Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-12 / 37. szám
io Hűiig TAMÁSI ÁRON KÉT TUDÓS Végre az elmúlt három napomat okosan és jól töltöttem. Nagy figyelemmel ugyanis, sőt belemerülve teljesen egy fontos könyvet olvastam végig, melynek a címe fgy hangzik: „A macska jelleme, értelmi és ösztönös tulajdonságai“; Töhb oka is van annak, hogy ez a könyv annyira magragadott engem. Mindenekelőtt természetesen nagyon érdekes és titokzatos állatnak tartom a macskát, de magának a könyvnek az íróját is ismerem, aki nemcsak kiváló tudós, hanem falubéli ember is. Az apja nekem keresztapám volt. S mivel nálunk elég buzgón tartják a komaságot, úgy még nem voltam otthon soha, hogy András keresztapámékat meg ne látogattam volna. Diákkoromban is, ha vakáción időztem otthon, anyám egy-egy estére mindig elküldött hozzájuk, s én szívesen is mentem örökké, mert András bácsi nagy- beszédű és kedvesen furcsa ember volt, azonkívül volt egy Domonkos nevű fia is, aki mindig sóvárogva nézett reám, úgy tisztelt, mint már nagyobbacska diákot. Ha jól emlékszem, abban az esztendőben, amikor a nagy esemény történt, én hatodikos gimnazista voltam, Domonkos pedig az elemi iskola utolsó évét járta. Hűsvét ünnepe volt, azt bizonyosan tudom. Este elmentem, másodnapján. — Hát hogy halad a tudomány? — kérdezte András bácsi. — Ahogy viszik — mondtam. Azért feleltem ilyen kurtán, mert szerettem volna valahová hamar leülni, hogy a hosszú lábaimat s a kinőtt ujjasomat sokáig ne nézzék. Mert sokan voltak már összegyűlve láthatólag szorgalmas szemekkel, s elég jó kedvben is. Hirtelen Domonkos mellett találtam helyet, s oda lehúzódtam. De a helyemet még meg sem tudtam szokni, azt kérdezte az egyik ember tőlem: — Igaz-e, hogy Jézus Krisztus Indiában is járt? Erre nem számítottam, s így hamarjában csak annyit tudtam felelni: — Némelyek mondják. Az emberek nem voltak egészen megelégedve a felelettel, ami abból is kitűnt, hogy rögtön akadt egy tudósabb ember, aki így szólt: — Miképpen járhatott volna, mikor csak a tegnapelőtt támadott fel! Domonkos kuncogni kezdett mellettem, hogy mit beszél az ember, de szerencsére nem vették észre, hogy ilyen korán mulatságot talál a jámbor beszédében. Segítettem leplezni én is a dolgot, mert úgy szóltam hozzá titokzatosan, mintha azon kellett volna kuncognia. De segítettek maguk az emberek is, mivel a figyelmet nem reánk szentelték, hanem Indiára. Az a vélemény alakult hogy India rettentő messze van Jeruzsálemtől, s amellett olyan u tak vezetnek oda, hogy azoxon földön járó ember talán nem is tud elmenni. — Hát én most mondok vala- mitl — szólott akkor keresztapám. Egyszerre a legnagyobb figyelemmel tekintettünk mindnyájan feléje, mert valahogy olyan hangon mondta, amit mondott, hogy most aztán lesz valami. — Hát amit én most el akarok mondani — folytatta András bácsi — az mind távol legyen, s távol is van a Mi Urunktól. De mivel rejtelmes utakról is ejtettünk szót, mely utakon eligazodni és célhoz találni lehetetlennek látszik, én elbeszélek most valamit ami ide kívánkozik. Ha tudtuk volna, erre még a fülünket is előrecsaptuk volna. — Hát mindenki tudja — beszélte tovább keresztapám —, hogv volt nekünk egy Zománcz nevi macskánk, aki most is itt heveré- szik, né, a fűtő alatt! Csakugyan ott hevert egy macs ka a kályha alatt, a háta fekete volt, és a hasa patyolat. — Miért mondja akkor, hogy volt? — kérdezte valaki. — Megvetésből s csodálatból — felelte András bácsi, majd így folytatta: — Vagyis hát ennek a macskának olyan természete van hogy még az ember szájából is kilopja a falatot, s a kisebb állatokat mind megöli. Nekünk s a szomszédoknak annyi kárt teli már, hogy ami általa veszti ment azon egy ökröt bizonyosan lehetne venni. Szitokkal, s még husánggal is, már sokszor elkergettem a