Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-29 / 35. szám
»im an Olof az erdőt jár- J ta, bogy kaszája nyelére fogantyúnak va- löt keressen. Kacsnak nevezik ezt errefelé, és készen Is kapható, de nem o- lyan jó a fogása, mint a saját készítésűnek. Az ilyen kacsnak pedig tökéletesnek, tenyérbe Illőnek kell lennie. Az öregek nem kímélték a fáradságot, hogy meg felelő boróikafát találjanak. Manapság azonban egyre kevesebb a boróka, és Idő sincs a keresgélésre, úgy, hogy meg kell elégedni a fenyőfával Is. Jan Olof értett a fákhoz. Talán öröklött adottság volt ez, parasztőseitől azokból az időkből, amikor mindent fából kellett csinálni, borona fogat, kocsialkatrészeket, sajtárt vagy merőkanalat. Sokat segített a Jó szem, amely észrevette, hogy a természet néha már elvégezte a munka felét, sőt nem ritkán az egészet. Jan Olofnak volt otthon egy fej- támlás karosszéke, amelyet úgyszólván készen talált az erdőben, csak le kellett fűrészelni és hazavinni. Erdei fenyő volt ez, amelyet fiatal korában a vihar vagy a hó rádöntött egy sziklára, és annak az alakja szerint nőtt tovább, jan Olo- fot az Ilyesmi boldoggá tette, kezével megsimogatta a fát, és valamiféle rokonságot érzett vele. A természet. az erdő volt az életeleme. A nőkkel szemben viszont félénk volt. Takaros kis gazdasága asszonyra várt, de senkinek se sikerült ott lehorgonyozni annak ellenére, hogy sokan megpróbálták már. Bizonyára nem értették meg őt a környék menyecskéi, nem gondolták, hogy várni kellene JanOlof- ra, mint fának az erdőn, várni, hogy szakértő szeme felfigyeljen rájuk, mint a cséphadarőnak vagy merőkanálnak való ágra, hogy nyugodtan tanulmányozhassa a növésüket, hajlataikat. Ehelyett nyakába ugrottak, szájoncsökolták, és ezzel mindent elrontottak. Ilyenkor megtörőlte a száját, és úgy ment el, mintha üldöznék. Az Is előfordult, hogy városiasán ktöltözve közeledtek hozzá, összevissza fecsegtek, meggondolatlanul válaszoltak puhatolózó kérdéseire. Jan Olof hamarosan rájött, hogy semmit sem tudnak a növényekről vagy az állatokról — egyszóval az életről, amely öt körülvette. Közel lárt a tóhoz. Figyelmesen megnézte a fenyőket, és arra gondolt, hogy azokból a lelógó alsó ágakból kitűnő pántokat lehetne készíteni vtzesbödön- re, de hét ilyeneket ma már nem csinálnak. Tudta, hogy az ágakat először hasítják, aztán gőzben hajlítják, és azon melegen, nedvesen teszik fel. Miikor megszárad, olyan erősen tart, hogy az Ilyen bődön túléli az embert is. A varjak fiókáikat etették. A kicsik ügyetlenül ugráltak az ágakon, felröppentek aztán lepottyantak. Szüleik károgva figyelmeztették őket, mikor észrevették, hogy ember közeleg. de azok csak bámultak bután. Jan Olof agyonverhette volna őket egy bottal, de eszébe sem jutott, pedig a parasztok nem nagyon ked vélik a varjakat. Végül felfedezett egy alkalmasnak látsző ágat, megállt és szemügyre vette. Igen, ez megfelel. Csakhát kettő kel) egy kaszanyélre. Így morfondírozott magában, mikor hirtelen valami más kötöt te le a figyelmét, megkapó látvány lent a tóparton. Ott, ahol egy hatalmas lapos kó állt ki a vízből egy lány fürdött; fehér volt. mint a hattyú. Amikor fel emelte a fejét, jan Olof rá Ismert, Llsbet volt, a szom szédos birtok állatgondozó jának a legidősebb lánya. A lány félénk volt, úgy mint 6 maga. Sohasem ve tett rá kacér pillantásokat Ügy hfrlett, hogy nemsoká ra elutazik, munkát kapott valahol. Jan Olof számára a mez télén nöl test nem volt sem Gustav Sandgren (1904) munkásból rea,,znitls — anar chfszTiK^s *mmiészietfiif>záfia — ro mantikus