Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-24 / 4. szám

10

mmn

8aw»H«E

BWWBiWBWIIIIWIIlKlW

JAROSLAV SCHUT:

Ének a liptöi diizzasztögátröl

Ö, te drága szülőfalum, most hát újra látlakl Felhőid elrongyolődtak, falaid kopárak . ..

Szeretném újraélni viharos Ifjúságom!

De tanácstalan állok, s csak a rögöt morzsolom.

Mint magas kastély, fennen fogad a szülői ház.

Bár ... — kormos gerendák, falát fölverte a gaz.

Amiért elmentem, sír bánatosan az anyám.

Ö, dehogy, csak a szél zúg vadul a domb oldalán.

Apám várja az ajtóban a világ híreit.

Vagy csak tenyeremben a fejem, s bánatok gyötrik? Fogadd a drága, a jő, a kedves. Beteg és árva ...

Futok hozzá . ..

Nála

nem lelek csak száraz ágra.

S lám, kacag a húgom, a drága, akinek nincs párja. Vagy csak orromban érzem, hogy gomolyog a pára? ök mind nincsenek már, elnyelték őket rég a telek.

De visszajöttem én, s találkoztam velük, veled . ..

És íme most együtt nézzük, hogy duzzad meg a Vág, s a hátát a megawattok miként korbácsolják.

S szól hozzám most Ismét jó szóval a szülői táj, s a duzzasztógát fölött kankalin Illata száll.

A

ki sötétben él, annak a szemében szüntelen alkonyodik.

Karja vízrózsa, s a kőből felriasztja a koromfekete madarat.

(Barátom —

gyermekkorod falovacskája elszenesedett a markodban.)

Szemedben felfénylett a hé, s mintha faggyal a szárnyaikon felrebbentek volna szénfekete kezedről a gerlék.

Átlátszó csillám a tenyered, s ha ráhull a föld sírni fog.

Mélyen nyugszik bennünk

a kő.

ás a várakozások csendje.

IOZEF JÁNOS:

fMTNí S7LOMk LIRIkUSOk

'

Egy bányász halálára

JÄN KOLLÁR:

ELMENT

Mintha csak Jelezni kívánta volna az őrök változást, megvárta míg fölsír párnál közt az unoka; majd hallgatag és észrevétlen batyuba kötötte kérges évelt, és egy fullasztö Júliusi éjszakán elcsendesedett kezem alatt a pulzusa.

Az elárvult farönkök hiába várják már tenyere melegét, mozdulatlan ajkán nem rebben a sző.

A forró vasárnap küszöbén,

amikor a föld

tüzes lélegzetéhez

újra erőt gyűjtött a harmatból,

elfáradt mellkasa

meglengette utoljára

szülőfalunk harangjait.

__ÍJ—irtSflMWyj&ttá JUH

?^5SSSIäBBRXg2£ä£BäEE&MS£S3&M&SS3Ri)3SSeffi^ä§Sii2eBSSiMB^£SK&- -ZäS/SäträSSSESSb'

K

I tudja — talán, mikor a hallgatag rétegek alatt megbúvó agyagtábla irányába tévedt fáradt á- sóm, az a pillanat tekinthető for- fordulópontnak az életemben; bár az én életem egyes parttalanul hömpölygő életfolyamatokkal szemben a- molyan pangó pocsolyavíz. Addig a pilláiig az élet semleges zónájának a lakója voltam, aki kezdettől fogva az iskola hátsó padjait nyűtte, akit a sorozáson kiszupe- ráltak, akit egyaránt elkerült a szerencse és a balszerencse. Szenvedélyektől mentes, puhány életet éltem. Múzeumi munkám kizökkentett a mából, s a múlt kacatjai közt kutatva, a Jövő megnyilvánulásait kerestem.

Huszonöt éve tapasam az otthonomtól a múzeumig vezető utat. Mi tagadás, az útszakasz egykori varázsa megtört a rajta végigcipelt kötelességek és nyűgök súlya alatt. Egykori lendületemet a kilátásaim e- lőtt sorra lecsapódó vasrostélyok okozta megtorpanás váltotta fel. A képzeletemben őrzött dicsfény övezte képeim is hasonlóképpen elszürkültek és idővel megkoptak, mint a hajam, a feleslegesen hetykélkedö bajuszom és betyáros kedélyem.

