Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-15 / 33. szám
VAJKAI MIKLÓS Ha nem kopogta! senki Most már másra sem gondolt, mint arra, hogy a betonépítmény falán ablaknak valé űrt kell vájnia. A szobából ugyan egészen tűrhető kilátás nyílt a déli síkságra. Amikor beköltözőben voltak, úgy érezte, hogy minden gond hélkül képes lecövekelnl. A lakás, mondta Renata az úton odafelé — egészen kitűnő. Lemosták az ajtókat, az ablakokat. Es ténként beállított hozzájuk Fülöp Andor, a férfi jóbarátja. Huzogatták-tologatták a bútorokat, fölerősítették a függönytartókat, bekeretezték Renata festményeit. Ebben a lakás- Ínségben, mondta Fülöp Andor, valóságos a- jándéik ez a kégli. Nyárutón, amikor elcsen desedőben voltak a kempingek kivették mara dék szabadságukat. Az egyik este még beál ütött hozzájuk Fülöp Andor. Elmenőben sokáig bámultak utána: sírtak egy sort, és megfogadták, hogy ha fiuk születik, az Andor nevet kapja. Az első hónapokban még lejárt az asszony a pincébe, és azon a márványtömbön dolgozott, amelyet kéthavi fizetéséből vett. Esténként sokáig fönnmaradtak, Gé, Renáta kívánságára a képzőművészetről beszélt. A gyakori és kitartó szeretkezések után verseket, elbeszéléseket olvastak föl egymásnak Februárban kislányuk született. Ebben az esztendőben az asszony abbahagyta a munkáját. A festményeket, a grafikákat, a klsplasztlká kát klhordta a szemétre. A márványszoborral ml lesz? — kérdezte Gé. Rázártam a pince- ajtót, válaszolt Renáta. Nyugodtan, komótosan éltek. Volt, hogy a férfi elmaradt néhány napra: Renáta Ilyenkor belefeledkezett a ház- I tartási munkákba. Nyaranta néhány hetet kül- ", földön töltöttek. Évek teltek el így: hármasban. Ha a lépcsőházban összetalálkoztak valamelyik szomszédjukkal, zavartan köszöntötték. Röviddel utána, hogy Ideköltöztek az egylk estén a betontömb újdonsült lakói Ismerkedő összejövetelt tartottak: a maradék dlrlb-darab épületfából az épület előtti csupasz téren tüzet raktak, Italoztak, szalonnát sütöttek. Renáta sem, Gé sem akart közéjük menni. Télen síelni mentek a Tátrába. Már rongyosodott a hótakaró, amikor az egyik napon azzal állított haza a férfi, hogy elköltözik. Örökre? — kérdezte Renáta. Talán —, f? mondta Gé. Az asszony rendbeszedte a férfi ruháit, összecsomagolta. Gé' lél esztendő múl- } va egy szeptemberi napon tért vissza. Az első napok, mint az életben, mindig vál- - j tozatosahbak voltak. Rövid pár hét alatt át- >' 8 rendezték a szobákat. Oj bútort, új konyhafelszerelést, sőt még egy ütött-kopott autót Is vettek. Egyhangú napok követték egymást. Kell ez a csönd . . . mondta Gé, és csupán akÍ kor ocsúdott föl, amikor különszobája mindinkább kisebb lett, akárcsak a kinőtt kabát és mind' tűrhetetlenebből szorftotta. Napról napra másra sem gondolt, mint arra, hogy a betonépítmény meghatározó falán ablaknak való űrt kell vájnia. Egy napon, amikor Renáta a kis Fellclával egy távolabbi községbe u- tazott, hosszú és alapos tervezés után végre belekezdhetett a munkába. A falnál lévő he- verőt átvitte a szomszéd helyiségbe. Elővette felesége vésőit, szerszámait. Meg sem reggelizett. Képtelen volt másra gondolni, mint arra az űrre, amelybe majd egy tetszetős ablakkeretet állít, amelyet már hetekkel korábban kiválasztott az épületfa-kereskedésben. Egy kupica pálinkát Ívott, majd bezárta a folyosó ajtaját. Délig csupán kevés eredménnyel dolgozott. Megszólalt a telefon, de egy pillanat alatt elcsendesltette. Később a postás csengetett, de nem nyitott ajtót. Szerencséjé- 1 re nem jött haza Renáta. Gé még a harmadik nap reggelén Is folytatta a vésést. Dél felé Járt, amikor vésője faanyaghoz ért. Örákkal később, amikor a nap már hanyatlóban volt, egy vadonatúj, addig befalazott