hangulatfestés és bizarr humor — ezekkel a szavakkal jellemzi őt a svéd Irodalmi lexikon Egyike volt az öt fiatalnak, akfk a harmincas években egyfajta új primitivizmussal, viharos életigenléssel — sok szexszel törtek bé a hagyománvtiszteln svéd irodalomba . A természet szeretet©, az erdő misztikus tisztelete egyébként is Jellemző a svéd emberre és így az őt ábrázoló irodalomra is. GUSTAV SANDGREN: KASZANYÉLRE FOGANTYC Az illusztrációt Nagy József készítette ml rendkívüli. Errefelé a lányok meztelenül szokta« fürödni. A tópart nem volt valami elegáns fürdőhely és egy drága fürdőruhát ki dobott pénznek tekintettek Jan Olofnak a fák must rálásához szokott szeme fo kozódó érdeklődéssel vlzs gálta a lány testét, amely finom és nemes volt, mint egy fiatal nyírfa. Ahogy ott állt, és nézte a lányt, arra gondolt, vajon Jól érezné-e magát az 6 erdei karosszé kében. Közben a lány Is észrevette őt, és szégyenlős mozdulatokkal mosakodott tovább. A látvány megható volt, olyan, mint amikor egyszer egy virágzó fiatal almafát pillantott meg a fenyők között. Aztán elszégyellte magát és vissza akart húzódni a fák közé, de a lány nagy csobbanással a vízbe vetette magát, és úszni kezdett. Feje nagy, barna virág volt a csillogó fekete víztükrön. Egyszerre csak eltorzult az arca, és hangosan felkiáltott. A kiáltást elnyelte a víz. Jan Olof azonnal a lény segítségére sietett, beúszott utána, és megpróbálta ki húzni, de valami fogva tar tóttá. Lemerült a víz eia, a lány egyik lába beakadt egy vízbe dóit fa gyökeret közé. Jan Olof egy nagy rántással letörte a gyökeret és kihozta a lányt a part ra, ahol kirázta belőle e vi zet, hogy újra levegő jus son a tüdejébe. / — No, nem sok hiányzót1 — szólalt meg Jan Olof. A lány kezével próbálta meztelenségét takarni. Láb feje vérzett, nem tudott rá állni. — Ejha, meg Is sebesül tél. Na, végy magadra va tamit, elviszlek hozzám. Az tán majd apád eljön érted — Tudok én járni egye dűl Is — mondta a lány és öltözni kezdett. Jan Olof a fekete víztükröt nézte, minden nyugodt volt újra, csak a varjak károgtak. Fecskék suhantak le a vízre, majd Ismét felröppentek. Jan Olof csak állt, és észre sem vette, hogy kis pata kokban csurog róla a víz. Arra gondolt, hogy kezel egy nöl testet érintettek, de valahogy másképp, valahogy úgy, ahogy a fába rejtett dolgokat szokta kitapintani. Szelíd, természetes dolgokat, amelyek értelmet és nyugalmat adnak. A lány nem hagyta magát vinni, csak rátámaszko- dott és összeszorított fogakkal sántíkált Jan Olof mellett. Sérült lábfeje megké- kült, megdagadt. Csak amikor egy árokhoz értek vette ót Jan Olof a karjába. A lány nem nézett rá, lesütöt te a szemét. A múlt ősszel egy törött lábú őzei talált Jan Olof az erdőn, hazavltte és meggyógyította. Ez Jutott eszébe most, és elmosolyodott. Llsbet körülbelül olyan súlyú volt, mint az óz, talán valamivel nehezebb; Az őz most Is megismeri őt, nem szalad el, ha az erdőszélen legelészés közben találkozik a megmentöjével. Amikor hazaértek, Jan Olof leültette a lányt a konyhában. Adott neki száraz ruhát, azokból, amelyek anyja után maradtak. — Hallom, hogy a városba készülsz, szólt Jan Olof miközben kávét készített. — Hát Igen, muszáj, válaszolt a lány — nagy vagyok már, nem maradhatok otthon. — Aztán értesz-e valamit a gazdasághoz, kérdezte Jan Olof óvatosan. — Persze, már 12 éves koromban tudtam fejni. — Ogy tudom, a ház körüli munkát se veted meg? — Nem hát, mikor anya beteg volt, egyedül csináltam mindent. Llsbet megkockáztatott egy mosolyt, egy egészen picit. — De apám szerint nem vagyok Jó