Régente, amikor még rövidebbnek tűnt ez az útszakasz, sokat mulasztottam az utca csábításával szemben, s idővel megsápadt a napfény a kirakatok üvegén, a park színpompás virágai kifakultak, illatuk fanyarrá változbtt. Barátnőim megráncosodtak, s ma már az jelenti számomra az e- gyik legnagyobb örömöt, ha az útba eső újságárusnál megkapom kedvenc lapjaimat, a munkából hazamenet találok egy üres padot a parkban, amelyet még nem foglaltak el az iskola padjaiban egymásra fanyalodott zöldfülűek. Ha jó időt fogok ki, s történetesen a parknak egy meghittebb zugában találok magamnak egy üres padot, hát olyankor fordul elő, hogy az újságon kívül a könyveimet is előkotrom, a- melyekből jó néhányat magammal cipelek az utóbbi időben, s talán az emberi becsvágy utolsó fellobbanása nálam az a türelem és elszántság, amellyel minden egyebet mellőzve, még a pihenésre szánt óráimban is annak az agyagtáblának a szövegét silabizálom, amelynek — erősen gyanítom — a megfejtése nyomán számos történelmi múltunkat magyarázó feltevést tennék nevetségessé. Az agyagtábla az időszámításunk előtti tizenharmadik évezredből való, a reá vésett szöveg pedig hozzáférhetővé tenné a letűnt, ősrégi kor titkait, amelyeket tizenöt évezred hordaléka takar. A megfejtett szöveg ezer hiányzó történelemkönyvet pótolhatna, s menthetetlenül feldúlná távoli őseinkről vallott hiányos, becsmérlő tanainkat. Hosszú idő óta ez az egyetlen dolog, mely képes volt felrázni fásultságomból. Ravaszabbnál ravaszabb módszereket agyaltam ki a titok nyitjának megközelítése reményében. Megbabonáz a lehetőségeknek még a gondolata is, amikor egyszeresek felrémlik előttem az őseink gondolkodásmódját leleplező, első varázsfogalom. Egy tetszhalott állapotából felocsúdva, egycsapásra ennek a varázslatnak a mágusa szerettem volna lenni. Áhítattal vegyes bűvölettel forgattam a titokteljes agyaglapot. Megfejtetlenül is nyilvánvaló, hogy a legrégibb, egyben a legrejtélyesebb írásos üzenet került a kezembe. A felelősség és az izgalom mégis megbénítja a gondolataimat. Nem is csoda, hogy gyakran már oda lyukadok ki, hogy ezt a feladványt egy magamfajta szikkadt agyú, megcsömörlött tudatkutató ítéletnapig sem fejtheti meg. Annyi bizonyos, hogy ez idáig a titok agyagerődítményének minden kifundált terve csődöt mondott. Úgy tűnik, hogy egyre távolabb kerülök a megoldástól. Képtelen és céltévesztő összefüggések keresésébe hajszolom magam, ezért hagytam fel a szigorúan Idevágó szakirodalommal, s csempésztem be az aktatáskámba az agyagtábla mellé e gyik fiatal írónk új novelláskötetét, hogy majd annak hatására nyerek némi fiatalos lendületet, újszerű felfogást és látásmódot, ami hozzásegíthet a megoldáshoz.

A nyár még nem kényeztette el melegé vei a várost, így hát annál nagyobb vol* a téli begubőzás utáni zsibongás, amikor egy éjszakai eső tisztára mosta a sziporkázó nyári reggelre virradt várost. Minden nedves falevélen, a tetők cserepein, az utak és terek esővíz mosta aszfaltján napsugarak tetszelegtek. Tavaly óta nem látott ábrázatok tünedeztek fel, de még az utca porondjának állandó szemfényvesztői is reményteljesebb pofával, határozottabban lépkedtek kitaposott útjukon. Ezen a napon az agyagtábla mellett már valóban csak a novelláskötetet cipeltem magammal. Kinéztem magamnak egy padot a park árnyasabb szegletében, s ezen a tisztára mosott napsugaraktól fénylő he lyen ez egyszer könnyű szívvel vesztegettem az időmet, minden valamire való komolyságomat és méltóságomat. Léhán, bűnösjózan fejjel ténferegtem, várva, hogy megszáradjon a pad.

Míg a park sárga tulipánjait és ibolyáit nézegettem a tőlem szokatlan felelőtlenséggel, hirtelen az az érzésem támadt, hogy figyel valaki. Tettetett szórakozottsággal fordultam meg, körülnéztem, de a parknak ebben a csücskében senki sem volt rám kíváncsi. A furcsa érzés azonban nem múlt el. Az örökös hajsza következményeképpen most azzal kezdtem vádolni magam, hogy az utóbbi napok mulasztásai betegítettek meg. Miközben így nyavalyogtam, lefoglalt tudatom, persze hogy nem foglalkozhatott azzal, amit a szemem sarkából láttam: a bal oldali virágágy közepén egy sátorlap- nyl, köralakú területen megroggyantak a virágok, s láthatatlan erőnek engedelmes- kedve a földhöz lapultak, összepréselődtek, s a föld is jócskán besüppedt. Első észlelésem az volt, hogy csodát látok, honnan vettem volna hát a lélekjelenlétet ahhoz, hogy a megfoghatatlan erőnek bármiképpen is ellenszegüljek, amely kiragadta ke zemből az aktatáskát. A táska a föld felett néhány arasznyira tette meg az utat a titokzatos módon besüppedt földterülel felé, amelynek a határához érve, fokoza tosan láthatatlanná vált.

Egyetlen védekező mozdulatra sem tellett tőlem, hiszen az ilyen jelenségekkel szemben nem vagyok felvértezve. Utána már csak annyi történt, hogy néhány letiport, de szívósabb virágszár erőtlenül meg emelkedett, mintha megszabadult volna a titokzatos tehertől. A tehetetlenségemet szépítő szándékon kívül csupán a higgadt Ságomat mondhattam erénynek, mivel nem estem pánikba, s a történteket követően sem keltettem baljóslatú híreszteléseket, sőt, valamiféle kapcsolatot éreztem az Ismeretlen régmúltat idéző, páratlan őskori leletem, s az ismeretlen jövőt felvillantó — feltételezhetően idegen világ között. Az egyik ismeretlen csak fokozta bennem a másik megfejtésre váró titokzatosságát és jelentőséget.

Az elkövetkező napokban és hetekben úgy elkerültem a munkahelyemet, hogy a munkaviszonyom már vészesen hasonlított egy húszéves léhütőéhez. Naphosszat a város utcáit róttam, hagytam magam elra gadtatni, a kirakatoktól, a dörzsöltebb kany- hállók öntudatos naplopásától, de még e- gyes leányzóktól is, akiknek a mozgása — legalábbis a fantáziám hozzáadáséval — ágyba vonzott. Az utóbbiakat képes voltam

egészen a bárpultig követni, hogy miután helyet foglaltak a magas forgószékeken, még többet láthassak belőlük. Minderre a történtek átvészeléséhez igencsak szüksé gém volt. Napjában többször is visszatértem a parkba, hogy újból és újból meg bizonyodhassak a jelenség szemmel látható Jegyeiről. A virágágy közepén látható kör alakú besüppedés még azonban a na pókban is bárkit meghökkentett volna, ha a szemlélő azon kezd tanakodni, mi is o kozhatta.