ajtó előtt állt. összeseperte a törmeléket. Kitakarított. Puha ruhaanyaggal megtisztította az ajtót. Kilincset Illesztett a zárba, és betoppant abba az üres helyiségbe, amelyről eddig halovány sejtelme sem volt. Most már tisztában volt mindennel. Tudta: hogy munkájának csupán egy részét végezte el. Tudta: hogy a halványkék mintás falon túl egy másik helyiség Is van, ős azt a helyiséget is egy ehhez hasonló ajtó nyitja, amelyet csak neki adatott meg kibontani. Neki és senki másnak. Nem, nem bontja ki azt a másik ajtót, gondolta. Renáta Így Is meglepődik. Este volt már, amikor a felesége a kislánnyal hazatért. Egy kissé elmaradtunk, mondta az asszony. Ogy mondta, olyan szokványossággal, mint amikor főzés közben kiszól a hagymagőzös konyhából: Pecsenyét kész!- tek... — Pecsenyét?... kérdezi erre ő, aztán hallgattak. A csönd egy láthatatlan búra: lassacskán valamennyien alákerülnek. Aggódtam már értetek, mondja csak úgy puszta megszokásból a férfi. Aztán elindultak befelé. Odanézz! ... így Gé. Az újdonsült ajtóra j mutat. Az asszony, mint aki nem hisz a szemének, közelebb jön a bejárathoz. A kis Felicia az, aki elsőnek nyúl a kilincsért, és a- mlkor az ajtó kinyílik, csupán ő marad a helyén. Vele szemben a látszólagosan elnagyolt, emberformájú szobor, amelyet évekkel azelőtt Renáta faragott. Fején a hatalmas és súlyos kőslsak. Rtsszenésnyt csönd. A kislányt látják előre lépni. Látják, amint megáll a szobor előtt, jő, ha a derekáig ér és megszólal: ; Tessék beljebb... mondja, mintha azt akarta volna mondani, hogy hosszú Idő után végre látogató érkezett. MOLNÁR LÁSZLÓ VERSEI: ÉJSZAKA CSALOGATÓ fekete lyukak az égen magukba omlott csillagok s a lámpák körül hízott szúnyogok raja sok haszontalan Jelentések megállunk történelmünk elnéptelenedett küszöbén s ha látomásainkat leszorítjuk a képzelet aranyszegekkel kivert nyerge alá. benépesülünk mint a dombvidék kihajtás után szilaj kosokkal Molnár László: Tusrajz sípon játszok járom a táncot százszor s hétszer hívlak a széllel csili csali csalogató csalafinta halogató se ki se be sehova se hogyha nem félsz jer oda be ahol áll a zenebona fele sógor fele koma dínom dánom minden bálon ha be nem térsz nem sajnálom hívlak a széllel százszor s hétszer sípon játszok járom a táncot A menettérti taxi söfőrje — egy rövidkabátos, nyurga fiatalember — az autója mellett állt. Ingerülten forgatta ujjal között a hossza láncon lógó kulcsokat. Dél volt. A forró poros szél ide-odahurcolta a pályaudvaron a megjegesedett fagylaltpapírokat, az autó a tűző napon állt, s azok egyre csak búcsúzkodtaik. Egy félrecsúszott fejkendős öregasszony sietve keresztet vetett a férfira és a kisfiúra, megcsókolta őket, majd elsírta magát. — Nem értem az embereket — mondta a söfőr a diszpécserlánynak. — Koszos száz kilométerre válnak csak el egymástól, de úgy tesznek, mintha legalábbis a temetőbe vinne az útjuk. És ez mindig így van. Még jó, hogy kibírják. — Nem a te dolgod. Hadd búcsúzzanak ahogy nekik tetszik — válaszolt a lány. A sofőr erre még ingerültebben forgatta a kulcsokat. — A fiúnak Is kell már jegy — jegyezte meg mogorván. — Van neki? — Még mit ki nem találsz? Hisz ötéves sincs az a gyerek. — Hogyhogyl Biztosan van az már nyolc Is. No, Indítsd az autótl A lány vállat vont, odament az utasokhoz, a jegyeiket kérte. — Üljenek be — mondta. — Bármelyik helyet elfoglalhatják. Magukon kívül senki sem utazik. Csomagok vannak? — Már a csomagtartóban — válaszolt röviden a férfi. A sofőr mellé ült az első ülésre, a kisfiút a térdére vette. Amíg elhelyezkedtek az öregasszony egyre csak nézett rájuk bánatosan, gyöngéden. Az autó útnak indult. Széles, fekete autó volt. Játszi könnyedséggel váltott át a nagy sebességre. Hirtelen