Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-05-16 / 20. szám

KENDI MÁRIA

VERSEI:

Szembeszegülvén, oldalamra állván, törődni szöges csizmában, vascipőben.

Pogányságom rontó, cirógató, kín-konduló órán.

Pusztán fát, növényei lengenek.

Ámít, ki bír: senki sem bír. Csapong, csendre ints.

Meglop, ki bír.

Hamuval, hóval hint.

Az ő házában otthon van a falról leakasztott tükör szeretőivel Is.

Fehérsége

végígcsordul a vállamon, miközben ő belenyugvőn hullámaival ölelkezik.

Fehérsége a hattyúé, az ár ellen

kemény szirmok isznak.

Szél se méltatja, ég se vert — hold ugassaI

Harangszókor rá haragszom, harangszóra szóval bírom, harangszóval szívembe zárom.

Szél cibálja, jég veri.

Hold ugatja, hold ugatja.

Látom süppedését a homokban.

Emlékszem

a dunyhába szorult testmelegre, vacogó ujjamtra a könyv lapjain.

A kő kínját kell megvallanom, mielőtt észbekapnék.

Meglátogattam a napokban az anyámat. Ott ült a sírján, a varrógépe előtt. Fejét lehajtotta, lába szüntelenül járt, és kezével vezette a kelmét. Olyan világosan láttam, mint amikor hazajöttem az iskolából, és óvatosan, némán osontam be; néztem őt, várva a pillanatot, a- mikor majd észreveszi, hogy ott vagyok mellette, és felugrik, és elkezd kiabálni velem: ,,Mit állsz itt? Rám akartál ijeszteni? Nem tudod, hogy e miatt az örökös zakatolás miatt semmit sem hallok?“

De ezúttal nem nézett fel. Éppen elkezdte hajtani a gépet, sarkával és lábujjhegyével, öreg fekete harisnyájában és cipőjében, amely előre-hátra csúszkált a lábán. Szürke haja közepén kettéválasztva, aranykeretes szemüvege vájatot nyomott az orrába; és az ínyét összeszorítva csámcsogott, miközben a szürke anyagot a tű alá csúsztatta.

Körös-körül csendes volt a temető. Fehér márványon a gyász szavai, aranybetűk csillogtak ' a gránit síremlékek során, amelyeket az ösvény mindkét oldalán zöld szőnyegként vett körül a pázsit. Amilyen szomorú volt a látvány, olyannyira harsány is, akárcsak a tarka dáliák, amelyek a virágágyak felől ragyogtak felém, és a nyers kövek, rajtuk egy-egy névvel, helyet hagyva azoknak, akik majd követni fogják őket.

Anyám sírján nem volt síremlék. Sosem tudtam rászánni magam, hogy állíttassak egyet, emlékezve rá, hogy amikor ritka szabad délutánjain itt végigsétált velem, mennyire kikelt magából, amikor a mások által felállított síremlékeket látta. „Ezek nem tudták, mit kezdjenek a pénzűikkel“ — mondta fejcsóválva a faragott galambok és keresztek láttán. „Hivalkodás és képmutatás, semmi más. Azoknak, akik emlékezni akarnak rám, nincs szükségük arra, hogy egy gránittömb legyen a síromon.“

Volt valami keserű a lényében, és a gyerekek nem értik meg a keserűséget. Csak a rosszkedvet látják, és ebből aztán bőven kijutott nekem. Kétségtelen, hogy minden oka megvolt rá. Apám elment, amikor még kisbaba voltam, és neki mindvégig keményen kellett dolgoznia a megélhetésért. Manapság már van egy és más lehetőség: iskolai étkeztetés, kegvdíj. alkalmi munkák, amelyekkel a nők segíthetnek magukon. Neki csak a varrás maradt.

Gyűlöltem a varrógépet. Amikor hazajöttem az iskolából, már kialudt a kályhában a tűz, a padló teleszőrva cérnával és szövetdarabkákkal, az asztalt beborították a kiszabásra vagy összeférceléere váró anyagok. Ez azt jelentette, hogy nincs evés, amíg be nem fejezi a munkát, és ki tudja, mikor lesz az. Lehajtott fejjel, összeszorított foggal pedálozott tovább, vékony lába hihetetlenül gyorsan járt, tömpe ujjával vezetve a szálat az ugráló tű alatt. E- gyik napon valami kétségbeesett diadallal állított be a Woolworth-áruházban vásárolt szemüveggel, és én elsírtam magam, amikor megláttam rajta. Oly öregnek és csúnyának látszott. Boldog voltam, amikor eltört: de ő cérnával megkötötte, és ettől kezdve a fejét örökösen félszegen merev szögben tartotta, nehogy leessék, és ő ne lássa az öltéseket.

Hamarosan rájöttem, hogyan vétessem észre magamat, tudva, hogy nem hallotta meg a lépteimet, de ez sem használt. „Ne álld el a világosságot előlem!“ — kiáltott, amikor eléje álltam. „Azt hiszed, átlátszó vagy?“ És aztán, amikor nyafogtam és nyöszörögtem, és i- gyeikeztem úgy elhelyezkedni, hogy ne vegyem el előle a fényt, vagy megböktem a könyökét, vagy a piszkos kezemet rátettem az asztalon szétterített anyagra, abbahagyta a pedálozást és drámai mozdulattal az ajtó felé mutatott: „Menj ki! Csinálj valami hasznosat! Vidd le ezt a csomagot Mrs. Clarkéhoz, és ne csavarogj el. Aztán, ha visszajöttél, fogj hozzá a házi feladathoz.“

„Mi... mikor kapunk teát?“

„Majd ha készen leszek.“

Nem tudta abbahagyni. Most már tisztán látom. Be kellett fejeznie, amit elkezdett, és elrakni a munkát, és letakarítani az asztalt, hogy hely legyen, ahol elkészítheti az ételt; de én ebben a huzavonában rosszindulatot láttam. Mintha engem akart volna kínozni azzal, hogy újabb ruhát vett elő, és odaterítette a könyörtelen tű alá. Mire .rátette a varrógépre a tetejét, és halomba rakta a kész varrást, már émelyegtem az éhségtől; és akkor még nekem tett szemrehányást, amiért kialudt a tűz, és nem volt szén, s én nyomorúságomban és ön sajnálatból nyöszörögtem.

Talán egy lány jobban megállta volna a helyét. Egy lány még valami érdeklődést is mutatott volna a varrás iránt, bár irigykedve, mégis élvezettel nézte volna, mit csinál anyám. Én pedig nehezteltem rá, 6, mennyire nehezteltem! A ruhák, amelyeket csinált nekem; felöltők, nagy kabátokból levágva, összetoldozva, bővek és kényelmesek, csakhogy egészen mások, mint amilyeneket a többi fiú viselt; vastag anyagból készült nadrágok, kabátok, a nö vekedésre számítva.

Amikor befejezte a másik munkát, rámpróbálta, összegombostüzte ezeket a botrányos ruhadarabokat, gyakran ráadásul még lekent egy -lyaklevest is, hogy el ne mozduljak. „Maradj nyugton“ — mondta. És aztán a gép újra elindult rr... rr ... rrr..., és ez így ment fél éjszakán át.

Azt szerettem volna, ha anyám szép és bol dog. De mert egyik sem volt, restellkedtem miatta. Ha időt szakított volna rá, hogy megmagyarázza, megvédje magát az ellen, amit én rosszindulatnak tartottam, bizonyára megértettem volna őt. Ha lett volna ideje ahhoz, hogy kimutassa a szeretetét irántam, én is szeretni tudtam volna őt. Az volt viszont a helyzet,

hogy megtette, amit csak tudott; a végkimerülésig dolgozott, elszakadva mindenkitől a szegénység, a fáradtság és a süketség miatt, ami kétszeresen súlyosan érintette.

Sohasem ismerte el, hogy süket. Azt mondta, a varrógép zakatolása miatt nem hall engem. Nem fogtam fel viszont, hogy annyira rosszul lát. Ha rajta volt varrásnál a szemüvege, a munkáján túl nem látott semmit. De azért a legcsekélyebb fény mellett is csinálta tovább. A nappali világosság már tovatűnt, mielőtt meggyújtotta volna a gázt, mert az pénzbe került.

Egyik délután a szokottnál is sötétebb volt. Mogorva novemberi szürkeség, amikor az otthon a behúzott függönyökkel és a lobogó tűzzel barátságos menedék lehetne. A mi silány függönyünk azonban erre nem volt alkalmas, és a tűz csak pislákolt, és éppúgy táplálásra várt, mint az én korgó gyomrom. Anyám tudEgy ütéssel és térdzúzódással megúszta, de amikor felemeltem, és láttam, hogy nem történt baja, úgy ráütöttem, hogy összecsikordult a foga. „Hogy soha többé elő ne forduljon“ —• mondtam, miközben ráztam a vállát: „Legszívesebben agyonütnélek“. Hogyan is tudtam volna másképpen levezetni megkönnyebbülésemet? És akkor tudtam meg, amikor ráütöttem, hogy anyám sem a szakadt brokátért vagy az eltört tűért tette. Ö mindig csak rám gondolt.

Bizony édeskeveset tettem érte. Még a sírját sem látogattam meg soha. Így most bűnbánóan, mégis öntudatosan sétáltam végig a kés-: kény ösvényeken, keresgélve a kis számozott jelzőköveket, amelyekből megtudhatom, hol temették el. És ő ott volt a keskeny gyepágyon, azzal a rémes törött szemüvegével és rozzant cipőjével pedálozva tovább, a kerekek zakatoltak rr ... rrr ... rrr, míg már csak visítani kívántam. Ez a csend és megbékélés helye

D. K. HAYNESS

KAPCSO LATOM EGY KÍSÉRTETTEL

ta, hogy megjöttem. Ledobtam az iskolatáskámat, és remélve, hogy magamra vonom figyelmét, egyre közelebb-közelebb nyomultam hozzá, amíg már mellette ültem, nézve a hosszú, pávakék brokátot, amint centiméterről centiméterre csúszik tovább a varrótű alatt. Egy pompás ágytakarót készített, amelynek komor színét alig lehetett látni a szürkületben.

Az orrát jóformán beleütötte az anyagba lába gépiesen járt, ahogy felzümmögött a pedál. -A tő gyorsasága megbűvölt, úgy falta az öltéseket, akár az autó a mérföldeket. Biztos kézzel igazította a hosszú, súlyos anyagot a csillogó fémtalp alá, miközben az orsó ugyanebben a ritmusban forgott, és fogyott.

Nem tudom, hogyan történt. Szinte hipnotizálva előre kellett nyújtanom az ujjamat, mintegy utánozva anyámat, aki szokása szerint nem vett észre semmit. Hirtelen borzalmas szúrás az ujjamban, sikoly két rekedt torokból, és döc- cenés, recsegés a gépből. Én voltam az, aki üvöltöttem, mintha ölnének, miközben anyám visszaforgatta a kereket, megragadta a csuklómat, és rámszólt, hogy maradjak csendben, amíg segít rajtam.

Előbb meg kellett gyújtani a gázt, és mire kiszabadította az ujjamat, mindketten reszkettünk, és zokogtunk. Neki különösen volt oka zokogni. A pompás ágytakaró bemaszatolva, telepettyezve vérfoltokkal. Elszakadt, ahogy rémületében kiráncigálta, mi több, a tű is eltört. Átütött körmömön mély seb volt. Elké- pedten nézte az okozott kárt és engem. Szája eltorzult, és véres ujjamat tartva ordított, majd hirtelen felemelve kezét, oldalról megütötte a fejemet. „Legalább megtanulod, hogy magadnál tartsd az ujjadat!“ — mondta.

Amikor tompult a zúgás a fülemben, és nem forgott már velem a világ, kirohantam a ház ból. Világgá akartam menni, de egy rendőr megállított, ránézett a kezemre meg dagadt arcomra, és orvoshoz vitt.

„Az anyám tette! Az anyám! — zokogtam, és minthogy ő nem volt velem, hajlandók voltak elhinni a mesét. Űk ketteií vittek haza, de ón eleinte nem akartam menni. Visszahőköltem, és vadul anyámra mutattam, amikor megjelent az ajtóban, és akkor egyszerre mindhárman átlátták, hogy túlságosan is ki akarom élezni a drámát, és mind a doktor. mind a rendőr megvonta tőlem az együttérzését. Anyám e gyetlen szó nélkül fektetett ágyba.

Nemsokára azután meghalt. Akkoriban azt hittem, azért halt meg, mert már öreg volt, de ahogy most visszatekintek, megértem, hogy voltaképpen nem is volt öreg. A nehéz munka és a szegénység tette ilyenné a külsejét. És azt is tudom, ilyen megkésve, hogy rossz voltam, nagyon rossz, amikor könyörtelenül ítél keztem fölötte. Az ujjam sebesülése (még rna is látszik a nyoma), mindig is tudtam, baleset volt, de ami valójában sértett: az a dühös pofon a sebesülés után. Vigasztalást vártam tőle, és ő megütött.

Az önbeismerésig csupán akkor jutottam el, amikor saját ötéves fiam egy autó elé rohant.

lett volna. De akkor, ezen a ragyogó délutánon, mint mindig, könyörtelen kísértetként jelent meg előttem. Óvatosan közeledtem hozzá, körüljárva, hátha a látókörébe kerülök, mert tudtam, hogy meghallani sohasem fog engem ezen a jól ápolt pázsiton keresztül. Sohasem nézett fel. És ahogy közelebb jöttem, félelemmel teli vágy fogott el, hogy megérintsem, azt tegyem, amit akkor régen kellett volna tennem — átkarolni merev vállát, és lefogni a kezét, hogy ne tolhassa az anyagot, a lábát, hogy ne hajthassa a gépet.

De hogyan foghatnál meg egy szellemet? A kezem lesiklott a meggörnyedt testről, odáig, ahol a tű fel-le mozgott, és csörgött. Fájdalom hasított bele az ujjamba, és felsikoltot- tam valamitől, ami több volt, mint fájdalom...

„Maradj most csendben. Maradj csendben, amíg kiszabadítom az ujjadat.“ A hang éppoly érdes volt, mint anyámé, pedig egy munkás szólt hozzám, egy férfi, kezében gereblyével, amellyel a földet egyengette el a virágágyakon; és az ujjamba nem varrótű szúrt bele, hanem egy tövis a piros rózsabakorról, amely a szomszéd sírról hajolt át, és szirmait ráhullatta anyám sírjára, mintha vércsöppek lettek volna.

„Miért csinál ekkora hűhót ilyen kis karcolás miatt? — mondta a munkás már-már dühösen. „Egyáltalán, mit csinált itt, miért nyújtogatta a karját? Sírkőre vett mértéket, vagy mi az ördögöt csinált?“

„Igen, igen, azt.“

Ügy kapaszkodtam a szavaiba, mintha az lett volna a megoldás. Az anyám — ő, aki lemondott a melegről és fényről és a csinos ruhákról, mert nem engedhette meg magának, ő, iki nem mert gyengédséget mutatni, mert attól félt, hogy elveszti tőle az erejét, elutasította még a sírkő gondolatát is, mert tudta, hogy az teljességgel elérhetetlen számára. És meg's kívánta. Kellett, hogy gondoljon rá, amikor nézegette a síremlékeket azokon a rövid sétákon, amelyeket megengedhetett magának. Egy gránit síremlék bizonyára az előkelőség legfelsőbb fokának tűnt a szemében.

Eldöntöttem. Meg fogja kapni. Csiszolt lesz, és fényes,, sőt hivalkodó, mélyedésekkel a szövegnek, és üres hellyel az én nevemnek, s az ő összes unokái nevének. Egy kő fogja kárpótolni őt a nélkülözés és elhagyatottság éveiért. Egy kő, amely ki fog magaslani a többi közül, hogy az arra járó emberek, mint hajdanán ő is, rámutathassanak, és. felhívják rá az övéik figyelmét; egy kő, amely elég súlyos lesz, hogy odalent tartsa őt, és elég széles, hogy ne hagyjon helyet az átkozott varrógépének.

Angolból fordította H. Lányi Piroska

A rajzot Kanala Kázmér készítette