Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-09-26 / 39. szám

MENJÜNK SZÍNHÁZBA? Előző este, a bálon, „nagyszabású" verekedés volt. Hárman véreztek, e- gyet kórházba is kellett szállítani. — Oda se nekll — jegyzi meg másnap egyik ismerősöm. — Itt min­den mulatság verekedéssel végződik. Tán még ma, a színház után is lesz egy kis bunyó?!... Nagyot köp a tenyerébe, összedör­zsöli azt, majd megemeli a talicskát és megindul. Utána nézek. Vagy har­minc lépést tesz és megáll a hirde­tőtábla mellett, amelyen nagy, zöld színű plakát hirdeti: Ma este a MA­TESZ komáromi társulatának színé­szei Batta György Kakastánc című darabját viszik színre az ipolynyéki (Vinica) művelődési házban. Az elő­adás fél nyolckor kezdődik. Most délután két óra van. A KÖRNYÉK VÁROSA Ipolynyék az Ipoly menti községek egyik legnagyobbika. Kétezer-há­romszáz ember lakja a hegy lábá­nál megbúvó települést. A környéken itt a legjobb az üzlethálózat, itt van a legnagyobb és legszebb művelődési ház, itt vetítenek esténként filmet, itt van termálfürdő, gyógyszertár, újságokat árusító stand (mert ez sincs a környék többi községében!, különféle orvosi rendelők, nagy fut- ballpálya és jó focicsapat. Mindeb­ből eléggé kitűnik: Ipolynyék köz­ponti község, az évek során sokkal jobban fejlődött, mint a környék töb­bi faluja. Egyrészt nagyobb lélekszá- ma miatt, (mivel a környező falvak lakosságának száma alig éri el az ezret), másrészt: életük folyását jól irányító, elképzelésekben nem szű­kölködő, a pénzzel jól gazdálkodni tudó vezetők állnak a falu élén és dolgos, a közös ügyet támogató em­bereket tudhatnak maguk mögött. — Nyék a környék városa. Maga ezt még nem tudja?! — mondják többen, ha az idegen elcsodálkozik egy s máson. Nem, nem tudtam, vágtam rá legutóbbi látogatásom al­kalmával is a választ erre a kér­désre. Most ugyan nem ennek az el­döntése végett járok itt, hanem azt szeretném megtudni: szeretik-e az emberek a színházat? Esemény-e a faluban, ha idelátogat egy hivatásos színtársulat? Ki megy színházba és miért, ki marad otthon és miért? A színház és a falu kapcsolata érde­kel... BESZÉLGETÉS AZ UTCÁN — Mentek ma este színházba? — kérdezem az utcán megszólított há­rom fiatalt. — Az óvodánál voltunk brigádozni és mit gondolsz, miért hagytuk abba már öt óra előtt a munkát? ... Szín házba akarunk menni és az asszo nyoknak még akad egy kis tenniva ló a ház körül. Mi, férfiak megbo­rotválkozunk, kicsípjük magunkat, — mondja egy elektromechanikusként dolgozó fiú, aki megkér, hogy csak monogramját — N. M. — tüntessem föl. — Mi túlságosan is szeretjük a színházat, nem hagyunk ki egy e- lőadást sem. — Akkor mondd meg, melyik da­rab tetszett eddig a legjobban? — Valami barátról szólt, vagy i­lyesmiről, de a címére már nem em­lékszem. A két lányhoz fordulok: Mi a cí­me a ma este bemutatásra kerülő darabnak? Összenéznek, nevetnek. — Kakasviadal — mondja az e- gyik nagy hahotával. — Mit beszélsz, te, nem látod, ott van a plakáton: Kakastánc, — mor­dul rá vihogva a másik és a félszáz méterre levő hirdetőtábla felé mu­tat. — És a szerzőről mit tudtok? Ketten értetlenkedve néznek rám, a harmadikuk azonban válaszol: — Batta. Ugye, így hívják? Már volt nálunk a glmiben. Meg írt va­lami sportkönyvet is — hallom fél­ve kiejtve a szavakat K. M.-től, aki huszonkét éves, s jelenleg gyermek- gondozási szabadságon van, és a gyerek miatt nem tud este eljönni a színházba. Lefényképezem őket és tovább in­dulok: A művelődési ház bejárata előtt egy nénike állít meg: — Fiam, nem tudod hol van Ga­bi? Nála lehet jegyet venni és nem találom őt sehol. Válaszolni sem érek rá, amikor Gabi, Zsigmond Gábor, a falu nép­művelője, a kultúrház vezetője kiszól az ablakon: „Itt vagyok, tessék fel­jönni.