semmire, más vagyok mint a többi, Ilyeneket szokott mondani. — Igazán? No, Itt van egy kis kávé, jót fog tenni. — Apa dühös lesz majd ezért Is. — Majd én beszélek vele. A lány hálás pillantással jutalmazta ezt a kijelentést, majd tekintetével körüljárta a szobát, ahol jóleső nyugalom honolt. — Mutatok valami érdekeset — szólalt meg Jan Olof, amikor a lány megitta a kávét, — gyere, támaszkodj rám. A lány csodálkozva nézte a széket, amelyet a természet formált egyetlen darabból.' A falakon is furcsa faképződménvek függtek, ágas-bogas, össze-vlssza csavarodott gyökerek, gallyak, az erdőjárás emlékei. — Próbáld ki, mondta Jan Olof ünnepélyes hangon. A lány leült, elhelyezkedett a széken. — 0, még soha Ilyen kényelmesen nem ültem. Jan Olof tudatában volt annak, hogy most valami fontos dolog történt. — Befogok, és hazavisz- leik. A városba pedig nem kell menned I — Neem? kérdezte a lány, és az arca olyan volt, mint az erdei tó tűikre; mint hullámok fodrozódtak rajta gondolatat. Mint ostor tálán embernek általában neki is megvolt az a képessége hogy megértse a ki nem mondott szavakat is. Hirtelen elpirult, és ez a szín már el se hagyta az orcáját. — Közelebb Is kapsz helyet, ne félj. Na ülj csak itt, én mindjárt jövök, mondta |an Olof és kiment. Az Istálló falán ott lógott a kasza Egyik fogan- fyüja le volt törve. Jan Olof ránézett, és eszébe ju főtt a fenyőfa, amit ott fedezett fel a tóparton. — Jó lesz ez így is, az sgylk fogantyú régi lesz, a másik meg új. Amíg nem találok még egyet. Aztán Lisbetre gondolt, újra érezte a lány meztelen testének a súlyát. Minden olyan természetes, o- lyan magától értetődő volt, semmilyen gátlást nem érzett. Tudta, hogy megtalálta az asszonyt, akire szüksége volt. Böszörményi István fordítása KULCSÁR FERENC VERSEI« ezv Derkovits Gyula emlékére Hun legenda, újabb rege, plrosllk szép vászonege: kézvonások ébredőknek, kövületek a jövőnek. Lássad lévő verses voltom, rejlő szavaim kioldom s hevítem eok sugarát, Igazgatom jő Igazát. Többrendbeli látomásnál, borostás arc a lámpásnál; ugar ptheg, magyar parlag, szántsa, vesse be mozgalmad. S azok, akikről elhiszem, hogy szeretnek, hisz van hitem, álljon Itt e versbe szedve betűs főhajtás — rézbe metszve. Gulácsy Lajos emlékére A naconxypáni nagykövet viseli szívén n nagy követ, s hull bár a hú, jaj, hú esik, szivéről a nagy kő le nem esik. Havazzál menny bolt, furfangos szerkezet, s emeljen ember reád tízszer kezet, emeljen százszor, mindenképpen téged ránt ő közénk mindenképpen Kű kövön sikamllk. ha fest ö, ő a boldog maga-fényét festő, úgy az élők tiszta múdján reszket, hátára vetvén a vad keresztet Naconxypáni nagykövet: érzem én, titkos egy követ, s vizsgáztat — miből is? — repesve, bánatomat hogy szétrepessze. Tanulmány 0 az a férfi, ki négy felé az ablakba áll és papol a madárnak. mondja a fűnek, szórja a Iának szája rügyezó magvait. 0 az a férfi, ki elszánta magát keményen és keményen a halálig. Alfában klgyúlt és lángol Omegáig. 0 az, akit roppant zene visz faltál falig s jegyezqett szénceruzával forradalmait. ö az. akt képeivel csödlti az utca gyerekhadát, s éjeinek barbár ablakain át röpíti p friss festékkel nedre*. rajzos-röpcédulát. ö az, akt esőben ott táncol és toporog. Arcát mossa, Ingnyakat nyit dobog S kinyílt szárnyként nő. tágul a tere s megvillan szép. gigász fémjele. Rajzolni, hogy karma nőjön a gyönge gyöngyvirágnak sörtéje nőjön a világnak, ha penge, kardlap éledez. Festeni ijedt margarétát égő Iszonyban — kire szégyen? És ha fénylőt? Én megértem, mert élni kell és van remény. >