átvágott a téren, s a városi utcák forgatagából kijutott a nyílt országútra. A motor teljes erejéből előre iramodott. A ritkás fák a szélvédőüveg mögött zárt szürkészöld kerítéssé olvadtak össze. A sofőr felvidult. Rögtön megfeledkezett haragjáról. Barátságosan a kisfiúra kacsintott és megkérdezte: — No ml van? Jó utazni? — jó — felelt a gyerek. — Azt meghiszem! Szerette autója zaj ta lanságát s azt, hogy a kocsi szinte belefúródott az összesűrűsödött, zúgó levegőbe. S neki igen fontos volt, hogy más is el legyen ragadtatva ettől. Körmével megkopogtatta a sebességmérőt: — Gyengén megyünk. A férfi még csak meg sem mozdult. Közönyösen és fáradtan nézett a szélvédő U- vegre. tgy csupán meg kellett elégednie azzal a kisfiús rajongással, amely bármely autó, duda és kerekek láttán elfogja a gyerekeket. — Hová utazol? — fordult Ismét a fiúhoz a\sofőr. — A Krímre. — Ejhal Ilyen messzire? Az, aki kikí- sért a nagymamád volt? A férfi hirtelen hevességgel fordult a sofőrhöz: ' — Álljon megl — mondta. — Állítsa le az autótl i — Ugyan miért? Hisz éppen hogy csak elindultunk. — A gyereknek ki kell mennie. — Nem kell papa — szólt a gyermek. ■ — Álljon megl — kiáltotta majdnem durván a férfi. — Igazán nem kell — Ismételte a fiúcska. — De Igen, kell. „Nahát!“ — gondolta a sofőr. A széles útpadkán felverődött a por, a- hogy az autó az árok mentén megállt. A férfi kinyitotta az ajtót, s a fiút a földre tette. — Fuss oda a bokor mögé! Gyorsan! — Nem kell, papa — mondta ismét a kicsi. — Fuss, azt mondtam. A fiú átugrotta az árkot, hátranézett, majd eltűnt a bokor mögött. A férfi ezek- után a sofőrhöz fordult. — Ide figyelj! Kérlek, ne vedd rossz néven tőlem. Meghalt az édesanyja, te pedig mindenféle kérdéssel nyaggatod. Tudom hogy szokott ez lenni: először hová utazol, aztán kivel utazol, majd hol az anyukád. Ez rettenetes lenne ríekt. A sofőr elfordította tekintetét. — Bocsáss meg, — mormogta maga elé —, nem tudhattam. — Most már tudod — szélt keményen a férfi. x A kisfiú újból az árok szélén állt, így elhallgattak. — Ugorj — szólt rá a férfi. — Elintéztél mindent? — Nem kellett. Most megszidsz? — kérdezte a fiú. — Ugyan, ne légy csacsil Ogy gondoltam most el kell Intézni mindent, hogy később már ne kelljen megállnunk. No, u- gorj gyorsan. — Nem baj, kicsi. Ha kell, megállhatunk mégegyszer. Ez az autó most a miénk — mondta a sofőr és a férfire nézett mintegy tudtul adva, most már tudja miről és hogyan kell beszélni. Ezután már csak az autóról folyt a sző. Egymást túlszárnyalva dicsérték. Micsoda autó volt ez! Már nem egészen új, de olyan jól karbantartott, hogy bármelyik újjal versenyre kelhetett volna. Szinte falta a fényesedésig elkoptatott szürke műutat. A város messze mögöttük volt már. Az út két oldalát most csendes erdő szegélyezte. Az erdő mögötti messzeségből hamarosan előbukkant egy másik város rád.ő- tornyával, valamivel előtte pedig egy templom harangtornyának kék kupolája s hosszú aranykeresztje látszott. A városban megállójuk volt. — Bemegyünk? — kérdezte a férfi a teázónál. — Nem, vezetés közben sosem iszom — válaszolt a sofőr. — Én bemegyek. — Te sem vagy egyedül. Ez nem számít neked? — De számít. Maradj Itt — fordult a férfi a gyermekhez —, hozok valamit. „Mindegy, Ljuba úgysem ad neki“ — gondolta a sofőr. A járműforgalom sem zavarta abban, hogy alaposan szem ügyre vegye a férfit. Rövidre nyírt hajú, kicsi fejű ember volt. Izmos nyaka jól látszott a szélesen kihajtott Ingben, vállat szigorúságra vallottak, s bár tekintete szomorú volt, mégis nyugalom, magabiztos erő rejlett benne. — Hosszú út áll még előtted is — óvatoskodott a sofőr. — Ne fél], nem felejtem el. A két férfi farkasszemet nézett egymással. „Nem, Ljuba