“ HOL MARAD AZ ÉRTELMISÉG? A néni megveszi a jegyet, majd megkérdezem: — Mindig eljön, ha itt a színház? — Amíg járni bírok, el is jövök. — Tíz korona egy jegy. Akkor is megvenné, ha húsz lenne? — Meg én, mégha ötven is. Ezek olyan jól meg tudják nevettetni az embert, hogy minden pénzt megér­nek. Főleg, ha szép komédiákat ját­szanak, azt nagyon szeretem. Kázmér Franciska néni hatvanhat éves, jó egészségtől pezseg az arca, víg kedélyű, és fürgén fut le a lép­csőkön. Távozása után Zsigmond Gá bort kérdezem: — Hányadszor látogat el Nyékre ebben az évben a MATESZ? — Idén ez a harmadik előadásuk Márciusban az Aranyesőt mutatták be háromszáz néző előtt, májusban pedig a Windsori víg nők című da­rabot, amelyet 195-en tekintettek meg. — Mennyi jegy kelt el a mai elő­adásra? — Száz jegyet adtam el a helyi szövetkezetnek, negyvenet a szócsén- keí és a nyéki általános iskolának és körülbelül harmincat most előadás előtt. De még biztosan vesznek töb bet is, hiszen hat óra sincs. A terem befogadóképessége egyébként 357 fő — Hát?! — Néni túlzás ez: esti előadásra kisiskolásokat beszervezni? — Hát?!... Úgy beszéltük meg az iskolák igazgatóságával, hogy a szü leikkel jönnek a gyerekekl (Az elő adásra, ha jól láttam, egyetlen gyér mek sem érkezett a szüleivel. Űgv érzem, nem lett volna szabad sem Zsigmond Gábornak, sem egyik, sem másik iskola igazgatójának beenged ni a gyerekeket az előadásra, köte lezővé tenni számukra a darab meg­tekintését. Márcsak azért sem, mert az időpont — fél nyolc — későesti óra számukra, és azért sem, mert ez a darab egyáltalán nem gyerek­szemnek és -fülnek való. Dehát, így legalább biztosítva volt, hogy kilenc­ven szék be lesz töltve, nem úgy, mint a szövetkezetnek eladott sorok­ban, ahol sok foghíjas helyt akadt.) — Színházszerető közönség él I­polynyéken? — kérdezem a népmű­velőt. • — Erre nehéz egyértelműen vála­szolni. A „Nyéki fonó“ című műso­runkat például háromszor kellett megismételni telt ház előtt. De ha eljön, mondjuk a koáiceí vagy a ko- márnói társulat, baj van a közönség­toborzással. Főleg akkor jönnek csak az emberek, ha valami kosztü­mös darab kerül bemutatásra, vagy vígjáték. A dráma nem nagyon ér­dekli őket. Nincs is nagyon idejük színházba járni. Gazdagok itt már az emberek, mindenki építkezik. Akinek háza van, az a hegyoldalba, a sző­lők környékén épít prést, pincét, nya­ralót. Itt, ha megnősül egy fiatal és ha még nincs háza, azonnal ne­kikezd. Kifáradnak a sok munkában, jó, ha a tévé előtt ülve el nem al­szanak. — Nehéz eladni száz jegyet a szö­vetkezetnek? — Mikor hogy. Van úgy, hogy az elnök elküld, a főkönyvelőhöz, az tovább a másikhoz, de most szó nél­kül megvették a száz jegyet, mert nemrég volt az aratási ünnepség, Itt a kullúrházban, és én készítettem el a transzparenseket, különféle dí­szítéseket, feliratokat. Ezt nevezik hivatalosan a „közöt tünk nagyon jő az együttműködés“ című fejezetnek. — Tudom, a faluban tizenkét pe­dagógus, egy orvos és több mint tíz mérnök él. Ez még csak az értelmi­ségi réteg úgymond felsőbb osztálya, de nagyon sok a középiskolát vég zett fiatal is. Mit gondolsz, a peda gógusok, mérnökök közül hányán jön nek el ma este? — Ketten, legjobb esetben hárman de ez sem biztos. Itt az értelmiség, rétegre és a fiatalokra nem lehet számítani. Marad a negyven-hatvan közötti munkás-paraszt korosztály. Már zárnánk a beszélgetést, ami­kor belép Pogori Margit néni, a pénztárosnő: a jegyekért jött, men­ne a pénztárba árulni. Mielőtt ki­menne ezt mondja: „Nem bánom én, Gabikám, ha nem is lesz bevétel, csak sok nép legyen.