Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-06 / 23. szám
io Hifiiig MÄZSÄR LÁSZLÓ Bulkin diák pályafutása (Mázsár László fiatal orosz szakos középiskolai tanár, a Szovjetunióban tanult. A dunaszerdahelyi gimnáziumban tanít.) A Volgograd] pedagógiai iskolán ismerkedtem meg és kötöttem barátságot a közkedvelt és főiskola szerte híres Bulkin diákkal. Különösen csodáltam őt optimizmusáért, önbizalmáért, sokszínű, kiapadhatatlan humoráért. Épp ez késztetett arra, hogy szóljak Bulkin barátomról, felfelé ívelő pályafutásának egy-egy érdekes mozzanatáról. Mindjárt bevezetőben el kell mondanom, hogy Bulkin diák a főiskolai cjiáklap elismert és köztiszteletben álló szerkesztője volt. Ezzel magyarázható, hogy különösen élénk készülődés jellemezte a nagy nap előestéjét, amikor Bulkin barátunk a 20. születésnapját ünnepelte. Korán reggel, úgy öt óra körül Jött be Bulkin a szerkesztőségbe. Ott már hatalmas virágcsokrokkal, ajándékokkal várták izguló barátai. Ráadásul, kivételesen az ő kedvéért Angliából meghívott BEATLES-együttes készüli nagy körültekintéssel valami vidámat Játszani. Bulkin kinyitotta az ajtót, ránézett a jelenlévőkre és megkérdezte: / — Mi a tündérl csodák-csodáját csináltok ti Itt? A barátok és ismerősök válasz helyett boldog felkiáltásokkal rohantak legjobb kívánságaikkal. Általános vigasság kezdődött. Az ünnepélyes percek, érthetően, ön- maguktól kínálják az alkalmat. Bulkin barátunk életútjának néhány fontos pirosbetűs állomását felidézve. Bulkin, mint minden önmagát egy kicsit is tisztelő ember, először is megszületett. Az első, amivel meglepte környezetét, filozófiával teli kérdése volt: — Hol vagyok? Utána nőtt és ment. Ment, nem tekintgetve sem Jobbra, sem balra. Ment egyenesen, emelt fejjel. Az életbe érkezett. Jövetelének mindenki örült, sőt sokan már eleve kitalálták, hogy ez Bulkin, nagy kezdőbetűvel. Fontos elmondani Bulkin barátomról, hogy sok újságot olvas. Egy külföldi újságíró megkérdezte tőle, hány idegen nyelvet beszél. — Néhányat — hangzott a szerény Bulkin-válasz. S közben folyt az ünneplés, a hangulat emelkedett. Az ünneplés közepette egyszerre Bulkin felállt az asztal mellől, és a fülét kezdte mozgatni. Hatalmas taps, üdvrivalgás volt a jutalom. Néhányan megpróbálták utánozni. Eredménytelenül. Bulkln barátunk különleges tehetségét Irodalmi sikerei bizonyítják a legfényesebben. Pillantsunk be keresztmetszetben a munkásságába. Vers: Telihold — egy darab szappan. A kutya Is vakként, vakkant. A mezőn traktor pöfékel, harcolunk mi a békéértl Próza, pesszimista hangulattal: eső esett. Az utca pora sárrá változott. A nyár furcsán : vakaródzott. Valamit tenni, tenni akaródzo-tt! Aforizma: küzdelem az élet. Használd hát vizsgákon a puskát, s ha elkapnak légy a leszerelés híve. Önéletrajzi találós kérdés: Kócos, kicsit dagadt, lelkileg tiszta, bár lehetne gazdagabb. Ki az? A különösen szép nap még szebb, ragyogóbb befejezéseként este, amikor az általános vígság megközelítette a csúcsot, Bulkint ünnepélyesen rovatvezetővé nevezték ki. így a bulkini tehetség, s az általa létrehozott i- rodalmí értékek méltó megbecsülésben részesültek. Hiányos volna Bulkln barátunk nagyvonalakban Idézett arcképe, adósak maradnánk a szemléltetés elvének ha nem idéznénk fel Bulkin irodalmár egyik hosszabb lélegzetű művét. Barátunk drámai mozzanatokkal teli naplójából ajánlunk összefüggő idézeteket megemésztésre: íme: Üdültünk (Bulkin diák naplójából) Július 2.: Erdőben ülünk. Négyen vagyunk: Gylmka, I- gor, Szevka és én. Az Időjárás csodálatos, a természet lenyűgöző. Minden a legnagyobb rendben. Július 6.: Összetörtem a szemüvegem. Ideiglenesen tüzérségi távcsövet használok helyette. Segít. Július 9.: Gyimka a városba készülődik élelemért. Látszólag megéhezett. Július 10.: Valamilyen erdei vadállat elemelte Szevka sportcipőit. A pillanat jelszava: „Vissza a sportcipőket!“ Július 12.: A cipők meglettek. Tévedésből bennük utazott el Gyimka. Ma kellene visszatérnie. Július 13.: Gyimka még mindig nem jött meg. Akaródzik enni. Július 14.: Gyünkéről még semmi hír. Enni akaródzikl Július 15.: Hurrááál Megérkezett Gyimka. Sportcipőkben, de élelem nélkül: mind megette az úton. Tüzet készítünk. Július 16.: Éjjel valami a sátorra esett. Reggel kiderült, hogy egy nyolcvan éves tölgyfa. Módfelett kellemes ismeretség. Mindnyájan bekötözötten járunk. Július 19.: Kellemesen váratlan meglepetés: a tölgy koronája ehetőnek bizonyult. Tartalékokat készítünk, 0- szintén szólva sosem ettem ízletesebb valamit. Július 21.: Elfogyott a cigarettánk. Faleveleket gyűjtünk és szárítunk. Július 22.: Egy vadcsirkét fogtunk. Jó étvággyal elfogyasztottuk. Július 23.: Valamilyen emberek érkeztek. Keresték a csirkét. Nem találták. Ügy tűnik a közelben lakott hely van. Apropó, a csirke nem volt vad, hanem gyaloglási csúcstartó. Július 25.: Kiabáltunk a felettünk szálló repülőgépnek. Semmit sem dobtak le nekünk. Ügy látszik, nem hallották. Július 26.: Igor felderítésre ment. Július 27.: Igor nem tért visszal Július 28.: Szevka is felderítésre ment. Július 29.: Ö sem tért vissza. július 30.: Rajtam a sor. Menni kell. Elbúcsúzom Gyünkétől. Férfiasán megölelem... Ideje menni.., pedig hát úgy akaródzott még élni... Ilyen drámai feszültséggel végződik Bulkln barátunk naplója a tizenhatodik oldalon. S mi csak abban bízhatunk, hogy a nagy reményekkel Induló, világhírnév várományosa, Bulkin diák a legelkeseredettebb helyzetben is méltó lesz önmagához, pazar lélekjelenléttel kivágja magát. Á téli vasárnap csikorgó fagyát az utcára rekesztették az emberek, s kéjesen habzsolták az ünnepi e- béd, a párnázott fotel s a tévé nyújtotta örömöket. Kellemesebb volt úgy határozniuk, hogy meg sem hallják a gyászindulónak, az utca kietlenségében oly hideglelősen rezdülő hangjait. Két kortársat, mi több, két egykori osztálytársat kísért u- tolsó világi útján egy magába zárkózó kis csapat. Mintha csak a végzetszerűség játéka lett volna: a két, egykori osztálytársnak annak idején az e- iőmenetele is kísértetiesen egybevágott. Kettejük közül a- zonban az évek folyamán ki-ki olyan sodrásba került, amely egyiküket — a biztosítási ügynököt révbe juttatta, másikukat pedig — a javíthatatlan tekergőt végzetes hányattatásba sodorta. A megboldogult ügynök nagy CUTH JÁNOS TÖMJÉN NÉLKÜL buzgalommal kovácsolt magának világválsággal dacoló tőkét, az alig képlékeny anyagból: a haszonlesők tülekedéséből. Tőkéje — szerencsésen túltengő ügybuzgalma révén addig kamatozott, mígnem glória sütött fel tekintélyes homloka felett. A glória viselése természetesen olyan megterhe lésekkel járt, mint viaskodni tetemes sült, gulyás — és borpárlat fejadagokkal. Az ügy nők mindezt hősiesen vállalta s derekasan helyt Is állt a küzdelemben. Érthetetlen tekintetek kíséretében terjedt hát a szenzáció: az ügynök ha lálhíre. A néhai tekergőben viszont feltádhatatlan mélységekben szunnyadt az épkézláb emberek feltörekvő igyekezete, éppen e- zért, az élettel kötött szerződése inkább szólt a könnyelműség védőszentjéhez, hiszen állandóan valamiféle megfoghatatlan — a jelenségek möMolnár László tusrajza göttl oktalanságokkal szeren- csétlenkedett. így aztán a megboldogult tekergő a felszínen maradás erőtlen harcosa lett. Küszködéseivel mindössze cimborákra tett szert, amiből vé- gülis annyi lett, hogy azok kísérete és a jókedv végleg melléje szegődött. A kényszerű mulatozás ára pedig az lett, hogy az egyik, rőt hajnalba torkolló estén, a cimborák közül valaki százegyedszer „a- kart“ szájon vágni valakit abban az unalomig ismert modorban, amely mindenkor évődés- nek felelt meg. A pity mailat órájában azonban elmosódott a határ a hecc és a kihívás között, s az óra a végzet órájává vált, mihelyt bizonyítani kellett volna az egyébként kézenfekvő tényt: hogy nincs szó kihívásról. A kótyagos ítélőképesség csődöt mondott, s az ártatlan tekergőt agyonverték. A. gyásztnduló hangjai lepelként úsztak tova a temető 1- rányába. A magába zárkózott kis csapat nesztelenül követte a koporsókat, amelyekben a két néhai egy pillanatra ismét egyforma volt, de a dermedt rögök hamarosan végső búcsút döngettek a koporsó gyászos aranyozásán, s az egymás mellett emelkedő két halomra faggyúillatú koszorúk kerültek. Ml tagadás, a hideg és a bizonyosság elől bizton elzárkózott emberek számára csak mese, hogy a magába zárkózott kis csapat — valamennyien a néhai tekergő cimborái — csak egy sírt: társuk slrhalmát állták körül. A fűtőház nyirkos pincéjében ücsörögtünk, s trágár történeteket megéltünk örömlányokról, szomszéd- asszonyokról, hájas szakácsnőkről, s éklenül nagyokat röhögtünk. Csak az az apró, kis ember vigyorgott, sárga műfogait mutogatva, mint aki teljesen megőrült. Hang sehogyan sem szabadult ki belőle. Ott gubbasztott, abban az átkozott sarokban, ahol pár nappal azelőtt megvakította Kis Jóskát a forró víz. Maga elé pislogott, és az atyaúristennek sem szólalt meg,, Ha öntöttünk neki, megitta. Nem-kellett neki, de azért megitta. A többiek meg csak Öntögették tele a poharát, s mondták hitvány történeteiket, mert akkor én már kiszálltam a buliból. Megcsömörlöttem az egésztől, a ragacsos nyálat fröcskölő nyelvektől, a piszkos kis magánügyektől, a sivár, pat- kányszagú helyiségtől, amely csak betegséget, lemondó mindennapokat hozott számunkra. Pokolba kívántam a pince vaksi, egérszagú folyosóját, a főnököt és melós társaimat, akik piti nőügyekből építenek maguknak várat, hogy elkerülhessenek egyet s mást. Ahogy múltak a percek, egyre inkább megundorodtam az önmagába burkolózó alaktól, a hegektől és sebhelyekkel tarkított képétől, a vézna karjaitól, amelyeken tetovált kígyók, békák, gőték és orangutánok éktelenkedtek. Az ujjai — mint a beáztatott kiflik — megdagadtak, homlokáról patakokban csurgott a veríték, áporodott szagát méterekről megérezhette a magamfajta. Ha jól emlékszem, a tizennegyedik pohár után fölordítottam. A nyiszlett emberke ijedtében szétvetette karjait, pohara a padlón koppant. Rám meredt, és én arra számítottam, hogy megszólal, de úgy meghunyászkodott, mint a tetű a Var alatt. Csak bámult, bámult kocsonyás szemével, s oly szaporán pislogott, hogy nincs élő a vlágon, aki megszámolhatta volna. A többiek: Bállá Mihály fűtőmunkás, Bátor Andor gépkocsivezető, Kovács Gábor irodista, Horváth Géza vízvezetékszerelő, Juhász Ignác asztalos, Kis Alajos kőműves, Bátor Gábor bádogos, Illía Róbert kocsikísérő, Cuha Dénes csempéző, Nagy Lőrinc ács, meg azok, akiknek a nevét már rég elfelejtettem, mind odafordultak. Az egyikük még a vállamra tette a kezét, s mondta, hogy ne bolondozzak, hogy köpjem le az egészet. Az az apró, kis ember csak Izgett-mozgott a széken. Én meg mindinkább meggyőződtem arról, hogy ezt az alakot senki és semmi sem mentheti meg lapátnyi tenyereimtől. Egy pillanatra fölrémlett, mintha már láttam volna valahol. Talán ócska lebújok pultjain könyökölve s egy csipetnyi italért könyörögve, vagy a városi utak kereszteződésein, esetleg a lebontásra ítélt kávéház illemhelyén futottunk össze? Mindegy, mondtam ki újra és újra az ítéletet: előlem sehogyan sem menekülhetsz? S ezt úgy mondtam, úgy hökkentettem ki mindannyiszor, mintha csak bizonyosságot akartam volna szerezni önmagam szá mára. Olyan bizonyosságot, amely után mindig is vágyik az ember, ha hanyatlóban van a karriere. Akkor már a negyedik hónapja voltam szabadlábon, hát nem mondom, nagy volt a kísértés. A magamfajta mindig is haragudott a balekokra, erről meg már messziről- lerítt, hogy az. Hogy egy senkiházi, pi- pogya alak. Apró, madárfejü kis ember. Miután idáig eljutottam, ő felállt, a WC kulcsát kérte. Gondoltam: itt az Ideje, hogy utána menjek. Kínzóan fájt a fejem, de nem szalasztottam volna el őt semmi pénzért. Mozicsarnokokban, kocsmákban, cipőüzletekben, autóvásárlásnál, temetéseken, rendelőkben, villamosokon temérdek hasonló embert láthatsz. Ijfem csoda, biz isten , nem csoda, ha kikészülünk tőlük. Fölálltam Rideg békabűvölő tekintetek szegeződ"tek rám. Az apró, kis ember akkor nyitotta ki a vécé ajtaját. VAJKAI MIKLÓS Az az apró kis ember Hl — Megőrültél!... — lépett elém Balia Mihály. — Megőrültél!... — a hang, mint a szemétkosárba hajított almacsutka, felverte a csöndet. Legyintettem. Indulni akartam, kikészíteni azt az alakot... — Itt nem bunyózunki... vakkantot- ta Bállá Mihály. — Ez kérem egy munkahely — dadogott az irodista. Iszonyúan éreztem magam, s már azt kívántam, bárcsak álom lenne az egész. Még emlékeztem a tekintetekre, a reggeliekre, amikor lejött Kis Balázs, s jó kedvet erőltetett magára: — Az új munkaerői S mi néztük az idegent, ki