Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-01 / 31. szám
Ale jo Carpentiert, a kubai Irodalom egyik legjelesebb képviselőjét az a megtiszteltetés érte, hogy eddigi munkásságáért'neki ítélték oda *a spanyol nyelven írt Irodalmi művek Nobel-díjának tartott Miguel Cervantes-díjat. Efct a kitüntetést a vele járó ötmillió pesetával együtt' minden évben a-z az író kapja, aki a bizottság megítélése szerint a leginkább hozzájárult a spanyol nyelv és irodalom fejlődéséhez. Az író az érmet és a pénzt azzal az indoklással, hogy „senki, akit a kubai tör ténelem jelenlegi fontos szakaszában kitüntetés ér, nem tarthatja meg azt önzőn csak magának“, felajánlotta a kubai népnek. A Fidél Castrohoz írt kísérő levelében a következőket írja még: „Pártomnak, vagyis*a kubai forradalomnak, amely lehetővé tette nem= zedékünk legjobb tagjainak a kiteljese dését, és megadta a létem értelmét.“ Carpentier elbeszélésének részletét ebből s a Havannában most lezajló Vi= lágifjúsági Találkozó alkalmából közöljük. M enyasszonyomnak neveztem, pedig hát senki sem tudott még a szerelmünkről. Amikor megpillantottam az apját a hajók körül, tudtam, egyedül van otthon, s elindultam a szélverte, zöld víz áztatta szomorú mólón, amely a salétromtól megzöldült lánc* és vaskarikasor közt az utolsó házhoz vezetett. Zöldre festett ablakait mindig zárva tartották. Alig vertem meg a rozsdamarta rézkopogtatót, máris kinyílt az ajtó és egy hullámpermetet zúdító széllökéssel együtt beléptem a házba, ahol a ködök miatt már égtek a lámpások. Jövendőbelim az oldalamra ült egy ódon-brokátos mély karosszékbe, és olyan beletörődő szomorúsággal hajtotta a vál* lamra a fejét, hogy nem volt merszem kifaggatni a szemét, melyet annyira szerettem benne, mert olyan volt, mintha csodálkozó kifejezéssel mindig láthatatlan dologra figyelne. A szalönt betöltő furcsa tárgyak most új értelmet kaptak számomra. Valahogy' mintha közöm lett volna a szextánshozj az iránytűhöz és a szélrózsához, mint ahogy a tetőgerendáról aláfüggö fűrészhalhoz és a Mercator- és Ortellius-féle térképekhez is, amelyek kíi= lönböző csillagtérképek, Medvék, Kosok és Nyilasok tarka társaságában a kandalló két oldalán feszültek. Menyasszonyom hangja az ajtók alatt besurranó szél sustorgása fölé e- melkedve szólt hozzám, az előkészületek állapota felől érdeklődött. Kaptam az alkalmon, hogy olyasmiről eshet szó, ami kettőnktől távol esik, és az idegenekről kezdtem mesélni; akik velünk együtt fognak hajóra szállni. Elismeréssel szóltam a kiválasztott nemesemberek és földművelők jámbor érzületéről, akiket a francia király nevében birtokba vett távoli földekre küldenek. Elmondtam neki, amit csak tudtam a hatalmas Colbert-f oly óról, melyet ezüstös mohaszakállt viselő százados fák szegélyeznek, vörös vize pedig méltóságteljesen hömpölyög a kócsagoktól hófehér égbolt alatt. Hat hónapra való élelmet viszünk magunkkal. A La Bella és a La Ameble fenekét színültig megtöltötték gabonával. Nagy feladatot vállaltunk magunkra; elvisszük a civilizációt arra a végtelen vadon területre, amely a forró Mexikó-öböltől a Chicagua vidékig húzódik, új mesterségre tanítva az ott élő nemzeteket. Amidőn már éppen azt hittem, a legnagyobb figyelemmel hallgatja elbeszélésemet, kedvesem hirtelen, meglepő hévvel felpattant, és kijelentette, semmi dicsőséges nincs ebben a vállalkozásban, melytől reggel óta szüntelen zúgnak a város harangjai. Az előző éjszaka, amikor már vörösre sírta a szemét, vágya támadt, hogy megtudjon valamit arról a tengerentúli világról, ahová elmegyek, és Montaigne értekezései közül, a szekerekről szóló fejezetben mindent elolvasott, ami Amerikára vonatkozik. Innen tudta meg, milyen álnokul viselkedtek a spanyolok, hogyan hitették el magukról lovaik és páncélzatuk újdonságaival, hogy istenek. Szűzies felháborodástól hevítve tárta elém azt a részletet, melyben a bordeaux-i szkeptikus azt á!