“ Bár lenne igaza, nyugtázom ma­gamban. A SZÍNHÁZ HELYBE JÖN A Bornstein-portán kopogtatok. A háziasszony főz, a gazda, *;Borntein mérnök pedig valahol az emeleten van, de a beszéd hallatán léjön. Be­ülünk a nappaliba a könyvespolc alá. Én épp a színes tévével szem ben kapok helyet. Nehezen, diploma­tikusan indul a beszélgetés. Iroda­lomról — sok hazai és magyarorszá­gi lapot látok az asztalon —, köny­vekről, színházról. A mérnök úr sze­rint megcsappant a faluban a szín­ház iránti érdeklődés, mivel „a szí­nes tévé mellől már nem szívesen mozdulnak ki az emberek“. Aztán elmondja, hogy valamikor, még ko­máromi diákévei alatt, nagyon sok MATESZ-előadást nézett meg, de mos­tanában inkább már Pestre jár szín­házba. Az Operettszínházat és a ka­barékat kedveli, akárcsak felesége. „De Pesten nem kapni jegyet, hóna­pokkal előbbre szoktuk megvenni.“ Hát, igen... igen — nyögdécselem, a MATESZ valóban nem a pesti Ope­rettszínház, de van egy nagy előnye: az előadásaira mindig kapni jegyet, utazni se kell, helybe jön. Aztán még fecsegünk mindenről, inkább csak kerülgetjük a témát, mint macska a forró kását, mert lé­nyegében szó nélkül kidobhatnának, azon az alapon, hogy mi közöm van hozzá, hogy ők mennek-e színházba vagy sem? De nem teszik, udvaria­sak. Felállók, indulni készülök és meg­jegyzem: Akkor nem is búcsúzom, hiszen az előadás szünetében úgy is találkozunk. — Öóó... Ma sajnos nem tudunk elmenni, parkettázzuk a szobát, nem úgy készültünk. — Hát akkor, jó munkát és a vi- szontlátásral Kikísérnek. ÉNEKELSZ, VAGY LELÉPSZ „Sárga a csikóm, sárga a nyereg rajta ...“ — hallom már messziről a nótát, amint a templomhoz közeli kocsma felé tartok. Belépek a ko­szos, füstös helyiségbe. Minden asz­tal foglalt. A kocsmárosnőtől meg­kérdezem, tudja-e, hogy ma este itt a színház? „Én nem vagyok falube­li.“ — kapom meg a választ. — De akkor legalább azt legyen szíves megmondani: kevesebben van- nak-e ma este a kocsmában, mint máskor? — Amennyien szoktak, csak vala­hogy ma több a részeg. Odatolakodok az egyik fiatalokkal körül ült asztalhoz. Még egy üres szék is akad. Leülök. Mind az öten a kezüket nyújtják, mintha régi is­merősök lennénk. Isznak és énekel­nek. Míg kigondolnak egy új nótát — a rövid szünet alatt — megkérde­zem: (én naív, hogy ilyen kérdés e- szembe mert jutni) nem jöttök szín­házba? A mellettem ülő haUotta a kérdést, de a többiek már rákezdtek az új nótára: —■ Vagy énekelsz velünk, vagy le­lépsz, haverkám! — mondja, és hogy nincs harag, kezembe nyomja korsó sörét. Húzok egy kortyot a korsóból és elköszönök. Elballagok a kultúrház- től kétszázötven méterre lévő új kocsmába is. Ott is telt ház van. KEZDŐDIK AZ ELŐADÁS Megjött a két iskola diáksága. A gyerekek bemennek, és üres marad a kultúrház előtti placc. Ha gyéren is, de jönnek az emberek a faluból. Főleg idősebbek, és főleg nők. Fér­fiakból jó ha tízet össze tudnék szá­molni. Bemegyek én is. Már osztják a műsorfüzeteket, de a gyerekeken kívül csak a szomszéd faluból érke­zett tanító-házaspár vásárol belőle. És megkezdődik az előadás. A közön­ség lagymatagon fogadja a látottá kát, hallottakat. Se nem nevetnek, se nem tapsolnak. A szünet ben bemegyek a színészekhez. Holo csy István azt mondja, általában rí deg a nyéki közönség és nagyon ke vesen járnak színházba. Varsányi Ma rika szerint feszélyezett a hangulat, a közönség nem „veszi“ a darabol, nem keresi a kapcsolatot a színészek kel s így nehézkes a játék is. A gyors- szóváltás után megkezdődik a máso dik felvonás. (A szünetben senki sem beszélt a látottakról. Az egyik bará­tomat kértem meg, hogy puhatolóz­zék a közönség soraiban.) Itt, mert talán már több a poén is, fölhang­zik olykor-olykor egy-egy kacaj, ne­vetés. De nem az igazi. Aztán elhang­zik a zárszó is, egy illemtaps jutal­mazza a színészek játékát, és meg­indul a tolakodás az ajtók felé. Foto: a szerző