Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-18 / 16. szám

10 A kisvárosban, ahol felnőttem és é- lek, a nemrég épült gyönyörű, lm pozáns szakorvosi rendelőintézet­ben van egy takarítónő. Illetve, úgy tudom, több takarítónő Is van ott, de azt, akiről beszélek, azt a Jó Bőr nek hívják. Mindig így, a névelővel em­legetik az orvosok, a munkatársnői és az egész kisváros. Szinte mindenki hallott róla, nálunk még az Is, aki soha nem látta. Én Is tulajdonképpen gyerekkorától Ismerem, mert öt évvel fiatalabb nálam, de nem emlékszem, hogy régebben beszéltem volna vele, nem Is tudott ő a létezd semről. Azzal vált közismertté, hogy szép volt. Nem nagyon szép, és nem másoknál szebb, hanem szép, úgy mint ahogy mondjuk másvalaki nyomorék. Veleszü­letett adottsága volt a szépség. Egyszer megfigyelhettem ennek a szépségnek a működését. A fővárosban tartózkodtam éppen, és este beültem a Boros-kávéházba, hogy ha lehetséges, felszedjek egy hozzám hasonló facér nőt. Gondoltam, a legrosszabb esetben Is jól berúgok, ugyanis elég részegeske- dő vagyok, mint városkánk lakóinak többsége, a Járási vezetőktől kezdve a koldusokig. Ezt a táncos találkahelyet mindig felkerestem, ha a fővárosban volt dolgom, mert szerettem az Itteni társaságot. Gyári munkás lányok Jártak Ide, vagy elvált fiatalasszonyok, melós fiúk, nők után kajkató klshlvatalnokok, pénzes arab diákok és a nyolcadik-kilen­cedik kerület vagányai. Eléggé hátul ültem, hogy Jól átte­kinthessem a helyiséget, így aztán könnyen észrevettem, amikor a Jó Bőr bejött egy másik nővel. Húszéves lehe­tett akkor, de lehet, hogy már huszon­öt; nem tudom, mit kereshetett a fő­városban. Mindegy. Leültek a barátnő­jével az ajtó közelében. Már alig volt üres asztal, meg biztosan féltek Is a tömegtől. A zenekar éppen szünetet tartott. El­határoztam, hogy a következő menetre felkérem a Jó Bőrt és kissé hátratoltam a székemet, hogy Idejében startolhas­sak, mert Itt minden tánc kezdetén ro­ham Indult a nőkért. A Jó Bőrhöz ha­sonló szépség még nem járt a Boros­lyan volt, mint egy betegség. Elég lett volna három dús hajú nőnek, leért a derekáig, a nyers diófa erezetére hason­lítottak ezüstös szőke szálai, ahogyan mindenféle kacskaringókban hullámzot­tak. Elképzeltem, hogyha belemásznék ebbe a hajba, akkor egyre kisebbre zsu­gorodnék és napokon vagy egész éle­imen ét csak mennék benne, mint egy országban. Megkezdődött a zene, én pedig nem adtam megmozdulni. Annyi jólöltözött, szekrényvállú, Jó dumájú vagy csak egy­szerűen pénzes férfi állt lesben, hogy reménytelennek láttam a helyzetemet. Ml voltam én akkor, vagy ml vagyok most? Egy vaskos tenyerű kőműves, vá­roskánk egyetlen építővállalatánál, a- hol tizennégy éves korom óta dolgozom. Kétszer kiváló dolgozó voltam már, szo­cialista brigádtag vagyok. Na de tud­juk, hogy ez mit jelent. Elolvasok egyet s mást, ami éppen a kezembe kerül, tu­dom, hogy a társadalom egészét tekint­ve lumpen elem vagyok, semmi más. RfMD TÖRTÉNET A SZÉPSÉGRŐL AMELYNEK EGYEDÜLI BIRTOKOSA VAGYOK ban, de máshol sem, kivéve városunk Nefelejts nevű cukrászdáját, ezért biz­tosra vettem, hogy rajtam kívül húszán is kinézik maguknak. Ezt egyébként lát­ni lehetett. Sokan igazgatták a székü­ket. Szinte elhalkult a zaj és hallat­szott a csámcsogás és a nyál csorgása. A Jó Bőr szépségéről nem tudok be­szélni, legfeljebb a hajáról. Ez a haj o­Legalábbls akkor, ha leteszem a vakoló­kanalat. Engem még a pincérek Is csak addig tűrnek, amíg fizetek, mint egy hülye. Ott ültem az asztalnál és bámultam, a Jó Bőrt senki nem kérte fel. Minden­ki lemondott róla, mint én. Már vala­mennyi nővel táncoltak. Rászántam ma­gam, hogy mégis felkérem, de addig la­tolgattam, amíg odament a Jó Bőrhöz egy ronda, alacsony, hajlott hátú va­gány, feszülő öltönnyel a sovány testén. Csak meghajolt és már Indultak Is ket­ten a parkettre. Fél fejjel alacsonyabb volt a fickó. Én meg fizettem és elmentem. Ez az eset három-négy évvel az után a másik után történt, amiről az újság Is írt. A Jó Bőr akkor tizenhat éves volt, és nálunk, az építővállalatnál dolgozott az üzemi konyhán. Délután Jött ki ép­pen a négyes telep kapuján, egy fiú kí­sérte. Ismertem őt Is. Az utcán állt a személyzetisnek, Vargának a kocsija. A Varga szépen kidugta a vadászpuskáját az ablakon és egész közelről telesöré­tezte a fiú arcát. Meg Is halt. A Varga azt sem várta meg, hogy kit talál el, ugyanis a Jó Bőrt akarta, beletaposott a gázba, hazament, lelőtte a feleségét, utána sajátmagát Is ki akarta nyírni, de attól már megijedt. Elment a rend­őrségre és feladta magát. A Jó Bőrt megidézték a tárgyalásra, ahol leköpték, az apja pedig kékre- -zöldre verte és kiszaggatta a haját. Ma­radt belőle így Is elég. De ettől függetlenül ez a lány soha nem tudott úgy végigmenni sehol a munkahelyén, az utcán, vagy csak be­menni a moziba, hogy ne tettek volna neki olyan ajánlatot, amiért ő szégyen­kezett. Szép nyíltan megmondták neki, hogy mit akarnak. Később sok mindent elmesélt nekem, dehát az ő eseteit éppen úgy Ismertem, mint akárki más. Tízéves korában a szomszédjukban egy sánta szabómester lekötözte az ágyra. Igaz, ő Jól összekarmolta az arcát. Köz­ben egy vevő kopogni kezdett. Észre­vette, hogy vannak a műhelyben. Azt hitte, betörők és összecsődítette a szom­szédokat, akik feltörték az ajtót. Na, akkor a Jó Bőrt odaállította valami mar­ha, és ott, előtte félholtra verték a szabómestert. Szóval Igazságot tettek. De azért faggatták, meg tapogatták a kis­lányt, hogy milyen kár esett benne. Az Iskolában elég jó tanuló volt. Az egyik tanára nagyon pártfogolta egész addig, amíg . .. Szóval egyszer kigom­bolva hagyta a nadrágját és szemér­mesen mosolyogva figyelte, hogy mikor veszi észre a gyerek. Ettől kezdve a Jó Bőr nem tanult. Undorító még felsorolni Is mindent. Olyan élete volt a Jó Bőrnek, amiből megismerhető városkánk valamennyi la­kosa. Egyszer ki is akarták tiltani a város­ból rendőrileg. Ok bőven volt rá, de védelmébe vette akkor is egy tisztviselő, akit később meggyanúsítottak ezzel-az- zal. El Is kellett mennie tőlünk. A Jó Bőr mindent megtett, hogy nyu­godtan élhessen, a többi emberhez ha­sonlóan. Elhanyagolta a külsejét, vacak ruhákat hordott, persze nem Is nagyon tellett neki másra, de a szépségén sem­mi sem segített, mert kilátszott az min­denből. Meg aztán a Jó Bőr nem Is tudta, hogy ő szép. Annyit vett észre, hogy a férfiaknak és a nőknek előbb-utóbb va­lami dlsznóság Jut eszükbe, ha ő a kö­zelükbe kerül. Mivel nem Ismerte a sa­ját szépségét, felhasználni sem tudta. Másoktól sem hallotta, hogy ő szép, csak azt, hogy ő a Jó Bőr. A ml váro­sunkban két elismert szép nő van, az egyik az orvosnak a felesége, a másik pedig Zita, a fodrászlány, ök állandóan versenyeznek az elsőbbségért. Ha az or­vosnő a fővárosban csináltat bundát, ak­kor Zita a kanadai fiújával hozat magá­nak olyat, aminek a csizmája és a ka­lapja Is ugyanabból az anyagból van. Zitáról egyébként azt mondják, hogy vi­szonya van az orvossal is. Néha éppen az orvos pénzén öltözik szebben, mint az orvosnő. A Jó Bőrnek eddig csak baja volt a szépségéből, de már csak volt, mert hat évvel ezelőtt egy vállalati mulatságon négy asszony meztelenre vetkőztette és rákent egy üveg lekvárt. A rendezők és a Jelenlévők mindenesetre megvárták, amíg a dolgok odáig fejlődnek, hogy ok is legyen a beavatkozásra. Aztán még akkor éjszaka valami maró kristállyal, amit ott talált a telepen, a kultűrház mellett, elrondította az arcát. Szeren­csére nagy baja nem történt, csak ap­ró lyukacsok maradtak a bőrén, mint a himlőhelyeseknek. Azóta rend van ná­lunk. Én pedig elvettem feleségül, szóval az a takarítónő a feleségem. Nincs eb­ben semmi különös, én ugyanúgy bo­londultam érte, mint akárki más. Mmmmmmmm&rMS' mHHMMHnBBmG & z öregembert mindenki szerette. Tavasz- szal becsöngetett a lakásokba, és egy szombat délelőttre összetoborozta a la­kókat, rendbe szedette velük a környéket. Az előző tavaszon egy hosszú padot hozott le az udvarba, s a földbe ásta vaslábait. Mö­götte álltam, s vicsorogtam irigységemben. — A deszkák majd megereszkednek — szi­szegtem. — Megrothadnak, szétmállanak az esőbenl ... Eltűnik ez az ócskasági... — Or- dibáltam, s belerúgtam a padba. A lecek fel- jajdultak, a vaslábak megremegtek, s a föld meglazult körülöttük. Kárörvendően bámul­tam az öregembert, aki valahová a kerten túli világba meredt. Mozdulni akartam, köpni egyet és elrohanni. Idétlen apró kölyök vol­tam, a felnőtteket legszlveseben elgáncsoltam volna. Ha tehettem, feldöntögettem a szeme­tes vödröket, ha sikerült verebet fognom, fel­hasítottam a hasát, s behajítottam a legkö- zelebi nyitott ablakon. — Egyedül vagy... — mondta gyengéden az öregember, de akkor már rázott a zoko­gás. — Egyedül vagy, te gyerek... — közele­dett szava melegével. Az épülettömb mögül elősereglettek a köly­kök, s rlcsajozva tették próbára a padot. Még a kis Füttyös is ott tolongott közöttük, s ak­kora helyet csinált magának, hogy öt maga­fajta is elfért volna, öt utáltam a legjobban a csórók között. Szakadt, piszkos ruhában járt, büdös volt, mint a görény, mindenféle badar­ságot összebeszélt, és sosem tartotta a száját. Elfordultam. Lakótömbünk falán nagy rongyok­ban szakadozott a vakolat, s azon töprengtem, vajon hány esztendőnek kell még eltelnie, hogy mindenütt csak faragott kőtömbök s tég­lák Játszódjanak. — Vajon hány esztendőnek? — mondtam ki, de akkor már senki sem volt e közelem­ben. Az öregember a kert szegletében ásoga- tott. — Elmentek... — léptem hozzá. — A gyerekek hamar ráúnnak az Ilyesmi­re... — Kezében fácskát szorongatott, majd beleigazltotta a gödörbe s betakarta. — Ráúnnak... — Ismételtem hálásan az öregember szavait. — Mire felnő ez a fa, belőled is felnőtt ember lesz... Nagy darab felnőtt, s nem szo­rulsz rá majd senkire — mondta Tapló Bá­lint. Kitavaszodott, és én mindennap kijártam a fához. A hosszú pad megtelt öregekkel. A fácskátó! figyeltem őket, Tapló Bálint elége­detten pislogott felém, mintha azt akarta vol­na mondani: „Látod fiam, néha elég egy pad, hogy együtt lehessünk .. . Ahogyan elnéztem őket, sajnáltam, hogy édesanyám sohasem jött le közéjük. Volt, hogy pár napra, máskor meg teljes hetekre eltűnt. Ilyenkor nagvl jött el hozzánk, ő vigyázott rám, étellel kínált. Talán kissé őrültem is en­nek, mert így mégiscsak két szülőm volt, s mindketten nekem kedveztek. Amint szemem az ablaknál ácsorgó édesanyámra tévedt, ked­vem támadt megtörni a merevségét. Az ablak alá somfordáltam, elsütöttem a riasztópiszto­lyomat, de ő meg se rezzent. Szemeit nem vet­te le a kopár kertről, s én fölhagytam a mu­latsággal. Hűvösödött már, a járókelők télikabátba búj­tak. A villamosok fülsiketítőén csilingelnek. A pályaudvar felől olajszagot hozott a szél, eső pöttyözte a vaksi aszfaltot. Édesanyám? Meg­telt ő is a kerttel, a hűvössel. Céltalanul mo­tozott a szobában. — Ne haragudj rám — mondta lefekvés előtt. — Ne haragudj a kimaradásaimért... — A kutya sem érzi meg azt a pár napot — legyintettem. — Ezért hallgattál? — Nem. Nemcsak ezért!... — Meghalt az öreg Taplóné ... — Lesz akkor bőgés... — mondtam. — Hacsak az öregember el nem siratja... Más nemigen. — És a gyerekeik? — kérdeztem. — Nem volt ezeknek gyerekük... Dehogy volt... Lehajolt, a cipőjét oldozta, megfontol­tan beszélt. Ritkán láttam ilyennek őt. — A háború a végét járta, a front egyre közeledett. Apámhoz mindennap eljött az orvos. Lesz, ami lesz mondta az apám, nem megyünk se­hová. Az emberek vonultak, menekültek, mint a bolondok. Mi meg itt fenn vártunk a pap­sajtra. A nyavalya törte volna ki ezt az éle­tet! ... Egy napon aztán megpillantottuk eze­ket a ... ezeket a Taplóékat. Itt jöttek előt­tünk, s tudod mi volt náluk? Egy kecske. S azzal a marha kecskével költöztek föl az eme­letre. Anyámnak meg a következő reggelen gyereke született, de estére meg is halt a sze­rencsétlen. Sötét volt már, megdöngették az ajtónkat. Taplóék voltak. Húst hoztak, meg egy zacskó diót. No, az volt azután a ml va­csoránk. A kecskehűs, meg a dió. A testvérem meg ott volt kiterítve az ikszlábú asztalon, de én nem nézhettem meg. A szüleim nem en­gedték ... XXX Ogy beszélték, senki sem ment el Taplóné temetésére. Még az öregebbek sem, pedig mennyien sündörögtek előző nyáron a kert­jében, és a pad is mindig foglalt volt. Egy na­pon aztán Tapló Bálint bement a belvárosba, vaskos lakatot hozott és két helyen bezárta az ajtaját. Újra tavasz lett, s én lejárógattam a fához. Anyám megint elment hazulról, s ha netán ha­zaugrott, végnéliküli énekbe fogott. Egy dél után, éppen a kertben ácsorogtam, lejött hoz zám az öregember. Ruhája elrongyolődott, so vány lett, teste szutykos a piszoktól. — A fa szépen nő — mondta, s én szemre hányást éreztem szavaiban. — A fa... — mondta újra, de erőt vett magán, kiegyenese dett, s most már nem vette le rólam a tekin tétét. — Hogy megnőttél — ámuldozott. — Uramisten, hogy megnőttél!... Teltek a napok. Az öregember néha lejött az udvarba, nézegettük a gyümölcsfákat, latol gattuk az egres meg a ribizli termést esélyeit Egy délelőtt újra lecipelte a dögnehéz padot de hiába várta a kölyökhadat, hiába a felnőt teket. Én szívesen mellészegődtem volna, de megfogadtatták velem, hogy nem teszem. Meg­állt előttem. — Nagy kár, hogy elmégy — mondta. — Az anyáddal mégy el? — A nagyival... — Az anyád meg addig másoknál teszi a szépet?! — Az anyámat csak hagyja! — kiáltottam rá. — Egyedül csak őt szeretem, és aki ócsá­rolja, annak velem gyűlik meg a baja. — Ki­potyogtak a könnyeim. Magam sem tudom, ho­gyan, de kipottyantak — — Jól van na .. I — állt föl Tapló Bálint. — Nagy kár érted. Az isteníti Másnap elutaztunk. Hetekig nem láttam a várost, de amikor hazafelé indultam, vettem egy kalapot az öregembernek. Fekete, nagy karimájú kalapot. Reggelre értünk haza. Anyám zavartan rántotta be maga mögött az ajtót. Ogy felkapott, hogy szóhoz is alig ju­tottam. ’ — Aztán láttál-e sok szépet? — Láttam. — Láttál-e medvét? VAJKAI MIKLÖS: ELFELEJTETT HÁZAK Az Illusztrációkat LORINCZ ZSUZSANNA készítette — Csak utánzatot. — Ez lehetetlen — és a hálószoba felé san­dított. Bentről mocorgás hallatszott. Ruhát rántott magára, s már vitt is a városba, a zaj­ba... Akkor még nem sejtettem, hogy távollétem­ben Tapló Bálintot elhantolták. Az ajándék­kalap odakerült, ahol nagyon sokáig állt. Ha édesanyámék feltekintettek a szekrény tetejé­re, megrázkódtak. — Meddig járatod még velünk a bolond­ját?! — Ne nézzetek oda, és kész ... Lehetetlen nem odanézni, amíg ott van. — Pedig még ott marad egy ideig. A kalap még évekig ott hevert a szekrény tetején, mintha bármikor betoppanhatott vol­na az öregember. Megkopott, megöregedett, anélkül, hogy valaki is használta volna. A kert gazdátlanul gazosodott, a pad megroggyant, lécei szétmállottak, csak a vaslábak meredtek ijesztően az égre. Taplóék lakásába fiatal, gyermektelen házasok költöztek, s az épület­tömbről egyre gyorsabkan pergett a vakolat. XXX Szép őszi napon hívtam le édesanyámat, hogy megmutassam neki az udvar felől a há­zat. Bámult, mintha először látná így. — És a fa, amiről annyit beszéltél? Bevezettem a kertbe. Addigra már jókorára megnőtt. A gazt kiirtottam körülötte, ágait lenyesegettem. — Tavasszal beoltatom — mondtam. Anyám a karomba kapaszkodott. — A ker­tet is rendbe kell hoznunk — mondtam. Csak abban a pillanatban döbbentem rá, hogy az utóbbi időben nem tűnt el hazulról. Mintha meglelte volna a nyugalmát, melyet évekig áldozatosan keresett. Tavasszal beoltatom a fát — mondtam újra. — Megnőttél — sóhajtott föl az anyám, mintha valamit végleg betakart volna sóhajá­val. Szólni kívánt még, de ekkor egy aktatás­kás férfi lépett be a kapun. Fölmentünk a lakásba, s ott műszaki rajzokat terített az asztalra. — Ezt a házsort itt lebontjuk — magya­rázta. — Sugárutat építünk, látják, a belvá­rosig vezet majd. Nem lesznek megkárosítva. A tizedik kerületben várja magukat az új la­kás. S ami a fontosabb, jobb mint ez. Három nap múlva teherautók jöttek, min­den holmit felpakoltunk. A kertben már dol­gozott a földgyalu. Ijedten loholtam le az eme­letről, de a fámat már nem leltem. Csak hor­zsolt ágai látszottak ki a torlódó földkupac­ból. XXX Később felső tagozatra jártam. Majd megsza- poradtak a gondjaim, s valahol mélyen tartot­tam is attól, hogy megnézzem a gyermek­korom lakótelepét. Anyám halála után ott­hagytam a várost. Vajon most milyen lehet az a táj? Igaz az, amit az emberek mondanak. Hogy nem is sugárutat építettek, hanem lakó­telepet, s most ugyanolyan házak vannak ott, mint régen? Ugyanolyanok, csak teljesen újak? (1976-1977) CSÁSZÁR ISTVÁN:

Next

/
Thumbnails
Contents