= lítja, kihasználták az indiánok tudatlanságát és tapasztalatlanságát, hogy rájuk kényszerítsék az életmódúkra oly jellemző árulást, ké- jelgést, kapzsiságot és kegyetlenkedést.“ Elvakította ez a hazug olvasmány, és a lány, aki pedig istenfélő volt, és nyakában mindig ott csillogott az arany kereszt, most mégis igazat adott annak az istentelen állításnak, mely szerint az újvilági vadembereknek vajmi kevés szükségük volt rá, hogy vallásukat a miénkre cseréljék, hiszen a régivel is igen jól megvoltak hosszú időn át. Megértettem, hogy e- zek a tévedések csupán a minden bájjal bőven megáldott fiatal lány kétségbeeséséből fakadnak, akit a szeretett férfi oly hosszú várakozásra kényszerít, csak azért, hogy kalandos úton gyors vagyonhoz jusson egy széliében-hosszában hirdetett vállalkozásban. Még így is, hogy mindezt megértettem, mély sebet ütött rajtam, hogy ennyire lebecsüli a bátorságomat, és semmibe veszi azt a kalandot, amely pedig megbecsülést szerezhet nevemnek, olyannyira, hogy valami hőstettem, mondjuk egy tartomány megfékezése hírére talán még nemesi címet is nyerhetnék Őfelségétől — mégha ínéhány indián vérébe kerül is a dolog. Harc nélkül nem lehet nagy tetteket -véghezvinni, ami pedig szent hitünket illeti, hát vérrel terjed az ige. Kedvesem féltékenysége tűnt ki abból is, hogy olyan sötét képet festett Santo Domingo szigetéről, ahol először kötünk majd ki, s amelyet ő, imádnívaló esetlenséggel, a rossz nők p aradi* csórnának“ minősített. Ártatlansága ellenére láthatóan tisztában volt vele, miféle nők a- zok, akiket Cabo Francés íelé időről időre a közeli mólónál behajóznak, őrmesterek felügyelete alatt, a matrózok röhögésétől és vaskos tréfáitól kísérve; valaki talán egy cseléd* lány, felvilágosíthatta, hogy a férfiak egészségének nem tesz jót az ilyen önmegtartóztatás. és hogy éppen ezért az édeni meztelenség és izgató melegségek titokzatos világában az árvíznél, a viharnál vagy az újvilági fo= lyókon nyüzsgő tömérdek szörnyeteg marásánál nagyobb veszélyek is leselkednek a férfira. Végül dühbe gurultam, hogy ilyen konok vitákkal keli beérnem a gyengéd búcsú helyett, amire pedig olyannyira vágytam. Hevesen bírálni kezdtem éppen a nők kishitűségét. képtelenségüket bármiféle hősiességre, pelenkalátókörüket, varródoboz-filozófiájukat, ALEJO CARPENTIER: Akár az éjszaka (részlet) amikor hirtelen erélyes ajtódörömbölés jelezte az apa váratlan hazatértét. Egy hátsó ablakon át távoztam, szökésemet senki sem vette eszre a piacon, mert a járókelők, halászok és részegek — szép számmal akadtak m.. r. 6 késő délutáni órán —r mind egy asztal körül tolongtak, melyen kiabálva szónokolt valaki; hirtelenjében kikiáltónak hittem, aki orvietói elixlrt hirdet, de kiderült, hogy csak egy szerzetes szorgalmazza hevesen a Szent Helyek felszabadítását. Vállat rándítottam és továbbálltam. Nem is olyan régen egyszer már azon a ponton voltam, hogy felvétetem magam a Fulco de Neuilly meghirdette kereszteshadjáratba. Kapóra jött aztán a rosszindulatú láz — később elmúlt, hála Istennek és szent édesanyám kenőcseinek —, amely az indulás napján ágynak döntött; az az ügy, mint köztudomású, csúnyán végződött, keresztény harcolt keresztény ellen. A kereszteshadjáratok hitelüket vesztették már. Különben is, nekem most más gondjaim voltak. Elült a szél. Még egyre a menyasszonyom- mal íolytaíott ostoba vitánk miatt dühöngve a kikötő felé vettem az utamat, hogy megnézzem a hajókat. A mólő mentén várakoztak szép sorban, nyitott fedélzetnyílásukon át e- zer és ezer zsák búzaliszt tűnt el a harlekin- mintás bordázat között. A gyalogsági ezredek lassan ballagtak fel a hajóhidakon, dokkmunkások kiáltozása, tengerésztisztek füttye, a ködöt felszaggató' fényjelek és köröző eme* lőcsigák zűrzavarában. A fedélzeteken mindenféle alaktalan holmi tornyosodott, vízhatlan vászonnal borított fenyegető gépezetek. Néha egy-egy alumíniumszámy forgott lassan egy kicsit valamelyik borda tetején, mielőtt eltűnt a hajófenék homályában. Az ezredesek lovai úgy utaztak hevederre kötve a raktártetők felett, akár a wágneri táltosok. Egy vasfeljá- rő magasából szemléltem az utolsó előkészü* leteket, amikor egyszerre szorongató érzéssel rám tört a tudat, hogy néhány — alig tizenhárom — óra múlva magaifi is a hajók felé fogok igyekezni, éllig fegyverben. A nőre gondoltam akkor, az önmegtartóztatás rám váró napjaira, meg arra, milyen szomorú is lenne meghalnom úgy, hogy nem adtam át magam utoljára a meleg női test gyönyöreinek. Türelmetlenül, hiszen sürgetett az idő, és dühösen, hogy menyasszonyomtól még csak egy árva csókot se kaptam, nagy léptekkel a táncosnők fogadójába indultam. Christopher, tökrészegen, már be is zárkózott a magáéval. Barátnőm sírva-nevetve fogadott, átölelt, azt mondta, büszke rám, még csinosabb vagyok Így uniformisban, és hogy egy kártyavető cigánylánytől egész biztosan tudja nem esik bajom a nagy kikötésnél. Többször is hősnek mondott, mintha csak tudná, milyen éles ellentétben áll ez a hízelgő elismerés menyasszonyom igazságtalan szavaival. Kiléptem a tetőteraszra. Klgyúltak a város fényei, csillogó pontokból kirakva az épületek gigászi geometriáját. Lent az utca fejek és kalapok hangyabolya volt. Innen, a sokadik emelet magasságából nem lehetett megkülönböztetni egymástól a nőket és a férfiakat az alkonyt szürkületben. Másnapra sem változik semmit az ismeretlen lények e nyüzsgése, amikor én már a hajókhoz indulok, valamivel hajnal után. Keresztülszelem az ebben az Időszakban viharos 6- ceánt, és kikötök valami távoli parton, hogy fajtám eszméit védelmezzem. Ismét, utoljára, kardot hajítóttak a Nyugat térképeire. De most egyszer s mindenkorra leszámolunk az új Teuton Renddel, hogy aztán győzedelmesen léphessünk az oly sokat áhított boldogabb jövőbe, az önmagával megbékélt emberiség korába. Barátnőm félénken a fejemre tette a kezét, talán megsejtve gondolataim nagy hord- erejét. Meztelen volt a félig nyitott fésúlkö- dő köpeny fodrai alatt. Kevéssel hajnal előtt értem haza, Imbolygó léptekkel még, hiába próbálkozván előbb borral leplezni a másik test felett űzött játékokkal betelt testem kimerültségét. Éhes voltam és álmos, ugyanakkor azonban nyugtaién Is, az Indulás szívszorítóan gyors közeledte miatt. Egy zsámolyra kikészítettem fegyvereimet és egyéb felszerelésemet, és ágyba zuhantam. Nagy ijedelemmel fedeztem fel, hogy valaki már fekszik a vastag gyapjútakarő alatt, és már-már kést rántottam, amikor két lázasan égő kar átölelt, vízbefuló módjára nyakamat keresve, miközben két kimondhatatlanul puha láb az enyémre kúszott. A szájam is nyitva maradt a csodálkozástól, amikor láttam, hogy aki így az ágyamba lo- pózott, senki más, mint a saját menyasszo* nyom. Szipogva számolt be éjszakai szökéséről, s kutyaugatás miatt félelmetes ldeútról, lopakodó lépteiről apám kertjén át az ablakomig, a várakozás türelmetlenségéről és félelmeiről. A délutáni ostoba vita után sokat gondolt a tenger veszélyre és szenvedésre, ami rám vár, és a tehetetlenség, hogy nem egyengetheti sehogyan sem a harcos bizony* tálán útját, benne is, mint a legtöbb nőben, azt a vágyat szülte, hogy odaadja magát — mintha talán az olyannyira féltett, vigyázott szüzesség feláldozása szinte az elválás pillanatában, örömtelenül, a saját hús felszakadását adva a másik gyönyöréért, sorsemgesz- telő hatalommal bírna az eltávolítás rituális jellege miatt. A tiszta, férflkéz-nem-érintette test, a maga célbatalálő sutaságával, ártatlanságával, ahogyan megsejti, próbálgatja és, valami ősi parancsra, mindig megtalálja a megfelelő testhelyzetet, melyben a tagok leginkább egybeforrnak, mindez különleges, egyszeri gyönyört kínál. Kedvesem ölelése köz* ben, akinek félénk szemérme egyre keményebben feszült az egyik combomon, keserű harag fogott el, amiért annyira kimerítettem testemet azokban a régtől únt ölelkezésekben, amiket abban a képtelen reményben hajszoltam nemrég, hogy a jelen túlzásaival meg* válthatom a jövendő napok nyugalmát. És most, amikor az annyira áhított alkalom szinte kínálta magát, érzéketlen maradtam a reszkető, türelmetlen test alatt. Nem mintha Ifjúságom képtelen lett volna még egyszer fel* lángolni az éjszaka, különösen egy ilyen gyö- nyörteljes újdonság unszolására. De a gondolatra, hogy aki most így felkínálja magát, szűz még, és az érintetlen, zárt hús lassú és fokozatos puhatolózást kívánna tőlem, megbénított a kudarctól való félelem. Gyengéden csókolgatva a vállát, mellém toltam, és ha* mte őszinteséggel magyarázni kezdtem neki, milyen végzetes lenne most, a válás előtti szűkreszabott időben elhamarkodni és elrontani a nász fennkölt gyönyörét, milyen szégyenben maradna, ha teherbe esne utóbb, milyen szomorú lenne a gyermekek sorsa, a- kik apátlanul nőnének fel, és nem lenne, aki megtanítsa őket, hogyan szedjék ki a zöld mézet a fák üregéből, a polipot a kövek alól. Az éjszakában szinte izzó két nagy, tiszta szemével csak hallgatott, és éreztem, hogy az ösztönei mélyéről feltörő haraggal megveti a férfit, aki ilyen helyzetben józan értelem* med érvel, ahelyett, hogy megtörné és vérzőn, összeharapott mellekkel, nedvektől mocskosán hagyná ott az ágyon, hogy a vereségből legalább asszonyként kerülne ki. Bőgni kezdtek az áldozatra szánt marhák a parton, és megszólaltak az Őrszemek kagylókürtjei. Menyasszonyom a megvetéstől égő arccal kiugrott az ágyból, kibújt az érintés elől. és most már nem is a szemérem, hanem — mint aki az utolsó pillanatban menti ki kincsét az érdem- •telen pusztulástól — az elutasítás mozdulatával takarta el azt, ami pedig most egyszerre fölébresztette bennem a szunnyadó oroszlánt. De mielőtt elérhettem volna, már kint volt az ablakon. Láttam, hogyan .távolodik lélekszakadva az olafíaligetek közt. és abban a pillanatban rádöbbentem: könnyebb lesz e- gyetlen karcolás nélkül bejutnom Trójába, mint visszanyernem őt. Amikor szüleim kíséretében a partra vonultam, a harcosi büszkeség helyét tűrhetetlen undor, üresség és önmardosás foglalta el a lelkemben. És amikor a kormányosok erős rúdjukkal a vízre lökték a hajókat, s az evezősök két sora közt felegyenesedtek az ár- böcok, már tudtam, örökre elmúltak a háborúba induló katonákat búcsúztató tivornyák, kicsapongások és ajándékok órái. Elmúlt a virágfűzérek, babérkoszorúk, a nyakló nélkül mért bor, a legényirigykedés és a könnyén osztott asszony! kegyek ideje. Ami most következik, az a riadók, a sár, az elázott kenyér, a felettesi önkény, a tévedésből kiöntött ver és a büzlő gennyes sebek ideje lesz. Már nem voltam benne olyan biztos, vajon bátorságom növeli.-e a hosszúhajú achájok nagyságát és boldogságát. Egy öreg katona, aki hivatalból ment a háborúba, nem több lelkesedéssel mint a kamrába a juhnyíró, már széltében-hosszában híresztelte, ahol csak kíváncsi fülekre talált, hogy Spártai Heléna ■ nagyon Is a kedve szerint él Trójában, és ha Páris ágyában mulatja magát, hát a Priamosz palotájában lakó szüzek mind belepirulnak, akkorákat sikolt gyönyörében. Azt is rebesgették, hogy ez az egész história Léda lányának gálád elrablásáról, meggyalázásáról és a trójaiak sértéseiről nem egyéb, mint háborús propaganda, amit, Meneláosz jóváhagyásával, maga Agamemnon terjeszt A valóságban e nagy szavakat takargatott' vállalkozás hátterében olyan üzletek húzódnak meg, amelyekből maguk a harcosok vajmi kevés hasznot fognak húzni. Legfőképp arról van sző — magyarázta az öreg katona —, hogy több fazekasárut, több vásznat és több kocsiverseny- -jelenetekkel díszített vázát akarnak eladni, és egyszer s mindenkorra elsorvasztva a trójai konkurrenciát, arra törekszenek, hogy új piacokat tárjanak fel a csecsebecséket kedvelő ázsiai népek között. A liszttel és emberekkel túlterhelt hajó csak lassan haladt előre. Hosszan szemléltem szülőfalum házait, melyeket most szemből ért a napfény. Sírni szerettem volna. Levettem a sisakomat, és szememet a sisaktaréj keményen meredő sörénye mögé rejtettem — mennyi munkámba került, amíg kiegyengettem, hogy olyan gömbölyű legyen, akárcsak azoké, akik megengedhették maguknak, hogy harci felszerelésüket a leg keresettebb kézművesekkel készíttessék el. és akik persze most is a legnagyobb és leggyorsabb bajon utaztak. Dely István fordítása SOŐKY LÁSZLÓ: PILINSZKY JÁNOSNAK A rózsákra gondoltam ahogy tanították de semmit nem jelent. Aztán egyetlen rözsStore az írás szerint levett sipkával békülékenyen. Végül kisiklott egy, könnycsepp valami megfoghatatlan végeredményeként. Magányosan mint ama lepkegyüjtő a nézések pergőtüzében vigyorí szomorúság-maszkban ám a sarkon túl rögvest rájöttem a titok nem titok: te valamint tettestársad Sztavrogin elkövettétek a bűnt a hamis tanítással! abortált zsenik rúgkapálnak rőzsatövisre szúrva sehol egy gombostű sehol egy lepke hazudós emberiség önmagára testált ítélettel egyébként én Is fázom Dúdor István: Óvárosi részlet, Prága tus rajz). BÁNKÓDVA SÉTÁL / Bánkódva sétál egy kegyes a ligetben, megsápadt orcája ázik sűrű könnyben. Sétál, sirdogál, 6, tördelgeti kezét, nincs mi vidámítsa megszomarult szivét. Kit eddig szerettem, ímmdt elvesztettem, akit e világon leginkább' kedveltem. Szívemnek szép köve elveszett, elveszett, széles e világon mására nem lelek. Elvesztettem kövem, Igen nagy szépségűi, tiszta kárbunkulust, csillag-fényességűt, Mondjátok pacsirták, qerlicék mondjátok, tiszta kút vizéből inni ha láttátok. Szürke sólyommadár, magosban ki szárnyalsz valid meg és ne titkold, ha valahol láttad Enyhét adó szellő, szállván mezők felett, vald meg és ne titkold, hangját hallottad e Szánjatok meg sziklák, szánjatok meg hegyek térítsétek vissza ellopott kincsemet. Ment a lány az útján, párját szólongatva, s kedvesét zöld lombú nyírfánál meglátta. Teérted szemem majd hogy ki nem sírtam hegyen völgyeken át búmat álig bírtam. S ha már megleltelek, mindig megtartalak drága-szép, igazgyöngy, megadtam áradat. Varga Imre fordítás;