Zolczer János A KULTÜRA ÉRDEKÉBEN A SZISZ SZKB plénuma nemrég tárgyalta meg a SZISZ szerveze­teinek kulturális tevékenységét, és kitűzte a teendőket a követke­ző időszakra. Ezzel kapcsolatban kerestük fel Katarina Rejczovát, a SZISZ Nyugat-Szlovákiai Kerüle­ti Bizottságának dolgozóját, hogy érdeklődjünk a kerület SZISZ- szervezeteinek kulturális munká­járól. — A kulturális tevékenység fon­tos része a SZISZ-alapszervezetek munkájának. Ezt méltányolta a SZISZ SZKB plénumának nemrégi ülése. A beszámolóban példakép­pen emelték ki a nyugat-szlová­kiai kerületet az e téren elért e- red menyekért. Mit tudna ezekről mondani? Katarina Rejczová: Nehéz né­hány mondatban összegezni azt a munkát, amit szervezeteink ezen a téren végeztek. Ezért csak a teljesség igénye nélkül mondha­tok valamit. A kulturális tevé­kenységet talán két részre lehet­ne osztani. Az egyik része az a munka, amit a szervezetek vé­geznek, a másik részét' azok a rendezvények, versenyek, fesztivá­lok képezik, amelyeket a kerületi bizottságunk részben egyedül, részben más kerületi szervekkel közösen rendezett. Talán nincs is olyan területe a kulturális tevékenységnek, ame­lyen nem találkoznának fiatalja­ink aktivitásával. Legelterjedteb­bek a zenei csoportok, az ének­és táncegyüttesek, az énekkarok, a kisszínpadi formákat művelő csoportok, az amatőr színjátszó csoportok, a bábosok, az amatőr fényképészek, a képzőművészeti körök, a filmesek, az irodalmi körök stb. Ez nagyon széles pa­letta. Ha szám szerint vesszük, akkor hatalmas mennyiség jön ki. Hiszen csak a kisszínpadi formá­kat művelő csoportok száma a kerületben 305. Vagy például 444 szavalőkör működik. A kulturá­lis munkának fiataljaink között megvan tehát a tömegalapja. Más természetesen a kép, ha ezeket a minőségi szemszögből értékeljük. Érthető, hogy ekkora mennyiség nem garantál kiváló minőséget. Vannak azonban már kiváló, ma­gas színvonalú csoportok, együt­tesek. A következő időszakban ép­pen azt tekintjük feladatunknak, hogy az alacsonyabb színvonalú és a kezdő csoportok is sorakoz­zanak fel az élvonalba. — Ezt hogyan kívánják elérni? Katarina Rejczová: Erre több el­képzelésünk van. Egyik a mód­szertani segítség, ahol szeretnénk a lehető legnagyobb mértékben kihasználni a hivatásos művészek segítségét. Hogy konkrét példát említsek: a kerületünkben négy hivatásos színház működik: az If­júsági Színház Trnavában, a Ke­rületi Színház és a Bábszínház Nyitrán és a Magyar Területi Színház Komáromban (Komárno). Minden színháznak van üzemi SZISZ-szervezete. Nos ezek révén szeretnénk a színészek, a rende­zők, és a dramaturgok segítségét igénybe venni. Persze ez nem új dolog, mert már eddig is pozitív tapasztalataink vannak egyes mű­vészekkel, csak most szélesebb a- lapon szeretnénk ezt kihasználni. A másik formát azok a rendezvé­nyek képezik, amelyeket már em­lítettem. Ezt is intenzívebben sze­retnénk kihasználni a kulturális tevékenység minőségi javítására. Ezen a téren is vannak tapaszta­lataink. A könnyűzene terén már hatszor rendeztük meg az amatőr táncdalénekesek kerületi feszti­válját „Dunai Négylevelű“ cím­mel. Az itt fellépők között vol­tak olyanok is, akik később or­szágos viszonylatban is ismertté váltak, pélüqul Eva-Maria Uhríko- vá, Alena Sagátová és mások. Te­hát a mi rendezvényeink adták az indulási lehetőséget. A kulturális tevékenység fej­lesztésére konkrét végrehajtási tervet dolgozunk most ki. Ezt a tervet a SZISZ Nyugat-Szlovákiai Kerületi Bizottságának a plénuma a közeljövőben tárgyalja meg és hagyja jóvá. Ez egy olyan doku­mentum lesz részünkre, amely se­gítséget nyújt a további munká­hoz. Köszönjük a beszélgetést. Beszélgetett: Horváth Rezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents