Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-04-18 / 16. szám
10 A kisvárosban, ahol felnőttem és é- lek, a nemrég épült gyönyörű, lm pozáns szakorvosi rendelőintézetben van egy takarítónő. Illetve, úgy tudom, több takarítónő Is van ott, de azt, akiről beszélek, azt a Jó Bőr nek hívják. Mindig így, a névelővel emlegetik az orvosok, a munkatársnői és az egész kisváros. Szinte mindenki hallott róla, nálunk még az Is, aki soha nem látta. Én Is tulajdonképpen gyerekkorától Ismerem, mert öt évvel fiatalabb nálam, de nem emlékszem, hogy régebben beszéltem volna vele, nem Is tudott ő a létezd semről. Azzal vált közismertté, hogy szép volt. Nem nagyon szép, és nem másoknál szebb, hanem szép, úgy mint ahogy mondjuk másvalaki nyomorék. Veleszületett adottsága volt a szépség. Egyszer megfigyelhettem ennek a szépségnek a működését. A fővárosban tartózkodtam éppen, és este beültem a Boros-kávéházba, hogy ha lehetséges, felszedjek egy hozzám hasonló facér nőt. Gondoltam, a legrosszabb esetben Is jól berúgok, ugyanis elég részegeske- dő vagyok, mint városkánk lakóinak többsége, a Járási vezetőktől kezdve a koldusokig. Ezt a táncos találkahelyet mindig felkerestem, ha a fővárosban volt dolgom, mert szerettem az Itteni társaságot. Gyári munkás lányok Jártak Ide, vagy elvált fiatalasszonyok, melós fiúk, nők után kajkató klshlvatalnokok, pénzes arab diákok és a nyolcadik-kilencedik kerület vagányai. Eléggé hátul ültem, hogy Jól áttekinthessem a helyiséget, így aztán könnyen észrevettem, amikor a Jó Bőr bejött egy másik nővel. Húszéves lehetett akkor, de lehet, hogy már huszonöt; nem tudom, mit kereshetett a fővárosban. Mindegy. Leültek a barátnőjével az ajtó közelében. Már alig volt üres asztal, meg biztosan féltek Is a tömegtől. A zenekar éppen szünetet tartott. Elhatároztam, hogy a következő menetre felkérem a Jó Bőrt és kissé hátratoltam a székemet, hogy Idejében startolhassak, mert Itt minden tánc kezdetén roham Indult a nőkért. A Jó Bőrhöz hasonló szépség még nem járt a Boroslyan volt, mint egy betegség. Elég lett volna három dús hajú nőnek, leért a derekáig, a nyers diófa erezetére hasonlítottak ezüstös szőke szálai, ahogyan mindenféle kacskaringókban hullámzottak. Elképzeltem, hogyha belemásznék ebbe a hajba, akkor egyre kisebbre zsugorodnék és napokon vagy egész éleimen ét csak mennék benne, mint egy országban. Megkezdődött a zene, én pedig nem adtam megmozdulni. Annyi jólöltözött, szekrényvállú, Jó dumájú vagy csak egyszerűen pénzes férfi állt lesben, hogy reménytelennek láttam a helyzetemet. Ml voltam én akkor, vagy ml vagyok most? Egy vaskos tenyerű kőműves, városkánk egyetlen építővállalatánál, a- hol tizennégy éves korom óta dolgozom. Kétszer kiváló dolgozó voltam már, szocialista brigádtag vagyok. Na de tudjuk, hogy ez mit jelent. Elolvasok egyet s mást, ami éppen a kezembe kerül, tudom, hogy a társadalom egészét tekintve lumpen elem vagyok, semmi más. RfMD TÖRTÉNET A SZÉPSÉGRŐL AMELYNEK EGYEDÜLI BIRTOKOSA VAGYOK ban, de máshol sem, kivéve városunk Nefelejts nevű cukrászdáját, ezért biztosra vettem, hogy rajtam kívül húszán is kinézik maguknak. Ezt egyébként látni lehetett. Sokan igazgatták a széküket. Szinte elhalkult a zaj és hallatszott a csámcsogás és a nyál csorgása. A Jó Bőr szépségéről nem tudok beszélni, legfeljebb a hajáról. Ez a haj oLegalábbls akkor, ha leteszem a vakolókanalat. Engem még a pincérek Is csak addig tűrnek, amíg fizetek, mint egy hülye. Ott ültem az asztalnál és bámultam, a Jó Bőrt senki nem kérte fel. Mindenki lemondott róla, mint én. Már valamennyi nővel táncoltak. Rászántam magam, hogy mégis felkérem, de addig latolgattam, amíg odament a Jó Bőrhöz egy ronda, alacsony, hajlott hátú vagány, feszülő öltönnyel a sovány testén. Csak meghajolt és már Indultak Is ketten a parkettre. Fél fejjel alacsonyabb volt a fickó. Én meg fizettem és elmentem. Ez az eset három-négy évvel az után a másik után történt, amiről az újság Is írt. A Jó Bőr akkor tizenhat éves volt, és nálunk, az építővállalatnál dolgozott az üzemi konyhán. Délután Jött ki éppen a négyes telep kapuján, egy fiú kísérte. Ismertem őt Is. Az utcán állt a személyzetisnek, Vargának a kocsija. A Varga szépen kidugta a vadászpuskáját az ablakon és egész közelről telesörétezte a fiú arcát. Meg Is halt. A Varga azt sem várta meg, hogy kit talál el, ugyanis a Jó Bőrt akarta, beletaposott a gázba, hazament, lelőtte a feleségét, utána sajátmagát Is ki akarta nyírni, de attól már megijedt. Elment a rendőrségre és feladta magát. A Jó Bőrt megidézték a tárgyalásra, ahol leköpték, az apja pedig kékre- -zöldre verte és kiszaggatta a haját. Maradt belőle így Is elég. De ettől függetlenül ez a lány soha nem tudott úgy végigmenni sehol a munkahelyén, az utcán, vagy csak bemenni a moziba, hogy ne tettek volna neki olyan ajánlatot, amiért ő szégyenkezett. Szép nyíltan megmondták neki, hogy mit akarnak. Később sok mindent elmesélt nekem, dehát az ő eseteit éppen úgy Ismertem, mint akárki más. Tízéves korában a szomszédjukban egy sánta szabómester lekötözte az ágyra. Igaz, ő Jól összekarmolta az arcát. Közben egy vevő kopogni kezdett. Észrevette, hogy vannak a műhelyben. Azt hitte, betörők és összecsődítette a szomszédokat, akik feltörték az ajtót. Na, akkor a Jó Bőrt odaállította valami marha, és ott, előtte félholtra verték a szabómestert. Szóval Igazságot tettek. De azért faggatták, meg tapogatták a kislányt, hogy milyen kár esett benne. Az Iskolában elég jó tanuló volt. Az egyik tanára nagyon pártfogolta egész addig, amíg . .. Szóval egyszer kigombolva hagyta a nadrágját és szemérmesen mosolyogva figyelte, hogy mikor veszi észre a gyerek. Ettől kezdve a Jó Bőr nem tanult. Undorító még felsorolni Is mindent. Olyan élete volt a Jó Bőrnek, amiből megismerhető városkánk valamennyi lakosa. Egyszer ki is akarták tiltani a városból rendőrileg. Ok bőven volt rá, de védelmébe vette akkor is egy tisztviselő, akit később meggyanúsítottak ezzel-az- zal. El Is kellett mennie tőlünk. A Jó Bőr mindent megtett, hogy nyugodtan élhessen, a többi emberhez hasonlóan. Elhanyagolta a külsejét, vacak ruhákat hordott, persze nem Is nagyon tellett neki másra, de a szépségén semmi sem segített, mert kilátszott az mindenből. Meg aztán a Jó Bőr nem Is tudta, hogy ő szép. Annyit vett észre, hogy a férfiaknak és a nőknek előbb-utóbb valami dlsznóság Jut eszükbe, ha ő a közelükbe kerül. Mivel nem Ismerte a saját szépségét, felhasználni sem tudta. Másoktól sem hallotta, hogy ő szép, csak azt, hogy ő a Jó Bőr. A ml városunkban két elismert szép nő van, az egyik az orvosnak a felesége, a másik pedig Zita, a fodrászlány, ök állandóan versenyeznek az elsőbbségért. Ha az orvosnő a fővárosban csináltat bundát, akkor Zita a kanadai fiújával hozat magának olyat, aminek a csizmája és a kalapja Is ugyanabból az anyagból van. Zitáról egyébként azt mondják, hogy viszonya van az orvossal is. Néha éppen az orvos pénzén öltözik szebben, mint az orvosnő. A Jó Bőrnek eddig csak baja volt a szépségéből, de már csak volt, mert hat évvel ezelőtt egy vállalati mulatságon négy asszony meztelenre vetkőztette és rákent egy üveg lekvárt. A rendezők és a Jelenlévők mindenesetre megvárták, amíg a dolgok odáig fejlődnek, hogy ok is legyen a beavatkozásra. Aztán még akkor éjszaka valami maró kristállyal, amit ott talált a telepen, a kultűrház mellett, elrondította az arcát. Szerencsére nagy baja nem történt, csak apró lyukacsok maradtak a bőrén, mint a himlőhelyeseknek. Azóta rend van nálunk. Én pedig elvettem feleségül, szóval az a takarítónő a feleségem. Nincs ebben semmi különös, én ugyanúgy bolondultam érte, mint akárki más. Mmmmmmmm&rMS' mHHMMHnBBmG & z öregembert mindenki szerette. Tavasz- szal becsöngetett a lakásokba, és egy szombat délelőttre összetoborozta a lakókat, rendbe szedette velük a környéket. Az előző tavaszon egy hosszú padot hozott le az udvarba, s a földbe ásta vaslábait. Mögötte álltam, s vicsorogtam irigységemben. — A deszkák majd megereszkednek — sziszegtem. — Megrothadnak, szétmállanak az esőbenl ... Eltűnik ez az ócskasági... — Or- dibáltam, s belerúgtam a padba. A lecek fel- jajdultak, a vaslábak megremegtek, s a föld meglazult körülöttük. Kárörvendően bámultam az öregembert, aki valahová a kerten túli világba meredt. Mozdulni akartam, köpni egyet és elrohanni. Idétlen apró kölyök voltam, a felnőtteket legszlveseben elgáncsoltam volna. Ha tehettem, feldöntögettem a szemetes vödröket, ha sikerült verebet fognom, felhasítottam a hasát, s behajítottam a legkö- zelebi nyitott ablakon. — Egyedül vagy... — mondta gyengéden az öregember, de akkor már rázott a zokogás. — Egyedül vagy, te gyerek... — közeledett szava melegével. Az épülettömb mögül elősereglettek a kölykök, s rlcsajozva tették próbára a padot. Még a kis Füttyös is ott tolongott közöttük, s akkora helyet csinált magának, hogy öt magafajta is elfért volna, öt utáltam a legjobban a csórók között. Szakadt, piszkos ruhában járt, büdös volt, mint a görény, mindenféle badarságot összebeszélt, és sosem tartotta a száját. Elfordultam. Lakótömbünk falán nagy rongyokban szakadozott a vakolat, s azon töprengtem, vajon hány esztendőnek kell még eltelnie, hogy mindenütt csak faragott kőtömbök s téglák Játszódjanak. — Vajon hány esztendőnek? — mondtam ki, de akkor már senki sem volt e közelemben. Az öregember a kert szegletében ásoga- tott. — Elmentek... — léptem hozzá. — A gyerekek hamar ráúnnak az Ilyesmire... — Kezében fácskát szorongatott, majd beleigazltotta a gödörbe s betakarta. — Ráúnnak... — Ismételtem hálásan az öregember szavait. — Mire felnő ez a fa, belőled is felnőtt ember lesz... Nagy darab felnőtt, s nem szorulsz rá majd senkire — mondta Tapló Bálint. Kitavaszodott, és én mindennap kijártam a fához. A hosszú pad megtelt öregekkel. A fácskátó! figyeltem őket, Tapló Bálint elégedetten pislogott felém, mintha azt akarta volna mondani: „Látod fiam, néha elég egy pad, hogy együtt lehessünk .. . Ahogyan elnéztem őket, sajnáltam, hogy édesanyám sohasem jött le közéjük. Volt, hogy pár napra, máskor meg teljes hetekre eltűnt. Ilyenkor nagvl jött el hozzánk, ő vigyázott rám, étellel kínált. Talán kissé őrültem is ennek, mert így mégiscsak két szülőm volt, s mindketten nekem kedveztek. Amint szemem az ablaknál ácsorgó édesanyámra tévedt, kedvem támadt megtörni a merevségét. Az ablak alá somfordáltam, elsütöttem a riasztópisztolyomat, de ő meg se rezzent. Szemeit nem vette le a kopár kertről, s én fölhagytam a mulatsággal. Hűvösödött már, a járókelők télikabátba bújtak. A villamosok fülsiketítőén csilingelnek. A pályaudvar felől olajszagot hozott a szél, eső pöttyözte a vaksi aszfaltot. Édesanyám? Megtelt ő is a kerttel, a hűvössel. Céltalanul motozott a szobában. — Ne haragudj rám — mondta lefekvés előtt. — Ne haragudj a kimaradásaimért... — A kutya sem érzi meg azt a pár napot — legyintettem. — Ezért hallgattál? — Nem. Nemcsak ezért!... — Meghalt az öreg Taplóné ... — Lesz akkor bőgés... — mondtam. — Hacsak az öregember el nem siratja... Más nemigen. — És a gyerekeik? — kérdeztem. — Nem volt ezeknek gyerekük... Dehogy volt... Lehajolt, a cipőjét oldozta, megfontoltan beszélt. Ritkán láttam ilyennek őt. — A háború a végét járta, a front egyre közeledett. Apámhoz mindennap eljött az orvos. Lesz, ami lesz mondta az apám, nem megyünk sehová. Az emberek vonultak, menekültek, mint a bolondok. Mi meg itt fenn vártunk a papsajtra. A nyavalya törte volna ki ezt az életet! ... Egy napon aztán megpillantottuk ezeket a ... ezeket a Taplóékat. Itt jöttek előttünk, s tudod mi volt náluk? Egy kecske. S azzal a marha kecskével költöztek föl az emeletre. Anyámnak meg a következő reggelen gyereke született, de estére meg is halt a szerencsétlen. Sötét volt már, megdöngették az ajtónkat. Taplóék voltak. Húst hoztak, meg egy zacskó diót. No, az volt azután a ml vacsoránk. A kecskehűs, meg a dió. A testvérem meg ott volt kiterítve az ikszlábú asztalon, de én nem nézhettem meg. A szüleim nem engedték ... XXX Ogy beszélték, senki sem ment el Taplóné temetésére. Még az öregebbek sem, pedig mennyien sündörögtek előző nyáron a kertjében, és a pad is mindig foglalt volt. Egy napon aztán Tapló Bálint bement a belvárosba, vaskos lakatot hozott és két helyen bezárta az ajtaját. Újra tavasz lett, s én lejárógattam a fához. Anyám megint elment hazulról, s ha netán hazaugrott, végnéliküli énekbe fogott. Egy dél után, éppen a kertben ácsorogtam, lejött hoz zám az öregember. Ruhája elrongyolődott, so vány lett, teste szutykos a piszoktól. — A fa szépen nő — mondta, s én szemre hányást éreztem szavaiban. — A fa... — mondta újra, de erőt vett magán, kiegyenese dett, s most már nem vette le rólam a tekin tétét. — Hogy megnőttél — ámuldozott. — Uramisten, hogy megnőttél!... Teltek a napok. Az öregember néha lejött az udvarba, nézegettük a gyümölcsfákat, latol gattuk az egres meg a ribizli termést esélyeit Egy délelőtt újra lecipelte a dögnehéz padot de hiába várta a kölyökhadat, hiába a felnőt teket. Én szívesen mellészegődtem volna, de megfogadtatták velem, hogy nem teszem. Megállt előttem. — Nagy kár, hogy elmégy — mondta. — Az