Már talán századszor álltam meg a parkban ama virágágy előtt, s utólag próbáltam felfedezni vagy felidézni valamit, amit esetleg üzenetnek tekinthetnék, de ezúttal sem tudtam elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy az emberek már felfedezték eszelős visszatéréseimet, s most valamelyik bokor vagy fa mögül rajtam mulatnak; de a következő pillanatban már tudtam, hogy ez ugyanaz az érzés, melyet legutóbb, a táskám titokzatos elrablása előtt éreztem. Félelemmel' és izgalommal, meg egy kis büszkeséggel várakoztam. A virágágy közepén időközben életre kapott növények most ismét megroggyantak egy láthatatlan henger súlya alatt, pontosan azon a körön belül, ahol a legutóbb. Az első alkalommal rám tört csodafélő rettegés, most tudatos izgalom volt csupán, mikor láttam, hogy az ismeretlen erő ellenállhatatlanul préseli a földet, legalább fél méternyi mélyre. Mivel állandóan egy figyelő tekintetet éreztem magamon, igyekeztem öntudatos, s kissé neheztelő képet vágni, - amiből persze, ideges vállrángatá- söh kívül sémmt sem sikerült. Mikor a táskám a besüppedt földterület peremén kívül fokozatosan láthatóvá vált, és a föld felett negyven centiméternyi magasságban elindult felém, már utána nyúlni sem bírtam az izgatottságtól, bár nem is volt rá szükség, mert az ujjaim akaratomtól függetlenül szétnyíltak, majd erősen a táska fogantyújára záródtak. Kisvártatva aztán a bemélyedés pereméről rögök hullottak vissza a gödörbe, amiből arra lehetett következtetni, hogy a láthatatlan erő vagy test, elhagyta a gödröt.

Magamhoz szorítottam a titokkal teli táskát, s menekülésszerűen rohantam vele a lombok és díszcserjék védelrpébe, az ott megbúvó padra. Zaklatott szívem azonban azt dobolta, hogy itt még a titok is elillanhat. Felpattantam hát, s azt követően a járókelők egy táskát szorongató émokfu- tót láthattak az utcán, aki a múzeumba vette be magát. Akkor magamra zártam dolgozószobám ajtaját, belülről eltorlaszoltam, leengedtem az ablakredőnyöket, s a várható megnyilatkozástól való félelmemben igyekeztem az asztali lámpa fényikörén kívül maradni. Engedetlen kezemmel hosz szasan küszködtem a táska egyszerű zárjával, hogy ismét viszontláthassam a még titokzatosabbá vált agyagtáblát, megmosó lyogjam az esemény véletlenszerű szerep lőjét, a novelláskötetet.

A táskám fedele olyan látványt takart, amelyről az első pillanatokban nem tudhattam, hogy mire is véljem azt. Táskám egyik rekesze papírcafatokkal, szinte pép pé rágott papírrostokkal volt tele; semmi sem szól a gyanúm ellen, hogy ezt a sok papírt előzőleg valaki lenyelte, de nem bizonyult emészthetőnek ... Ellenszenves pepecselés volt a papírtörmeléket azonosítani azzal az új novelláskötettel, amitől én oly sokat vártam. A táskám elkülönített rekeszében találtum meg az agyagtáblát, megtisztítva, tartósítva, mesés aranykeretbe foglalva ... Előbb megrémültem, még mielőtt kihámoztam volna az üzenetet a két tárgyon végbement változásokból, amelyekből értenem kellett, anélkül, hogy tudtam volna, mi az agyagtábla és a no- velláskötet szövegeinek a tartalma. Feladatom egyértelmű volt: irány a legrövidebb úton a statisztikai hivatal, ahol sok prospektust, brosúrát és reklámcédulát válogattam össze, amelyek magukón viselték a földi élet nagyszerűségének a görbéit, számot adtak az egy főre eső acél, búza és kőolajtermelésről. Szemléletesen ábrázolták, hogy évente mekkora területet építünk be gyárakkal, mennyi fát használunk fel ugyanennyi idő alatt, amely számadat nagyságát még egy játékos példa is

bizonyította, miszerint, ha a kidöntögetett szálfákat egymás végébe illesztenénk, az ily módon kapott oszlop az égig érne. Kitűnt továbbá az a mindenható orvosi gondoskodást bizonyítandó számjegy is, amely az átlagos, évente elfogyasztott idegcsillapítók mennyiségét jelöli. Ezek a bölcs prospektusok mindazokról a vívmányokról árulkodtak, amelyek méltán kelthetnek bámulatot, még a legrosszabbul tájékozott idegenben is; és hát ez kellett nekem, hogy jóvá tegyem a dicstelen véget ért novellás- kötetnek — az agyagtáblával ellentétben — félreérthetetlenül a mi korunkat becsmérlő hatását. Áldottam a szerencsét, aminek folytán a legmegfelelőbb anyagot találtam ahhoz, hogy túltegyek egy írón, s mivel talán egy idegen világ elismerését és jóindulatát is sikerül megnyernem, az egész emberiség számára.

Amennyiben az agyagtáblám vagy inkább a szövege, dáriuszi aranykeretet érdemelt, az én kíváncsiságom is annak megfelelően növekedett a szöveg tartalma iránt, ám az események kényszerű hatására, legelőször is a prospektusokban megfogalmazott üzenetet kellett továbbítanom. Beraktam hát a táskába a brosúrákat, és késedelem nélkül indultam a parkba, a már találkahelynek számító virágágyhoz. Táskámat magamtól kissé távolabbra — körülbelül a kihívásnak megfelelő távolságban helyeztem el a virágágyon.

Csalhatatlan időérzékem bizonyossága alapján, negyvenhét napja állok ezen a he- Tyen, s áz utóbbi hetekben egyre kevesebb' alkalommal kell elmozdulnom a posztomról, mert hol a gyerekek, hol a dologtalan öregek vetnek oda nekem egy-egy darabka kenyeret, s most már semmi kétség afelől, hogy hamarosan leereszkedik mellettem egy csillogó légies tárgy, élő istenségek szállnak ki belőle, akik magukhoz veszik a táskámat az emberiség dicsőségéről tanúskodó bizonyítékokkal. Most már állandóan magamon érzem az idegen lények figyelő, lélekbe látó tekintetét, ezért aztán igyekszem annak megfelelően viselkedni. Szívélyesen köszöntök mindenkit, aki mellettem elhalad; azok közül is legelőzéke- nyebben a gyerekeket és a kutyákat, nehogy ellentmondásokra adjon okot a viselkedésem az idegenek előtt. Üdvözlöm a személy- gépkocsikat és a teherautókat is, s az ismerősebbeket, mint a szemetesautót és a fűnyírógépet a nevükön szólítom. Kiválasztott ember létemre ennyivel mindenesetre többet kell bizonyítanom a statisztikai adatoknál. Ha esik az eső, olyankor derékig levetkőzöm, áhítattal paskolom, csutakolom magam egy fűcsomóval, az eső elálltával pedig szárazra dörzsölöm magam az ingemmel, s így remélem, hogy a tél beálltával, az idegenek bizalmának megnyerése érdekében, a havazást is hasonló önfeledt- séggel üdvözölhetem. Bár még csak a bőrömön éreztem a tekintetüket, mindenhatóságukról azonban máris annyit elmondhatok, hogy amikor a múzeumigazgató, és a magamfajta kisemberek érvényesülésének hasonszőrű kerékkötői erre tévedtek, s csodát látó tekintettel méregettek, bizony elmondhatom, hogy a múlttal megbékélve, neheztelés nélkül és őszintén köszöntöttem valamennyiüket, pedig mindössze csak arról volt szó, hogy az én itteni állomáshelyemen magasabbrendű lények elbírálása a- latt álltam.

Nem is aggályoskodom én, még az em berek furcsa viselkedése miatt sem, de talán egyebek miatt sem érdemes, hiszen csak félálom volt az egész: a feszült várakozás közben végülis állva elbóbiskoltam, a szemem előtt lepergett a várva várt, csillogó, légies tárgy leereszkedése: élő istenségek szálltak ki belőle, s füvet, faleveleket szedtek, állatokat hajkurásztak, az embereikről pedig tudomást sem vettek ...

Amikor már nagyon közelről éreztem az idegenek vesékig hatoló tekintetét, s ki- kezdhetetlennek vélt. türelmem is a végét járta, éreztem, hogy elhagynak a gondok, a súlyom, a felelősségérzet, s éreztem, hogy láthatatlanná- válók a járókelők számára, de ami a végső kudarc, és maga a végzet volt: a mindenható idegenek számára is láthatatlanná váltam.