háztól, de sohasem ment el. így aztán elhatároztam, hogy eltelepítem innét. De aztán messzire, s véglegesen. Ezelőtt két héttel. Kerítettem hát egy zsákot, s abba belétettem a macskát. De olyan tömött zsák volt, hogy abban a sírban lenni, egyforma sötét lehet. A zsákot a szájánál jól megkanya- rítottam, s megkötöttem. Akkor feltettem a szekérre, s hajnalban elindultam Szálhavasba, mert történetesen úgy volt, hogy valami gerendátokét kellett onnét hoznom. Tudják ugye, hogy hol van Szálhavas? — Legalább tizenhárom kilométer — mondta valaki. —( Irdatlan őshely — szólt egy másik. — Hát én abban a zsákban — folytatta András bácsi — ezt a macskát elvittem oda. S amikor, úgy dé-lfelé, azokon az istenkisér- tő vad utakon oda megérkeztem, akkor a macskát a Zsákból kivettem, és még elvittem jó messzire attól a helytől, s ott szépen eleresztettem, belé a nagy és elvesztő rengetegbe. Aztán a terűvel elkészültem, s Zománcz nélkül hazajöttem. Már leszállón volt az este, amikor itthon a kapun befordult a szekér, de nekem is az volt az első szavam a feleségemhez, hogy no mégis megszabadultunk a macskától. De mire ezt kimond- tam, hát a legnagyobb ámulatomra, jödögél felém az ajtó felől a macska, majd előttem megáll, s úgy néz rám, mintha azt kérdezné tőlem: — Hát te is megjöttél?! Itt a feleségére nézett keresztapám. — Igaz — mondta az asszony, mert uzsonnakor Zománcz már itthon volt. András bácsi hallgatott egy kicsit, majd aztán így szólt: — Azon az éjjel, én egy szikrát sem aludtam, hanem azon gondolkoztam, hogy miképpen tudott visszatalálni az a macska. Mivel azonban reggel sem tudtam többet, mint este, elhatároztam, hogy megkérdezem én ezt a csodás dolgot olyan emberektől, akik okos emberek. Hát én megkérdeztem legalább tizenkettőtől, s azok között ott van a jegyző, a pap, egy képviselő, aki a városban lakik, egy erdőmérnök, s még a tanárhoz is elmentem, aki a gimnáziumban az állatokat tanítja. Megfelelni azonban egyik sem tudott nekem. Pedig ezt tudni kell, mert van! S ha pedig nincs olyan ember, aki ezt tudná, akkor nevelni kell olyant. Ennek okából, hogy csakugyan nevelődjék egy ilyen valóságos macskatudős azt határoztuk ketten a feleségemmel, hogy Domonkos fiamat ősszel beadjuk a gimnáziumba, ha fogadalmat teszik arra, hogy a macska minden tudományát kikutatja. A fiú pedig megtette nekünk ezt a fogadalmat. — Igaz-e, Domonkos? — Igazi — mondta csillogó szemmel a fiú. Hát én erre a különös estére emlékeztem vissza, amikor kezembe vettem a könyvet, mely „A macska jelleméről, értelmi és ösztönös tulajdonságairól“ szól. A könyvet ugyanis Domonkos írta, aki jelenleg a legnagyobb macska- tudós. De hogy Zománcz miképpen tudott a Szálhavasről oly hamar és egyenesen hazatalálni, azt ebben a könyvben sem találtam meg. Tévedtem. A repülőtér előtti térségen egy autó szegődött a nyomomba. A legrosz- szabbtól tartottam. Elém vágott, kis kört írt le. Csak a vezető ült benne. Kihajolt és barátságosan intett. Nehezen ismertem meg, mert civilben volt. A főhadnagy. Bevallom, hogy megijesztett. Mondtam is neki, miközben mellette ülve laposra nyújtóztam, és a nyakamat az ülés hátára támasztottam. — Elbújsz? — kérdezte a főhadnagy, és őrült tempóban megindult a város felé. — Félsz? — Már elmúlt — feleltem. — Igazad van, hogy félsz — mondta. — Nem azért nem nyírtak ki, mert bizalmi emberünk vagy ... — Hát tudták? — kérdeztem enyhén reszkető ajakkal. — Csak azért nem nyírtak ki, mert sikerült elhitetniük veled, hogy a dolgok úgy történtek, ahogy ők akarják, hogy higgyük. A főhadnagy szerint Agatát rábeszélték. vállalja magára a gyilkosságot. viszonzásul hozományt kap, és egész életére gondoskodnak róla Nem ez volna az első ilyen eset. Abból, amit Agatától hallottam, magam is sejthettem volna, Massimo nem véletlenül tájékoztatta