anyáddal mégy el? — A nagyival... — Az anyád meg addig másoknál teszi a szépet?! — Az anyámat csak hagyja! — kiáltottam rá. — Egyedül csak őt szeretem, és aki ócsárolja, annak velem gyűlik meg a baja. — Kipotyogtak a könnyeim. Magam sem tudom, hogyan, de kipottyantak — — Jól van na .. I — állt föl Tapló Bálint. — Nagy kár érted. Az isteníti Másnap elutaztunk. Hetekig nem láttam a várost, de amikor hazafelé indultam, vettem egy kalapot az öregembernek. Fekete, nagy karimájú kalapot. Reggelre értünk haza. Anyám zavartan rántotta be maga mögött az ajtót. Ogy felkapott, hogy szóhoz is alig jutottam. ’ — Aztán láttál-e sok szépet? — Láttam. — Láttál-e medvét? VAJKAI MIKLÖS: ELFELEJTETT HÁZAK Az Illusztrációkat LORINCZ ZSUZSANNA készítette — Csak utánzatot. — Ez lehetetlen — és a hálószoba felé sandított. Bentről mocorgás hallatszott. Ruhát rántott magára, s már vitt is a városba, a zajba... Akkor még nem sejtettem, hogy távollétemben Tapló Bálintot elhantolták. Az ajándékkalap odakerült, ahol nagyon sokáig állt. Ha édesanyámék feltekintettek a szekrény tetejére, megrázkódtak. — Meddig járatod még velünk a bolondját?! — Ne nézzetek oda, és kész ... Lehetetlen nem odanézni, amíg ott van. — Pedig még ott marad egy ideig. A kalap még évekig ott hevert a szekrény tetején, mintha bármikor betoppanhatott volna az öregember. Megkopott, megöregedett, anélkül, hogy valaki is használta volna. A kert gazdátlanul gazosodott, a pad megroggyant, lécei szétmállottak, csak a vaslábak meredtek ijesztően az égre. Taplóék lakásába fiatal, gyermektelen házasok költöztek, s az épülettömbről egyre gyorsabkan pergett a vakolat. XXX Szép őszi napon hívtam le édesanyámat, hogy megmutassam neki az udvar felől a házat. Bámult, mintha először látná így. — És a fa, amiről annyit beszéltél? Bevezettem a kertbe. Addigra már jókorára megnőtt. A gazt kiirtottam körülötte, ágait lenyesegettem. — Tavasszal beoltatom — mondtam. Anyám a karomba kapaszkodott. — A kertet is rendbe kell hoznunk — mondtam. Csak abban a pillanatban döbbentem rá, hogy az utóbbi időben nem tűnt el hazulról. Mintha meglelte volna a nyugalmát, melyet évekig áldozatosan keresett. Tavasszal beoltatom a fát — mondtam újra. — Megnőttél — sóhajtott föl az anyám, mintha valamit végleg betakart volna sóhajával. Szólni kívánt még, de ekkor egy aktatáskás férfi lépett be a kapun. Fölmentünk a lakásba, s ott műszaki rajzokat terített az asztalra. — Ezt a házsort itt lebontjuk — magyarázta. — Sugárutat építünk, látják, a belvárosig vezet majd. Nem lesznek megkárosítva. A tizedik kerületben várja magukat az új lakás. S ami a fontosabb, jobb mint ez. Három nap múlva teherautók jöttek, minden holmit felpakoltunk. A kertben már dolgozott a földgyalu. Ijedten loholtam le az emeletről, de a fámat már nem leltem. Csak horzsolt ágai látszottak ki a torlódó földkupacból. XXX Később felső tagozatra jártam. Majd megsza- poradtak a gondjaim, s valahol mélyen tartottam is attól, hogy megnézzem a gyermekkorom lakótelepét. Anyám halála után otthagytam a várost. Vajon most milyen lehet az a táj? Igaz az, amit az emberek mondanak. Hogy nem is sugárutat építettek, hanem lakótelepet, s most ugyanolyan házak vannak ott, mint régen? Ugyanolyanok, csak teljesen újak? (1976-1977) CSÁSZÁR ISTVÁN:
