Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-06-27 / 26. szám

A riportban szereplő Ithaka népe nem a Jón- tenger szigetén él, hanem Rimaszombat peremlakótelepén. Lakói nem az ógörög mitológiai hős a kalandos életű Odüsszeusz leszármazottjai, hanem az Észak-Indiából kivándorolt és a XV. században Közép-Európába érkezett cigányok késői utódai. Hogy ki nevezte el a város közelében épült új lakótelepet Ithakának és az ott élőket Ithaka népének, senki sem tudta megmondani. így hívják már három éve, amióta felépültek a gyönyörű környezetben a tömblakások, s oda költöztek az emberek. Abban az időben kétszer is írtunk róluk. Azóta, romlott, javult: változott a helyzet. Hogyan, milyen irányban? Hogyan él Ithaka népe? Ez érdekel most.

M 3

í

E

gy nézeten vagyunk Bartus Jolánnal, a jnb cigánykérdéssel foglalkozó osztályának dolgo zójával: mindketten szeretjük a cigá nyokat.

— Ml változott a három év alatt a lakótelepen?

— A környezet, az emberek — mondja tömören ... Felépült egy üz let, ahol a hentesárutól az italokig minden kapható. Iskola, óvoda kezd te meg tavaly a működését. Megala kult a Vöröskereszt helyi szervezete és több tanfolyam — kis családi is kola, főzőtanfolyam ... — működik sikeresen. £s az emberek? Az ő életformájukon Is észlelhető a változás.

A legszembetűnőbb az. hogy a gyerekek egy órát sem mulasztottak az iskolából, óvodából. Az egy lépcsőházban lakók megszokták, hogy ügyelni kell a rendre, mert mások Is élnek mellettük. Az ott élő 134 család munkára alkalmas tagjai rendszeresen járnak dolgozni, kevesebb a részegeskedés, verekedés. A leglényegesebb változás az, bogy a fiatalok már másképp akarnak élni, mint apá Ik éltek. Ebben az új. emberibb kör nyezetben tudatosítják, hogy a putriéletforma elvetendő. Lassan, de biztosan rákényszerítik egymást a viselkedés, az egymáshoz való viszonyulás írott és íratlan alapszabályaira. Mondok egy példát. Néhány népművelő kiment közéjük este előadást tartani. A nagyobb többség szépen, tisztán felöltözött, azt a néhány társukat, aki piszkosan, részegen jött az előadásra hazaküldtek. Én látom rajtuk, hogy ők szeretnek közösségben élni, köztünk is, de nem ismerik még az ezzel járó kötelességeiket. A mi dolgunk, hogy megtanítsuk ezekre, segítsünk nekik. Nem egynapos, egyszeri munka ez, hanem fáradságos, kitartást igénylő. Egyszerűen: a humánum, az emberség kérdése.

— Nekem az a véleményem, hogy nem az ősi hagyományaikról, nemzeti sajátosságaikról kell leszoktatni őket, hanem segíteni nekik abban, hogy ezeket alkalmassá tudják tenni a társadalom, a közösség életében. A hely, a tér már biztosivá van számukra. A többletet — és ez nagyon fontosl — mi egyénenként adjuk hozzá.

Kérdezem, mi fejlődne ki magában, ha már kiskorától ellökdösnék. mert cigány: Az iskolában, az ebédlőben külön asztalhoz ültetnék, az üzletben, a hivatalokban másképp bánnának magával, mert cigány. És be kell vallanunk — mi ezt itt jól látjuk, hiszen az országnak ebben a járásában ól a legtöbb cigányszármazású állampolgár — 14 ezer —, hogy sok esetben csak azért bánnak valakivel másképpen, mert cigány. Ezen az előfeltételen kell végre változtatni. És minéil előbb! Mert ha a közvélemény megváltozik, a cigányoknak is megváltozik az életük, s akkor már a cigánykérdés nem lesz többé. Ez az ón válaszom.

2

I

rány Ithaka! Gyalog. Három kilométer az út oda a városból, jó az idő, ragyog a nap. Már közel vagyok, amikor szembe találkozom a lakótelepről jövő fiatalokkal. Köszönök, és elmondom, mi járatban vagyok. Egy alacsony, vékony asszonyka elém toppan és rákezdi:

— Én elmondok mindent, mert nincs olyan dolog, amihez nem értenék. Én még a szélről is tudok beszélni, hallgasson meg!

Hallgatom, hallgatom, hadarja a szavakat s néha bizony alig értem. Ami emlékezetemben és jegyzetfüzetemben megmaradt, ennyi: „Ha már úgy hozta a sors. hogy Ide telepítet tek bennünket, akkor csak a jókat kellett volna,a rosszak maradjanak a putrikban. Mi úri cigányok va gyünk... a fölöttünk lakók a fejünk re piszkítanak... irigykednek ránk a mocskosok, hogy mi úri emberek vagyunk, őket csak az lvászat érdek li és csinálják a sok gyereket, hogy pénzt kapjanak. Mi úri cigányok va gyünk . ha ilyen kö>,(i:méttva1< kö

Deák Rozália

zött sem tudnak a rossz cigányok élni, akkor ott kell őket hagyni a putriban, nem megváltoztatni. Mi úri cigányok vagyunk, hadarja, és a többiek helyeselnek. Előttem vibrál a szörnyen kimázolt szeme, arca, szája, ahogy csak a magáét fújja...

Nem tetszik nekem ez az asszony, mégha tiszta is a lakása, a ruhája, mégha bármennyire is elítéli a henyélő, iszákos, rendetlenül élő testvéreit. ö mér úgy ahogy kijutott a hagyományos putri-életformából, de azért semmit sem tesz, hogy lakótársainak is megmutassa ezt az utat.

Persze a nevét nem mondja meg. „Én névtelenül is megmondom magának az Igazat, csak hallgasson meg!“ — rikácsolja a fülembe, aztán azt

kérdezi, ismerem-e Bratislavában X. Y. cigányprímást, a nagybácsiját.

— Nem, nem ismerem.

— Kár — fog velem búcsúzóul kezet — mert őt, a mi nevünket mindenki ismeri.

3.

I

thaka kellős közepén vagyok. Sörös-, vodkásüvegek a ház

fala mellett, férfiak, nők, idősek, fiatalok támaszkodnak a falnak — sütkéreznek, s közben le-, lehajolnak, felemelik az üveget, kortyolnak egyet. Aztán megúnják a bá- mószkodást és leülnek kártyázni. Egyikük beteg, a másikuk most jött haza a munkából, a harmadik most megy a munkába — ezt mondják, ha kérdezem, miért nem dolgoznak.

Az iskolában szünet van. A gyerekek az iskola udvarán vagy az utcán futkároznak, játszadoznak. Tóth Lajosné napközis nevelőnőt köztük találom.^ Felmegyünk a tantestületi

szobába beszélgetni. Mintha tudná

mi érdekel, Így kezdi:

— Tavaly jóval a tanév kezdete előtt az iskola Igazgatója megkérdez te, nem jönnék-e ide nevelőnónek? Nem mondtam azonnal igent. Más nap — emlékszem, szép, napos szóin hat reggel volt — kijöttünk szétnéz ni a férjemmel. Söröztek, kártyáztak kötekedtek az utcán az emberek. Ak kor azt mondtam: nem. De a férjem bíztatott és meggyőzött.

... Már közelgett a tanév, amikor az épületitől elvonultak az építők, itt hagyva mindent piszkosan, maltero- san. Naponta reggeltől estig takarítottunk, még a férjem Is kijött segl teni. Aztán tavaly szeptember elsejével megkezdődhetett a tanítás Múl tak a napok, és meg kellett szoknunk egymást. Egyik kolléganőm otthon. a másik itt sírt, hogy nem bírja tovább. Én Is el voltam keseredve.

Minden más, minden sokkal nehezebb volt, mint azelőtt. Itt a gyerekeket a sorban állástól mindenre, de mindenre meg kellett tanítani. A másodikosok fele nem ismerte a betűket .. Nem tudták, mi a kézmosás, hogyan kell használni a vécét.. . Tetvesen, piszkosan jöttek az iskolába... A szülők ránk támadtak, veszekedtek, Minden energiánkat kiadtuk, teljesen kimerültünk egy-egy nap után. De mindezt már múlt időben mondhatom. Vannak még hiányosságok, amiknek a leküzdéséhez kitartás kejl, de az alapok már biztosan állnak: a szülők tisztelnek minket, a gyerekek rendesen ős rendszeresen járnak iskolába, szívesen vannak a napköziben, a legtöbben szeretnek tanulni, érdeklődi nek minden iránt. És már láthatók az eredmények.

Tóth Lajosné kétgyermekes családanya, a város kellős közepéről jár ide naponta. Tagja a GŐMÖR-énekkarnaik, sokat olvas és nagyon szereti a munkáját. Ez nem frázis, ez tény. Aki nem hiszi, az jöjjön ide, csak egy napra is. Akkor meglátja, ezt a tevékenységet csak nagy odaadással, szeretettel lehet végezni. Ügy, mint Tóth Lajosné, meg a többiek, akik itt dolgoznak.

z

4.

D

eák Rozália tanítónő a munkája mellett levelező tagozaton végzi a pedagógiai főiskolát. Azelőtt ő is a cigányosztályban tanított, tehát szakavatott a cigánykérdésben, sokat tud beszélni róluk.

— Mi hozott ide? Az, nogy nem nézem le a cigányokat. Szeretném, ha a felnövő nemzedék már másképp élne, mint őseik éltek. Egy éve működik az iskola, de már azóta is láthatók a változások. Például iskolakezdéskor a gyerekek így kértek: „Adjon má!“, „Mondja má“... Ma pedig „Tessék mondani“, „Kérek szépen“... Jelentéktelennek látszó dolgok ezek, de itt kell kezdeni.

... A gyerekek nagyon ragaszkodó- ak, és most már a szülők is megér- tőek. Múltkor például megtanítottam a gyerekeket egy énekre. Szünetben elfutottak az erdőbe, és szedtek egy nagy csokor virágot. Kezdetben, ha valamelyik gyereket hazaküldtem, hogy öltöztesse fel az anyja rendesen, nem jött vissza csak a szülő nagy veszekedéssel. Ma meg már az anyjuk, apjuk kérdezi, hogy rendesen, szépen volt-e felöltöztetve a fia vagy a lánya.

... És szerintem, így, a gyerekeken keresztül nevelhetők a szülők is.

Simon Róbert

Bartus Jolán

Sárkány János

'***((!(#,

Tóth Lajosné

5.

S

imon Róbert igazgató már jó néhány éve foglalkozik a cigány- gyerekekkel. Azelőtt a Rima- szombati Magyar Tannyelvű Alapiskolában tanított, tavaly kérték fel őt ennek az iskolának a vezetésére.

— Két nap gondolkozás! időt kértem, majd azzal a föltétellel vállaltam el, hogy magam választhatom ki a kartársaimat. Ide nem Jöhet olyan pedagógus, aki viszolyog a cigányoktól, és esetleg csak az a pár korona többlet érdekli. Akiket akkor kiválasztottam eljöttek, és maradnak továbbra is.

Sokszor gúnyolnak minket, hogy itt, Ithakában tanítunk, és azt kérdezik, hogyan lehet a cigányokat szeretni? Én az ilyen kérdéseken csak mosolyogni tudok. Soha senkire a világon még huzamosabb ideig nem haragudtam. Főleg nem a cigánygyerekekre. A cigánygyerek tulajdonképpen áldozat. És áldozat a felnőtt Is. Mert amikor ő gyerek volt, nem voltak lehetőségei a felemelkedéshez, életformájának megváltoztatásához. Most már van.

— Tizenhárom éve tanítok cigány- gyerekeket, s már látom a munkám eredményét: azok a szülők, akiket én tanítottam, már másként nevelik a fiukat és lányukat, mint a többiek. Véleményem szerint itt, az iskolában kell elkezdeni a nevelést: cigánynál, nem cigánynál egyaránt.

8.

A lakótelep épületei között fiata- ok futballoznak. Nézem őket egy tarabig, s amikor a labda felém pattan, megszólítom azt, aki érte jött. Sárkány János néven mutatkozik be. Huszonöt éves, sírásó, felesége és három gyermeke van. Leülünk a járda- szegélyre beszélgetni.

— Én nem tartom jó ötletnek, hogy ide a városon kívül telepítették a cigányságot. Itt nincs kitől tanulnunk. Hiába akarok én meg néhányan jobb életet élni, rendesen öltözni, ha a többség elissza a pénzét, s mert nem jut neki se ruhára, se ételre, szidja, átkozza a másikat. Valaki szétveri a lépcsőházban a korlátot, kiveri az ablaküveget, hiába láttam, ki volt az, nem merem feljelenteni, még csak figyelmeztetni sem, mert félek, hogy megver, megöl.

... Látod, most is ott iszik a jónép a kocsma előtt, ajielyett, hogy csinálnánk itt egy sportpályát. Ezekkel nem lehet beszélni.

Munkába a városba járok, biciklivel és nem autóbusszal, hogy ne halljam azt a csúnya beszédet, ne utazzak mosdatlanul, rendetlenül öltözöttekkel. Én csak sírásó vagyok, de mindennap lezuhanyozok, szépen felöltözöm, úgy megyek munkába. Nem mondom, vannak néhányan a fiatalok között, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak, de bizony kevesen. Úgy látom, túl sok lehetőséget kaptunk már, hogy ezt mind élvezhessük is. Én is cigány vagyok, nem akarok a testvéreimre rosszat mondani, hiszen valamikor hasonlóan éltünk mi is. De amikor megadatott a lehetőség, igyekeztünk, hogy kikerüljünk a rosszból. Mondd, miért nem teszik ezt a többiek is?!

Zolczer János

Foto: a szerző

€