Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-11 / 15. szám

. . 6 f sag----------­GERGELY GÁBOR LEVELE * Így lettünk Európa - bajnokok \ ■■ s így lettem Európa - bajnok A csehszlovák labdarúgó-játékvezetők közül pilla­natnyilag egyedül .Michal Jursa mérnök viseli a FIFA jelvényét. Ezt két nemzetek közötti mérkőzés veze­tése után kapja meg a bíró. Korábban Galba viselte a FIFA jelvényét, de ő időközben visszavonult. Ez a jelvény a játékvezető képességeinek egyféle elismeré­se. Michal Jursa kétségkívül a legjobb játékvezetőink közé tartozik. Az utóbbi években a labdarúgóidény ti­tán mindig a legjobb értékelést kapta. Kétségtelen, hogy a szabályok szakavatott szakértője. A labdarúgás hívei bizonyára találkoztak már olyan esetekkel, ami­kor tanácstalanok voltak, mi a szabályos. A vidéki mérkőzéseken is sok nézeteltérésre ad ilyesmi okot* Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy ilyen esetben bi­zalommal fordulhatnak tanácsért Michal Jursa játék­vezetőhöz. Elég, ha közük a kérdéses eset pontos leí= rását szerkesztőségünk sportrovatával. A BÍRÓ IS EMBER Hajdúk Split — Brescia, KK-mérközés A csapatbajnoki döntőben Duisburgban 4:2-re vezettünk az angolok ellen. Jónyer Pis­ta lépett akkor az asztalhoz, ellenfele az asztal túlsó je­lén az a Douglas volt, aki mindenkit megvert. A har­madik szett elején láttam, Jónyer sem tudja megállíta­ni a színes bőrű jamaicai származású fiút. Fölálltam és elindultam bemelegíteni. Egy elhagyott folyosón vé­geztem gyakorlataimat, ami­kor megláttam, hogy gyors léptekkel közeledik régi is­merősöm, az újvidéki Ma­gyar Szó riportere, Kubát Já­nos. Felordítottam és azt kiabáltam, nem, nem, nem, majd hanyathomlok mene­kültem előle be a terembe, őszintén megmondom, kissé babonás vagyok. Két nagy­versenyen játszottam döntőt és annak megkezdése előtt — Újvidéken az EB-n és Miskolcon a magyar nemzet­közin — Kubát mindig oda­jött hozzám megkérdezni: mi is lesz a finálé eredménye. Mondanom sem kell, mind­kétszer veszítettem. Most is nagyon rossz jelnek véltem a megjelenését. Létezik az, hogy 4:2 után veszíthetünk? — kérdeztem magamtól. Ha létezhet, ha nem, én elsza­ladtam, és később, amikor már elsők lettünk, magam is jót nevettem azon, hogy Ku­bát tulajdonképpen nem is felém indult, s csak vélet­lenül találkoztunk. Az igaz­sághoz tartozik, hogy ami­kor 4:3-as állásnál Jarvissal játszottam mindig, míg a 20. ponthoz nem értem a döntő játszmában, teljesen nyu­godt voltam. Ott aztán egy­szerűen nagyon összerezzen­tem, hiszen az utolsó pont az Európa-bajnokl címet je­lenti — futott át rajtam. S ettől a lehetőségtől meg is rémültem. Három labdame­neten át kezem nem az e- nyém volt, és egymás után vesztettem el a pontokat. Szerencsére egy ütésem mégis bejött, és megvolt az annyira áhított csapatbajno­ki cím. Végre fellélegeztem, fellé­legezhettünk. Felkészültünk, küzdöttünk. A három szó sű­rítve foglalja össze a ma­gyar férfi asztalitenisz-csa­pat közelmúltját. A sok szó­beszéd, intrika után mi fér­fiak is bebizonyítottuk, hogy jelen pillanatban a mi csa­patunk a legesélyesebb és a legjobb a vén Európában. Persze, amíg idáig eljutot­tunk, rengeteg víz folyt le a Dunán. Nézzük csak meg kö­zelebbről, hogyan is telt el az elmúlt pár hónap. Fel­készülés, versenyek, újabb felkészülés, közös edzőtá­bor, s mindez az EB jegyé­ben. Mindannyian tudjuk, hogy az Európa-bajnokság előtti események csak köz­beeső állomások. A szemek előtt, az agyakban csak egy cél lebegett. Tizennyolc esz­tendő után meg kell végre nyerni a Budapest-Kupát — a férfi csapatbajnoki címet. A felelősség, az abszolút e- sélyesség tudata azonban ál­landó és megújuló teher­ként nehezedett ránk. Főleg az aggasztotta mindnyájun­kat, hogy a múlt évek sok nagy világversenyén a válo­gatott egyik vagy másik tag­ja nem tudta magából kipré­selni a maximumot. A sor- solást látva éreztük, hogy az első nap döntő fontossá- 1 gú lehet, mert mindig van i egy banánhéj, amelyen el le- • hét csúszni. A csehszlová­kokat tartottuk a banánhéj- nak, a jugoszlávokat pedig ; az örök nagy riválisnak, a- i< kikkel — függetlenül attól, | milyen összeállításban áll- , nak asztalhoz, rendre ke- j mény csatát vívtunk. Amint '■ később kiderült, kár volt ■ nyugtalankodnunk, mert csa- j patunk tagjai — hadd írom ; le a neveket is — Jónyer 1 István, Klampár Tibor, | Kreisz Tibor és jómagam tényleg szinte egymást múl­tuk felül a küzdeni akarás­ban. Így aztán nem is volt botlásunk, s veretlenül ke- , rültünk be az elődöntőbe, majd onnan a szovjetek le­győzésével a döntőbe. És elérkezett végre a nagy nap. Őszintén megvallom, nem az angolokat vártuk a döntőbe; a franciákat és a . jugoszlávokat erősebbeknek tartottuk. A délutáni játékos­értekezleten az edzők, a ve­zetők nyugtatgattak bennün­ket, de mi idegesek, sőt egy­re idegesebbek lettünk. Per­sze a feszültség feloldódott, amikor asztalhoz álltunk. Játszottunk, küzdöttünk, nyertünk. De nem volt köny- h nyü. Főleg Jónyer Pista szenvedett meg alaposan Day-jal. Az utolsó labdame­netekre 4:3-as állásnál már nem is emlékszem. Pedig e- lőtte külön szerencsének véltem, hogy a döntő pilla- l natban nekem adatott meg asztalhoz állni. Amikor 20:15-re vezettem, egy pilla­nat alatt végigfutott a fe­jemben az elmúlt idők kép- .j sora és rájöttem arra a ba­nális igazságra: nincs szebb H dolog a győzelemnél. Az a jjj nagy pillanat, amikor az jj ember feláll a dobogó csú- j csára, valóban kárpótol min- : denért. Es amikor végre ez | a mai generációnk is felju- tott oda, azt hiszem még ; könnyeztünk is. Abban a - percben úgy éreztem, hogy a győzelemmel nemcsak ma­gunknak szereztünk örömet, r hanem másoknak is. XXX Az egyéniről nem akarok írni. Újvidéken 1974-ben már voltam Európa-bajnoki második, s egy hónappal ez­előtt megnyertem az Euró­pa 12-t. Ennek ellenére nem nagyon hittem a végső si­keremben. S ez érthető is, hiszen sok egyenrangú ver­senyző volt a mezőnyben. S talán ez sem lett volna baj, de Douglas tényleg megfé­lemlített mindanyiunkat. Az elődöntőben én előbb fejez­tem be a mérkőzésemet, és nagyon-nagyon szurkoltam Jónyer Pistának, amikor nyert, legalább olyan bol­dog voltam, mint ö, pedig nem is sejtettem, hogy o- lyan könnyen győzök majd később ellene. Talán kezet kellett volna neki csókol­nom Douglas miatt. De csak talán, mert ha ő le tudta győzni Douglast, ami nagy teljesítmény volt, akkor az én diadalom legalább olyan értékű, hiszen egy volt vi­lágbajnokot, kivételes ké­pességű asztaliteniszezöt hagytam magam mögött. Tu­dom, hogy a bajnoki cím kötelez, és ígérem, nemcsak asztalnál, a versenyeken, hanem az életben is igyek­szem a kívánalmaknak ele­get tenni. • Az egész világon hódít a harcos játékmód, a gyor­saság, az ellenfélnek az e- rön alapuló heves, kemény támadása. Meddig kemény­ség a keménység, és mikor csap át durvaságba? Ezzel kapcsolatban gyakran emle­getik az angolokat, hogy tói kemény, sőt kíméletlen fut­ballt űznek. A múltkor már részben érintettük e kér­dést, mi a véleményed róla? — Angliában a bíró szük­séges rossz, nincs rá külö­nösebb szükség. Ha a szabá­lyok betartása szempontjá­ból ítélem meg a kérdést, akkor csak azt mondhatom, hogy Angliában játsszák a legsportszerűbb futballt. Más lapra tartozik, hogy kemé­nyen. Csakhogy ott a ke­ménységet zokszó nélkül el­fogadják. Nyilván ahhoz az elvhez igazodnak, hogy nem az a legény aki adja, ha­nem aki állja. Nincs „órák hosszát tartó“, látványos fet­rengés egy-egy összekocca­nás után. Szerintem ez a kérdés szorosan összefügg az edzettséggel. A közel­harcban mindig a kevésbé edzett, vékonydongájú játé­kos marad alul, és mégcsak nem is kell, hogy az ellen­fele szabálytalankodjék. El­lenkezőleg, többnyire a gyenge fizikumú játékos kényszerül arra, hogy sport­szerűtlen eszközökhöz folya­modjék. Különben — mint már a múltkor említettem is — a szabályok nem hatá­rozzák meg pontosan, hogy mit kell keménységen, ve­szélyességen, szabálytalan­ságon és durvaságon érteni. A tizenkettedik szabály első pontja például azt mondja, hogy azt a játékost, aki — és most idézek — „a játék­vezető véleménye szerint veszélyes módon játszik, pél­dául megkísérli a labdát megrúgni, amikor az a ka­pus kezében van“ közvetett szabadrúgással kell büntet­ni. Ugyanennek a szabály­nak az n-pontjában pedig az áll, hogy — idézek — „ki kell állítani azt a játékost, aki a játékvezető véleménye szerint súlyos sportszerűt­lenségben vagy durva já­tékban vétkes.“ Nyilván ne­ked is feltűnt, hogy mindén pontban ott áll, hogy a já­tékvezető véleménye szerint. A szabályok tehát minden helyzet elbírálását a játék­vezetőre bízzák. Á játékve­zető teljhatalmú úr a pá­lyán, amit lefúj, az szent. Persze a játékvezető is té­vedhet, elvégre a bíró is csak ember, ahogy találóan beszélgetésünk címe Is mondja. Ez egy mérkőzésen lehetőleg ne forduljon többször elő, mert akkor vé­ge a tekintélynek a játéko­sok és a. közönség előtt. Az szabálytalankodik, aki ele­ve eltökélte, hogy mindená­ron megszerzi a labdát, sza­bálytalanság árán is. És ez könnyen elválik, könnyeb­ben mint konkoly a búzá­tól. • Pályafutásod alatt bi­zonyára találkoztál *már ke­mény fiúkkal... — Angliában fújtam már a Leedsnek, az Ipswich Townnak, de nem .volt sem­mi hézag. Noby Stilesről, a Manchester United fogatlan, vésztjósló kinézésű halijáról azt tartották, hogy még ál­mában sem kíván jót az el­lenfélnek. A San Siro sta­dionban történt a már em­lített AC Milán elleni mér­kőzésen, hogy az egyik an­gol játékos a partvonal közvetlen közelében szabály­talankodott. Felemelt zász­lóval figyelmeztettem Krftá- veket, aki le is fújta a sza­bálytalanságot. Aztán látom, hogy Stiles elborult tekin­tettel rohan felém. No most mi lesz, Miáo? — villant át az agyamon. Nemzetközi viszonylatban eléggé kezdő voltam .még akkor, nem tud­tam,‘mit kell ilyen helyzet­ben tenni. Vártam, legyen aminek lenni kell. Stiles a- zonban megállt szabályta­lankodó társa felett, akt még ráadásul a földön is maradt, és eléggé erélyesen rendreutasította, s figyel­meztette, hogy ne húzza az időt. A magyarok közül Szű­csöt tartották túl kemény­nek. A Fiorenttna — Hon­véd KK meccsen sípoltam. A Honvéd nulla-nullára ját­szott Idegenben, és elég ke­mény meccs volt, de Szűcs előtt le a kalappal. Rendkí­vül intelligens játékos volt. • Van a játékvezetésnek egy Achiles-sarka, a tizen­egyesek megítélése. Azt tart­ja a közhiedelem, hogy a tizenegyest kivédeni nem le­het, csak rosszul lehet rúg­ni. Éppen ezért a büntető a mérkőzés sorsát döntheti el. Gyakran előfordul — talán megint éppen ezért —, hogy a tizenhatoson belül elkö­vetett szabálytalanságért a bíró a büntető helyett a ti­zenhatoson kívülről ítél sza­badrúgást. — Elég rosszul és helyte­lenül teszi. A szabály egy­értelmű. Minden tizenhato­son belül elkövetett súlyo­sabb szabálysértésért, le­gyen az akár csak fél mé­terrel is a tizenhatoson be­lül — szabadrúgás jár. Per­sze más a helyzet, ha olyan kis szabálysértésről van szó, amelyért a pálya bármely részén, a kaputól hetven mé­terre is csak közvetett sza­badrúgás jár. Sohasem ha­boztam megítélni a nyilván­való büntetőt. Emlékszem