befurakodott közénk, jobban mondva be se fu- rakodott, csak volt, tétlenkedett, szalmaszálat sem tett keresztbe egész nap. A munkafegyelmünkről különben Jobb hallgatni, hiszen mi is csak eljöttünk ide, s átbeszélgettük, átheherésztük a napokat, s estére már borsókázott hátunkon a bőr, ha arra gondoltunk, hogy az elkövetkező műszakok is ebből állnak majd. Visszaültem a helyemre, s mindnyájan megnyugodtak. Most már semmi sem érdekelt. Az az apró, kis ember se izgatott, valamiféle szomorúság költözött belém. A többiek, mint az ázott madárfiókák gunnyasztottak. Otromba kezüket ölükbe téve, meggörnyedve üldögéltek, s valamennyien az apró, kis emberre gondoltak, és a folyosó túlsó végét figyelték, ahol az tménf eltűnt. — Elment... — mondta lehangolóan Kis Balázs. — Furcsa manusz volt... — mondta Illía Róbert. — Nem erre a világra való — emelt-e rám tekintetét Bállá Mihály! — Az arca, a karja, a mozdulatai... — mormolta valaki. — Az arca, a karja, a mozdulatai... — mondták a többiek is, s a mély és monoton zsongás tmaházak hangjaira emlékeztetett. — Nem erre a világra való volt... — vette elő dózniját Balta Mihály. Mindegyikünk őt nézte. Huszonöt, esztendővel ezelőtt együtt voltunk az ideggvógyászai zárt osztályán — mondta Kis Balázs. Nagyon nagyon helyben hagyták ... Ügy agyon marcangolták, hogy még nézni is förtelem volt... A fogait ott rúgták ki a nyomorultnak, orrán-száján dőlt már a vér, és még mindig ütötték... Beteg volt, idegroncs volt, aztán nyugodtra verték... Amikor aztán kiszabadult, akkor már ilyen volt, ilyen búval bélelt, ilyen tök kelütött, vigyori. Pedig még csak kölyök volt akkor, tíznél sehogy sem lehetett több . .. Másnap egy órával hamarább mentem munkába, de h'ába vártam őt. Nem jött el sem azon a napon, sem máskor, az emberektől meg nem kérdeztem felőle. Évek teltek el. dutyiba kerültem, majd megint szabadlábon voltam, s teljesen más közösségben loptam a napot, de másra sem gondoltam, még az elkövetkező elmúlásomra sem annyit, mint arra a furcsa, kis emberre. Egy napon, mintha láttam volna őt átmenni a Bél utca sarkán, utána loholtam, megérintettem a vállát, de az másik ember volt — Ha legalább a nevét tudnám! .. . Ezek után mind gyakrabban jártam el a Bél utcába, mind többet rostáltam az embereket. Heteket, hónapokat izgultam át, s már-már abban voltam, hogy sohasem találom meg, amikor egy napon a szobám falára felakasztott tükörben, felfedeztem azt az apró, kis embert. Igen, én ültem a fűtőház nyirkos pincéjének a sarkában, ahol pár nappal azelőtt Kiss Jóskát megvakította a forró víz. Én ittam, én vedeltem a bort, pedig a hátam közepinek sem kellett. Én burkolóztam be ’ minduntalan önmagamba. Én báhiultam kocsonyás szemekkel, én pislogtam, én verítékeztem, én hallgattam, én lapultam, én izegtem-mozogtam, és én kértem el á vécé kulcsát is, én voltam a zárt osztályon Is, s most már pontosan emlékszem arra, hogy míg a betonpadlaton ..fetrnngtem, ott állt mellettem Kis Balázs, és bámulta kínjaimat, de nem szólt egy szót sem, kancsal szeme meg se rebbent. Csak még valamit: ahogyan így elnézlek, te is arra az apró, kis emberre hasonlítasz. / 't
