Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-11 / 15. szám

SZITÄSI FERENC:

Állapot

Kiáltani — a sötétből kilábolni, medvemanccsal mosakodni tisztára, szépre,

árvára ---------Hallgatok, várok —

se tavasz, se tél bennem, égő krumpliszár a lelkem,

Csupasz ököllel menjek birokra? Utamnak nőjjön ki a lába?

Menjek mentegetőzve, botorkálva?

Ha virághoz érek, kihuny az,

kihuny, mint alkonyaikor a gébicset rejtő csipkebokor.

A fészek emléke

bilincs a számon---------felsugárzik a kép...

LILINHO MIKAYA:

Meddig még

Az én nagyanyám nem Is tudja, hány éves lehet, az éveket ö nem számolja, azt hiszi, nincsenek.

Csak fogja a kapát kezében és töri, vájja a rögöt, mint századokkal ezelőtt...

Van, ahol ökör vonja az ekét.

Széliében termővé válik a rét.

A föltört földeken batáta, földimogyoró terem.

Nagyanyám örökké mezítláb jár, talpán már kérget fogott a vénség, és mégsem, mégsem tudja még, hova vezetnek a kijárt utak...

Csak fogja a kapát kezében és töri vájja a rögöt, mint századokkal ezelőtt.

S van, ahol vontató töri az ugart. Ekéje mélyen belevág a talajba — Egyesek földjén hihetetlen magasra nő a tengeri... —

Nagyanyám maga sem tudja, hány évet ért meg, nagyanyám örökké mezítláb lépked, nem gondol a futó időre, nem is tud felőle...

Szorítja a kapát kezében és töri, vájja a rögöt, mint századokkal ezelőtt...

Mondjátok, meddig?

Petrlk József fordítása

CSÁKY KAROLY:

szakadékok

bent

megrakott tüzek pattogó szikrák bőrünk alatt

kint jégverés lángok fekete lobbanása

bent

tavaszi zsongás méhzúgás repülés előtt

kint

rügyek hervadása meddő

őszköszöntők

vajon

mikor lépünk túl magunkkal önnön határainkon

M

' ocellinőnak tojásdad arca és sasorra volt.

— Nagymúltú ember vagyok én — mondogatta —, Mária Lujza leszármazottja.

— Azt meg hogy csinálja, ha egyszer Mária Lujza asszony volt?

— Miért, tilos talán asszony leszármazottjának lenni? Ha azt mondom magának, hogy Mária Lujza leszármazottja vagyok, az azt jelenti, hogy tudom.

— Ha maga mondja — mondta Agnetti, akinek nem volt kedve Mária Lujzáról beszélni, sem pedig Mocellinóval vitatkozni.

— Én a történelemre támaszkodom — mondta Mocellino.

Agnetti témát változtatott.

— A lánya jól van?

— Mint egy királynő.

— Ideje volna már férjet találni, nem?

— Férjet, errefelé? Be kéül vinnem a városba?

— Szabad szerény véleményemet elmondanom?

— Nem — mondta Mocellino —, ezt maga nem értheti, és csak a- zért beszél, mert kedve telik benne.

— így azután bezárva tartja a házban, addig Is, mig a városba nem viszi?

— Történelmi ház ez — mondta Mocellino. Fácánosnak hívják, és maga nem tudja, miért.

— Valahogy csak kell nevezni. — Nem. Hanem mert itt valamikor fácánok voltak.

— Ha fácánok, hát fácánok — mondta Agnetti közömbösen.

— De ki járt errefelé fácánra vadászni? He?

— Mit tudom_ én — mondta Ag- petti kelletlenül.

— Hát akkor megmondom: Mária Lujza járt ide. Látja azokat a nagy sziklaköveket a falban? E- zek a kövek épp olyanok, mint a- miiket Pármában a Királyi Színház építéséhez használták. Itt lent fejtették ki mind, a Groppo oldalában, és ez a maradék.

— Jobban tennéd, ha a tehenekkel törődnél — mondta a lánya, aki az istállóba menet épp arra haladt el vasvillával a kezében.

— Tüstént eredj be a házba — kiabált Mocellino, kitépve kezéből a villát —, mennyit beszéljek még, hogy te nem dolgozhatsz, nem bar- nulhatsz le, a te tenyered nem kérgesedhet meg, mint a parasztasszony óiké?

A lány visszatért a házba, de az apa, ahelyett, hogy az istállóba ment volna, tovább beszélt.

— Mit is mondtam? — kérdezte Mocellino, mivel elvesztette a fonalat.

— A Királyi Színház — mondta Agnetti.

— Aztán itt a kút, amit ma is Mária Lujza kútjának hívnak, meg a Mária Lujza karosszéke, látja, ott a Groppo tetején? — Mocellino egy karosszékforma mélyedésre mutatott, amit a meredély fölé nyúló csúcson a sziklába vájtak. — Oda ült le Mária Lujza, hogy szemmel tartsa a színház oszlopait faragó munkásokat. Micsoda egy női A munkálatok végeztével fölépítette ezt a házat, hogy ide járjon vadászni. Nagyapám volt az őr.

— Akár igaz is lehet — mondta Agnetti —, de nekem az egész édesmindegy.

— Nekem viszont nem. Azt is megmondom azonnal, miért. Nagyapám szép szál ember volt, két méter magas, és ilyen vállas, ni.

— Én is hallottam, hogy igen magas ember volt a nagyapja.

— Egy este aztán Mária Lujza nagyon fáradtan tért vissza a vadászatból. Mindig abban a szobában lakott, ott ni. — Mocellino rámutatott az egyik emeleti ablakra. Most én alszom ott. Aztán hívta, hogy segítsen a csizmácskáit lehúzni. Aztán ismét hívta, mert fázott. Nagyapám azt mondta, megmelegíthetné az ágyat, és Mária Lujza beleegyezett. És tudja-e mit csinált a nagyapám?

— Mit csinált? — kérdezte Agnetti. •

— Pucérra vetkezett, és bebújt a takarók alá.

— Meglehet — mondta Agnetti

hitetlenül.

— Szegény nagyanyám sírján mesélte a nagyapám. Másnap reggel Mária Lujza gróffá akarta tenni.

— És aztán?

— Aztán, azt hiszem, valami háború jött, és Mária Lujza nem mutatkozott többé. Nagyapám le akart menni Pármába, hogy megkeresse, de tudja, milyenek az asszonyok, képesek akár megkor- bácsoltatni az embert.

— Az asszonyok mindenre képesek — helyeselt Agnetti —, de nekem azokról a férfiakról is megvan a véleményem, akik lekurváz- zák Őket.

— Mit akar ezzel mondani?

félék voltak, kurváik.

— Látja? Mindig azon végzi, hogy lekurvázza.

— Hát már hogyisne I Ha egy asszony ágyba bújik egy emberrel, azt nem csinálhatja csak úgy hűbelebalázs módjára.

— Meglehet, szó sem igaz az egészből.

— Erre meg azt mondom, hogy ha nem hajlandó elismerni a történelmi tényeket, akkor maga ostoba.

— Hallja-e Mocellino, én azért jöttem, hogy a lányáról szóljak magával, nem pedig Mária Lujzáról.

Mocellino meghökkent:

— Hogy jön ide a lányom?

Az illusztrációt Lőrincz Zsuzsa készítette

LUIGI MALERBA:

A MELEG AGY

— Azt akarom mondani, hogy lekurvázta azt a szegény Mária Lujzát.

— Egyrészt maga az első, aiki hallja ezt a történetet. Másrészt meg annak bizonyítására, hogy Mária Lujzától származom, magán- beszélgetésben azt mesélek, amit akarok.

— Semmi értelme ennek, úgy látom. Maga nem Mária Lujza leszármazottja.

— Nem az számít. A vérkeveredés számít.

— Dehát miféle véré? — kérdezte Agnetti türelmét vesztve.

— Az az éjszaka — mondta Mo- celllno.

— Tudja iratokkal bizonyítani e- zeket a dolgokat?

— Hát itt hibázott a nagyapám, mert ha megembereli magát, és lemegy Pármába, most én sem itt volnék, ahol vagyok. — Mocellino egy pillanatra elgondolkodott. — Hanem azért ha Mária Lujza belevaló asszony lett volna, visszatér vadászni.

— Őrá szegénykére nem haragudhat, ki tudja mennyi dolga volt.

— Már hogyne haragudnék? Éppen hogy rá haragszom, hiszen a- kár magához is hivathatta volna. Dehát az asszonyok mindig egy— Megkérdezte a fiam, eljönnék-e szólni, én meg eljöttem. A- miatt, hogy a fiam szeretné elvenni a maga Antonietta lányát.

— Ez aztán meglepő fordulat, nem vártam. Szerintem a lányom, zokon ne vegye, találhat jobbat is. Nem mintha rosszat akarnék mondani magáról és a családjáról, de szerintem a lányom is Mária Lujzától származik, és azt szeretném, ha magához illőt választana. Tisztesség, ne essék szólván.

— Nem akarnék nagyon erőszakoskodni, de kénytelen vagyok vele. Lássa, a fiam sok mindent elmagyarázott, amit nem tudtam.

— Ugyan mit?

— Már jó ideje találkoznak.

— Nem számít az. Más terveim vannak a lányommal.

— Miféle tervek?

— Városi emberhez akarom adni.

— Apám — szólt a lánya, aki az ablakban hallgatózott —, városi ember nem kell nekem.

— Hallja? — kérdezte Agnetti.

— Te azt csinálod, amit én mon dók — felelte Mocellino —, és ne hallgasd ki, mit beszélünk.

— Van még valami, amit el a- kartam mondani: szóval, jobb lenne, ha minél szaporábban összeházasodnának.

— Most meg pár parancsolgat* ni is akar a házamban? Tán nem tudja, hogy itt a helyen az első családok közé tartozik az enyém? Nem a földre nézvést, abból kevés van, de a nevünk miatt. Nem tudja, hogy soha nem engedtem a lányomat a mezőre, és hogy a bőre fehér és nemes, mint egy városi nagyságáé?

— Az én fiam mellett pedig sarlóznia kell, meg szénát gyűjteni, aratni, tehenet gondozni, szántáskor még szántani is.

— Hát nem akarja megérteni, hogy nem adom Antoniettát a fiához?

— Maga nem akarja megérteni.

— Mit kellene megértenem?

— Azt, hogy úgy van.

— Gyereket vári — Mocellino szemei kigúvadtak.

— Éppenséggel.

— Az ördögbe! — kiáltott Mocellino. — Antonietta!

— Apám — válaszolt a lány az ablakból.

— Azonnal gyere le!

A lány lejött a lépcsőn, és le- horgasztott fejjel állt apja elé.

— Igaz, amit Agnetti mondott?

— Igaz — mondta a lány.

— Akárcsak Mária Lujza. Kurva az is, kurva a lányom is. Antonietta sírva fakadt.

— Dicséretnek szántam — mondta az apja.

I Az esküvő napjától fogva Mocellino a tiltakozás és helytelenítés jeléül, nem lépte át földjei határát.

Antonietta Agnetti fiához költözött a Casa Palancával szomszédos Földátkába. Földátkának azért nevezték, mert ezek voltak a völgy legrosszabb földjei. Senki sem a- kart megmaradni ott, a föld alatt vizek bújkáítak, és az őszi vagy tavaszi esők idején minden évben megsüppedtek a rétek. Még a házat meg az istállót is körbe kellett támasztani, mert mintha meg akartak volna szökni olyankor.

— Mintha háború járt volna erre — mondta Antonietta, amikor meglátta a mezőn a földcsuszamlás lemeztelenítette fehér szikla- köveiket és a csupasz gyökereit mutogató fákat.

Amikor a gyerek megszületett, Agnetti felkereste Mocellinót.

— Holnap reggel lesz a keresztelő, milyen nevet adjunk a gyereknek?

Mocellino a keze közé fogta a fejét és gondolkodni kezdett.

— Nevezhetnénk Ranucciőnak, Ranuccio Farnese után.

Agnetti azt hitte, tréfából mondja, s ránézett, de amaz komolyan beszélt.

— Mondja meg maga a lányának, holnap reggelre várja.

— Én nem mozdulok — mondta Mocellino —, át nem lépem a határaimat, fogolynak tekintem magam.

— Ugyan, ki tartja fogságban? Ha megmondja, ki az, én látom el a baját.

— Saját akaratomból vagyok fogoly, mint IX. Pius. Ki kényszerítette, hogy a Vatikánba zárva éljen? Senki.

— Ahhoz én nem értek — mondta Agnetti —, de úgy vélem, az unokája keresztelőjére eljöhetne.

— Én innen nem mozdulok, a- kárcsak a pápa. Maga talán származásánál fogva nem értheti az ilyesmit.

— Hallja-e Mocellino, én nem vitatkozom Mária Lujzáról, sem pedig IX. Fiúsról, de azért alapjában mi sem vagyunk akármiféle népek. A bátyám egy fogorvos húgát vette feleségül, hogy mást ne mondjak.

— Nem számít.

— Akkor hát eljön a keresztelőre?

— Ha kedvemre akarnak tenni. Ranucciőnak nevezik el, és kész. Mint Ranuccio Farnesét.

XXX

Másnap reggel Agnetti elkísérte a templomba a fiát és a menyét, Antoniettát, hogy a gyereket megkereszteltessék. A Ranuccio név kiment a fejéből, a gyerek Gregorio lett, mint a kalendáriumban annál a napnál szereplő szent.

Sajó András fordítása