a rendőrséget utunkról. Én azt hittem, hogy nem látnak, mikor kihallgatom Agata és a Massimo által babusgatott Marghe- rita eszmecseréjét. Azért rendezték úgy, hogy halljam az egészet. — Massimóra gyanakszik? — kérdeztem. — Bizonyos vagyok abban, hogy Massimo a dolgok egyik főmozgatója Talán az az ötlet is tőle származik, hogy ki kell használni a földrengést Kétségtelen, hogy a mussomeli elhagyott villában lezajlott tanácskozás, hogy megvallotta neked Marghe- rita iránt érzett szerelmét, utána meg egyedül indult útnak, mindez megannyi értékes kocka egy mozaikhoz. És ha megértjük az egészet, iszonyatos mozaik lesz. Ma látni a- kartam a te Massimo uradat a repülőtéren, amikor megérkezik Jack Bo- nanno. De csak titkon: nincs kizárva, hogy ismer. Szerintem Jack Bo- nanno nem is nagyon fizette meg. Némi hallgatás után közölte: má- zsányi iratot gyűjtött már össze. Minden lapról fotókópiát őriz a páncél- szekrényében. Úgy. tervezi, hogy az első részt elküldi Rómába valami bizottságnak. Nem postán. Abban nem bízik. Valakivel. — A főtörzzsel? — kérdeztem. Felkacagott. Ekkor láttam először nevetni. Kijelentette: a főtörzs, alkatánál fogva, a Calogero-ügynek csak az érzelmi vonatkozásában hisz. Mert fél másvalami iszonyú dolgot elképzelni, olyat, amelyet nem érzelmek irányítanak, még csak nem is viharos szenvedélyek, hanem a ' törvénytelen úton való meggazdagodás hideg és bűnös számítása. Ruhanemű volt benne, egy rám illő öltöny, egy lapos ellenzős sapka, egy orkán. Meg egy útlevél. Az én arcképemmel, de a név más. Vasúti jegy Németországba, és egy köteg márka. Tátva maradt a szám. Azt mondta, hogy semmi kedve tovább kockáztatni az életemet. Ha Milánóba megyek, Massimo továbbra is szemmel tartana, aztán szükség esetén kinyírna. Nem is sittelhet le: nagyon viszony lagos lenne a személyes biztonságom. Jobb, ha Németországba megyek. Münchenbe. Jelentkezzem egyik ismerősénél az olasz konzulátuson. Az majd szerez nekem munkát, és ha ő a főhadnagy szükségesnek tartja, ke' lő időben visszaküld Olaszországba — Mikor? — kérdeztem. — A tárgyalásra. — Mikor lesz a tárgyalás? — feszegettem. Nem felelt. Azt mondta, szerinte legbiztonságosabb, ha vonaton megyek, a Szicíliából távozó károsultak özönében. A pályaudvar előtt, amikor kitessékelt a kocsiból, kezet nyújtott, és sokáig szorongatta a jobbomat. Hirtelen merészség lett rajtam úrrá: — Egészen bizonyos abban, hogy a Calogero-ügy is amolyan mű-história? — Semmi kétség. Szicília sokkal kevésbé a szenvedélyek földje, mint ahogy az újságok írják. És külföldön is, amikor az egymást ölő szicíliaiakról van szó, rámondják, hogy becsületből gyilkolnak. — Továbbra is jelentsek a főtörzsnek? — kérdeztem. — Természetesen, mindaddig, amíg Olaszországban vagy. — Erről a találkozásunkról is? — A főtörzs majd lehallgatja a szalagot — mutatott a műszerfalra. — De azért úgy illik, hogy beszámolj erről a beszélgetésről is. Úgy éreztem, némi szomorúság fátyolozza el a szemét, valami előérzet, de az is meglehet, hogy én gondoltam: követnek bennünket, és az állomás előtt valaki meglátta, ahogy búcsúzunk. Talán észrevette, hogy félek. Megveregette a vállamat és biztatott: — Ne félj! A messinai pályaudvaron bezárkóztam a vécébe. Indulás előtt Palermóban, az első DOMENICO PAOLELLA: RÉSZLET A CUKORCSONTOK CÍMŰ KISREGÉNYBŐL meg, hogy a karjába kapaszkodjam. Egyetlen ugrással betoppanok a kocsiba. A pacák elámul: — Maga a Rosa, maga? Az arcába üvöltöm, hogy segíteni akarok neki, hisz ő is segített nekem, sőt megmentette az életemet, de ezt nem tudja. A tömeg tébolyultén lökdösődik. Ketten felhúzzák a nőt. Fiatal, kihevült, keze és arca csupa izzadtság. A férfi köszönetét mond. A peronon a nagy tülekedésben megpillantom Saro dühödt képét. Megmenekültem a karmaiból. Közben megállt a vonat. A fülke dugig tele ülő és álló utasokkal. Két csecsemőt felraktak a poggyásztartóba. Ilyen zsúfoltságban utaztam Mes- sináig, rajtam egy trágyától bűzlő vénember, fájó karommal átfogva a hatodik hónapos terhes Rosát. Mindig reszkettem, hogy egyszer csak megjelenik Saro azzal a szúrós és átható tekintetével. Nyilván nem tudott előretolakodni. Az emberek között biztonságban érezhetem magam. Kedves főtörzs, lehet, hogy magának van igaza. A nőügyek is számítanak, nem csak az „m“-es cselszö- vények. Bizonyíték rá ez az átkozott Saro, aki halálra üldöz az asszonya miatt. Rejtély, hogyan tudhatta meg, hogy lefeküdtem a nővel. Talán magától Ritától. Mondja meg a főhadnagynak! felesleges azon törnie a fejét, hogyan kapcsolódik a Calogerók pusztulása Jack Bonanno megérkezéséhez. Főleg pedig veszélyes. Könnyű azzal a szóval öblögetni a szánkat, amely látszólag mindent megmond valójában semmit sem mond, végeredményben nem is jelent semmit. Az a szó, amelyet nem akarok kiejteni, és amely „m“ mel kezdődik, csak arra jő, hogy rossz hírünket keltse nekünk, szicíliaiaknak, és a bőrünket vihetjük a vásárra vele. Mondja el ezt a főhadnagynak. Dudor István: Gömöri ballada osztályú váróteremben megírtam a je lentést, és az utasításokhoz híven be vittem a helyi rendőrszobára, hogy továbbítsák a főtörzsnek A vécében átöltöztem, és kimentem a peronra Hemzsegett a károsultaktól A vo nat még hátrafelé tolatott, hogy be álljon az indulási vágányra, de ' megrohamozták. Még mozgott a vo nat, de már feltépték az ajtókat, le eresztették az ablakokat, behányták a batyujukat, a bőröndöket, a csórna gokat, a legfürgébbek pedig mái ver;: kedtek a helyekért. Kiabáltak, üvöltöttek, egymást szó longatták, hogy e] ne vesszenek a tömegben. Siránkoztak, szitkozódtak. Sokan a vadonatúj útlevéllel hado násztak. Azt gondolták: ha feljogo sítja őket arra, hogy Svájcba vagy Észak-Olaszországba mehessenek dől goznl, még inkább jó arra, hogy he lyet biztosítson számukra a vonatni És lám, ahogy felugróm a kocsi lépcsőre, oldalba taszítanak — Hé. jóember — rikácsolok —, a kerekek alá akarsz lökni? — Aki meglökött nem kér bocsánatot, nem fogja meg a karomat, hogy le ne potyogjak. Hátrafordulok, és kit látnak szemeim? Hát Sarót, Rita férjét. Kendőt kötött a képére, de ki ne ismerné fel így is. Szándékosan lökdös. A nagy tolongásban nekiütődöm valakinek Elgáncsol. Megingok. Ketten vannak ellenem. Saro tovább üldöz, a peron széle felé nyom. A vonat még nem állt meg. Csikorognak a kerekek. Az egyik ablakból valaki üvöltve hívja az asszonyát. — Rosa! Rosa! — Felugróm hozzá. Nem akadályozhatja Verje ki az ő fejeiről Győzze m g arról, hogy itt az emb k ink t) a szenvedéllyel törődnek, mint az üzlettel, Ezért vagyunk -zegények Egyszóval: mentse meg Megérdemli. Annyi szó kezdőtök ,.m“ mel Például meghalni, de az is,, hogy mell- kór, megvesztegetni, ,iie«p '-élni, meg a mama is. Próbálja meg maga is, főliirzs. Mielőtt a messinai állomáson kimentem a vé1 éből, a nadrágom < ú zseb'ken kohirftsv.va m°ptáléit n a hajat, amelyet Agaiétól vágtam ;e. össze: k ztem és elrendeztem a leiemen. Elindultam a komphoz, és más embernek éreztem magam. Vasutasok és rendőrök hangosbeszélőn keresztül csttítják a földrengés károsultjait, hogy a Szoros túlsó pariján bőven tesz ülőhely a vonatokban. Köriilötl m megszűnik a 'tini eg önkéntelen oltalma Az biztrs, hogy Saro nem száll le rólam. Bejöttem ebbe a mé \ vécébe. A csészén állva kilesek az ökiírszemáb- lakon. Sajnos, nem látom az embereket, képtelen vagyok megállapítani, keres-e még. Saro. Lehet, hogy kint vár. A tenger szegélyét látom és Ka- lábrla partjait. Vajon átjutok-e a túlsó partra? Megvethetem-e a lábam a „konti- nens“-en? Felszállhatok-e a vonatra, mely elvisz északra? LONTAY László fordítása k v