úgysem ad neki“ — gondolta Ismét a sofőr. — Te hallgasd addig a rádiót — fordult a fiúcskához. — Ha akarsz, dudálhatsz is egy kicsit, de ne erősen. Mi mindjárt visszajövünk, jő? — Nagyszerű — egyezett bele a gyerek. Az útmenti teázóban — ahol egy idő óta beszüntették a vodka mérést, s ahol ezt egyáltalán senki se vette figyelembe, se az átutazó sofőrök, se a városi vodkakedvelőik, hisz reggeltől estig csak azt Itták — zaj, cigarettafüst és zsúfoltság fogadta őket. A sofőr és a férfi a kiszolgáló pulthoz léptek. — Ljuba, önts neki — szólt kurtán e férfi a nagymellű büfésnőnek. Az asztal alatt üvegcsörgés kíséretében valami varázslat ment végbe, majd egy pohár vodka látott napvilágot. — önthetek? — kérdezte a férfi. — Nem, ha úton vagyok, nem iszom — Ismételte a sofőr. Az ablakhoz húzódtak, hogy láthassák az autót. A férfi megemelte poharát mintegy jelezve, hogy a sofőr egészségére üríti, s felhajtotta vodkája felét. — Hogy történt? — kérdezte a sofőr. — Betegeskedett? — Igen, már nagyon régóta. De nőm akarok erről beszélni. — Rendben van. Csak azt nem értem, hogy miért éppen a Krímre utaztok, hiszen ... — Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy hová utazunk. A gyereknek szórakoznia kell egy kicsit. Lehet, hogy rosszul gondoltam- ki ezt az egészet. Csak egy a fontos: hogy a fiú kikapcsolódjon. Hiszen még olyan kicsi, öt még nem vigasztalja meg a felnőttek filozófiai elmefuttatása. Majd megláthatja a tengert, kagylókat gyűjthet... A férfi egy hajtásra kiitta maradék vodkáját, a kisfiúnak puha, egy kicsit már olvadt csokoládét vett, s kimentek. Moszkváig még előttük volt az út fele, mégis rövidnek tűnt. Rákanyarodtak az autósztrádára, s a kocsi felvéve maximális sebességet, szinte röpült. — Jól megnyomtuk — szólalt meg a férfi, mikor a tágas mezők után felbukkant előttük az Izmallovszkij park pompás lombsátora. — Sosem tudom betartani a szabályokat — vallotta be a férfi önelégülten. — Az autó az csak autó, az diktálja az iramot. Hová vigyelek Moszkvában? — Sehová — vont vállat a férfi — Megpróbálok mindjárt jegyet szerezni. — Gondolod, hogy az csak ilye egyszerű? — 1. osztályút bizonyára kapok. — Igen, azt kaphatsz. Menj csak a pénztárhoz. A csomagokat és a gyereket hagyd az autóban. Úgyis két órát kell Itt állnom, majd vigyázok rájuk. — Köszönöm. A kurszki pályaudvar terén az autő könnyedén megfordult, s beállt a hasonlóan feketén csillogó, oldalukon a sakktáblához hasonló sávot viselő autók sorába. A férfi elment. Egy óra múlva azzal jött vissza, hogy kapott jegyet egy 1. osztályú kocsiba. Felkeltették a kisfiút, aki Időközben a hátsó ülésen elszenderedett. A sofőr kivette a csomagtartóbői a bőröndöket. — Szerencsés utatl Lehet, hogy visszafelé ismét összekerülünk. A férfiak kezet fogtak. A kisfiút a sofőr vállon veregette. Egy óra múlva már hatalmas volt köztünk a távolság. A fiúcska aludni kéredzkedett, de fejét a tiszta, kemény párnára hajtva, mégsem aludt. A férfi a vonatablaknál állt, nézte a szeme előtt elfutó állomások poros épületeit, az érett mezőket, az alkonyl fülledt melegtől ködbe burkolózott horizontot. A sofőr ekkor már visszafelé vette útját. Kormányon nyugvó keze mintha még most Is érezte volna a fiúcska gyönge, szögletes kis vállát. Eszébe jutott dohány- és ételszagú agglegény szoba ja, ernyő nélküli lámpája, barátai, akik egy-egy útjuk után megjelentek nála, kezükben az elmaradhatatlan fél literes üveggel; alkalmi nö- Ismerősei — s felötlött bennem annak a lehetősége is, hogy kitörjön ebből a megszokott kerékvágásból. Mindez, ez az egész értelmetlen. képkavalikád képzeletében összefonódott egy gyermek komikusán komoly reá szegeződött tekintetével Fordította: Ibolyáné Cs. Jolán \ 4'
