nyitotta ki.

— Szeretnéd, ha felmennék veled? — hallotta háta mögül a kérdést. Egyszerre gúnyosnak és elfogódottnak is tűnt a rövid kérdőmondat. Anna megfordult, és végigmérte a gyereket.

— Igen, szeretném — mondta végül.

— Nem is vagy olyan buta — mosolyodott el a panker mulatságosan bumfordira formálva az utolsó szót. Aztán gyorsan felpattant és Anna mellé lépett. A falépcsőn felfelé menet egymáshoz szorították testüket, s így bukdácsoltak a szobákig.

Mire felértek, jóformán mindenki a teraszon táncolt. Anna kölcsönkért valakitől egy pulóvert, gondosan végiggombolta a nyakáig, aztán kiment a szabadba. Szemben a lakatlan hegyoldal sötétlett: beljebb a völgyben sápadtan pislákolt a vasúti szárnyvonal elhanyagolt állomásépülete. A recsegős zene szabadon szárnyalt mindenfele, s a tánccal nem sokat törődve Anna a korláthoz lépett. Milyen jó lenne elindulni .. felmenni a hegyoldalra vagy elutazni valahová a sípolva dohogó közeledő vonattal.

Kis barátja közben egyre jobban belejött a táncba: rekedten kiabált, groteszk mozdulatokkal kígyózva végig a táncolók között. A fiúk felemelték, a lányok hozzádőltek nevetve, ő pedig hol a földre vetette magát, hol belekapaszkodott valakibe. Egyre jobb — kiáltotta lelkesen, s kibújt bőrkabátjából. Meg fog fázni — adta volna rá önkéntelenül is a kábátot Anna, de aztán mégsem szólt. A lányokat nézte, akik körben állva tapsolták s a fiúkat, akik újabb figurákkal kísérleteztek. Vajon mindannyian itt laknak? — ötlött eszébe egy kérdés, de megfogalmazni sem volt kedve.

— Már egészen Jó! — suttogta Anna fülébe a fiú, s önfeledten megint és megint körbetáncolta. Aztán újabb kiáltással kettéhasította magán pamuttrikóját: a nyakától egészen a derekáig. Mire Anna szólhatott volna, a terasz végébe perdült, s a kiselejtezett televízió tetejére pattant. Még ott ugrált tovább. Anna lassan elunta magát, és fázni kezdett. Bement a szobába, s levette a kölcsönpulóvert. Egy tükör előtt felfrissítette az arcát, megfésülködött, s elővette szemfestékét.

— Téged is a Károly rendelt ki? — kérdezte háta mögül egy riadt kellemetlen női hang. A tükrön keresztül szembe nézett gazdájával: egy rosszul festett, barátságtalan lányt látott.

— Mondhatom, buta kis muff vagy — használta fel frissen tanult szókincsét. — Én a felesége vagyok.

Mindent várt, csak azt nem, hogy a lány elsírja magát. Előbb szórakozottan figyelte a sírást, majd segíteni szeretett volna. Addigra azonban késő volt: a lány magára kapott egy kabátot, s zokogva kiszaladt a házból. Kettejükön kívül mindenki a teraszon volt — Anna pedig nem Is tudta, hogyan hívhatná vissza.

— Hát sohasem javulsz meg? — korholta önmagát a tükör előtt, s a festékes ceruzával játszadozott. Jókedvében a tükörre rajzolt egy suta kis emberkét, majd mellé egy vonalakból összetákolt leánykát is.

— Remélem, nem te vagy a Károly? — kérdezte később a pankert, amikor az átfázva és köhögve végre bejött a teraszról.

— Nem, ő az a bajuszos srác — mutatott a fiú valaki felé.

— Miért kérdezed?

— Épp csak eszembe jutott — felelte Anna, örült, hogy már titkai is vannak.

Kati aztán bemutatta Károlynak is, aki beszélgetés közben zavartan nézegetett az ajtó felé. Valakit kereshet — mosolyodott el Anna, és a főiskola felvételijéről kezdett hosszasan magyarázni. Majd könnyedén felállt, s megkereste új barátját,

— Menjünk el innen — mondta természetes hangsúllyal. — Semmi kedvem itt aludni.

Kati úgy nézett utánuk, mintha szeretne még valamit mondani. Talán hozzátartozik a fiú? — vetődött fel Annában a kérdés, de csak meggyorsította a lépteit. Elgondolni is képtelenségnek tűnt, hogy Kati megharagudhat rá: egyáltalán, hogy ne szeresse őt jóindulatúan, adakozva. Kézen fogva szaladt lefelé a pankerrel a sötét rosszul kövezett úton, közben pedig azt latolgatta, hogy másnap elég lesz-e tízre bemenni a főiskolára.

— Én ám nagyon közel lakom — mondta kedvesen a gyerek, s kabátja egyik hasítékából lekapcsolt egy bisztosítótűt. — Kéred? — kérdezte, s Anna elégedett mosollyal tűzte fel a zsebe fölé.

Éppen a Budapestet jelző közlekedési táblánál tértek le az országútra: s hamarosan felyette őket egy távolsági busz. Ezt mindenesetre én találtam ki magamnak— nevetett Anna, miközben a fiú haját szálazta. S még azt mondja Kati, hogy a gondolataimat is a férjem irányítja — biztatgatta önmagát a folytatásra;

A „közel“ azért nem volt olyan közel: a Flórián—tértől még hosszú ideig gyalogoltak, s közben Anna egyre felszabadultabban élcelődött férje szokásain. A harmincas években épült, simavonalú bérházban nyikorogva szálltak felfelé a liften: aztán vizet ivott az idegen konyhában, percekig állt egy tükör előtt, s végre be lépett a fiú szobájába. Sok—sok fotó borította a falakat: s bármilyen hihetetlennek látszott mintha saját aktképeit is felfedezte volna egy sarokban.

— Szép-felvételek — mondta rutinosan, hogy elterelje a figyelmét gondolatairól, és tovább nézegette a képeket

— Sajnos a jobbakat nem én csináltam — felelte szerényen a gyerek, s elkezdett valamiről beszélni.

— Ki ez? — szakította félbe aztán sírós kiáltással Anna, amikor észrevette Gábor fölényesen mosolygó fényképarcát.

— Kiváló úriember, igen jó barátom - felelte a- fiú, s Anna most bután üresarcúnak látta. — Nagy fotós, ő vezeti a szakkört is, ahová járok. Amúgy a divatból él, de ha tudnád amellett mi mindenhez ért...

Csakhogy erre Anna már nem volt kíváncsi. Gyorsan felöltözött, s mert nem volt szokása a csapkodás, pu hán becsukta maga mögött az ajtót. Az utcán remegett kicsit a keze, amikor rágyújtott, de aztán megnyugodott akárha rászóltak volna. A taxiban már válaszolgatott a sofőr kérdéseire, s az előszobában gondosan vállfára akasztotta szép kabátját.

— Ha mégis telefonált, legalább nyugtalankodik egy kicsit — ismételgette görcsös arcmozdulattal, s most egyáltalán nem kívánkozott tükör elé.