egy esetre nemzetközi sze­replésemből. Hollandiában bíráskodtam a Twente Ens­chede — RVVD Molenbeek UEFA Kupa mérkőzésen. Egy-egyes mérkőzés állásnál az utolsó percben az egyik belga védő valósággal lete­rítette a hazai csapat kapu­ra törő csatárát. A másod­perc töredéke alatt sokmin­den megfordult az agyam­ban, egyben azonban bizo­nyos voltam, hogy ez száz százalékos tizenegyes, és ha­bozás nélkül a tizenegyes pontra mutattam. Legna­gyobb meglepetésemre a vétkes játékos odament a földön heverő ellenfeléhez, felsegítette, aztán a labdát letette a tizenegyes pontra. A közönségtől hatalmas tap­sot kaptam, és a mérkőzés után mindkét csapat veze­tői megköszönték a bírás­kodást. Kiváncsi lennék ar­ra, hogyan viselkedne ha­sonló helyzetben egy hazai ligajátékos? (Befejezése következik) Palágyi Lajos r A súlyemelés nagy kitartást igénylő sportág. Erőt és ügyességet követel, de nem elég az erő, technika is kell. Az alacsonyabb súlycsoportokban a vékonydongájú legénykék nagyobb súlyt emelnek a magasba, mint a hétköznapi behemót emberek. Vé- konydongájúak? Nem, karcsúnk, iz­mosak. Ilyen Varga Laci is, a léde- ciek súlyemelő tehetsége. Ö is a fel­törő fiatalok közé tartozik. Kérdem tőle, hogyan jutott a súlyemelőik kö­zé, majd eredményei révén az élspor­tolók központjába. — István bátyám Párkányban (Stú- rovo) csak úgy kedvtelésből emelget­te a súlyokat. Odahaza is voltak sú­lyozóink, egyszer aztán mondta: „No, öcskös próbáld meg te is.“ Megpró­báltam. Mindjárt nem ment. Elkezd­tem edzeni én is. Fél év múlva már többet emeltem, mint a bátyám. Így kezdte Varga Laci. Megfogta őt a súlyemelés. Ez egyúttal azt is je­lentette, hogy elmaradt a dohányzás, a szeszes ital, éjszakázás, a duhajko­dás, ami nagy ellensége a súlyeme­lésnek. _ Elfogy az erő, ellankadnak az izmok. Aki eredményt akar elérni, fel akar kerülni a dobogóra, annak sport­szerűen kell élnie. Edzés, iskola, mun­kahely — erős elfoglaltság. Varga Laci a Dunajplavba mérőmüszerésze. Manapság igen széleskörű a fiatalok érdeklődése. Iskola, szakkörök, fog­lalkozás stb., de azért egy kis sza­bad ideje mindenkinek akad. Csupán az a kérdés, ki mire, hogyan hasz­nálja fel. Varga Laciék a súlyemelést választották. — Olyan sportág ez, ami teljesen leköti a sportolót — mondja Ondrej Hekel, az élsportolók központjának legjobb súlyemelője. — Mi kedveljük, számunkra ez szó­rakozás, nem pedig küszködés a súly- lyal — mondják Varga Laciék. A nagymegyeri Szoboszlai Vince áll a súlynál, összpontosít. Varga Laci és a többi fiatal nézi. Tanulhatnak tőle. Tagbaszakadt izomkolosszus a FELTÖRŐ TEHETSEGE Vince, karcsú hátán, karján, de még a combjain is játszadoznak az izmok. Lehajol, kitapogatja a vasrúdon a fo­góhelyet, megfeszülnek a hátizmai, magasba emelkedik a súlyozó. Csak­nem másfél mázsa. — A fiatalok közt akad néhány igazi tehetség — mondja Jozef Srot^f, a bratislavai élsportolói központ ve­zetője. Rábólint Cyril GrebiCi, a Du­najplavba edzője is, meg a legjobb súlyemelő a gárdából, Ondro Hekel, az országos válogatott. Tudja, hogy nyomában haladnak a feltörő fiata­lok. Közülük néhányan csakhamar be­kerülnek az országos válogatottba — bizakodik fiatal tehetségeiben Grebi- őt. — Melyiküknek van a legnagyobb esélye? — kérdeni Srotfftől. Máris sorolja: — A juniorok közül Keszeg, Varga, Baka. — Hová valósiak? — Keszeg idevalósi, Varga lédeci, Baka párkányi. Dél-Szlovákiában ma már sok he­lyütt kedvelik a súlyemelést, s egyre több feltörő fiatal kerül ki közülük. Az ifjúságiak sorában is bontogatják már szárnyukat: az ifjúsági országos válogatott Nagy, a párkányi Ulahel, és Bíró. Az élversenyzői központ leg­tehetségesebb súlyemelője a megye­ri Patasi Oszkár. — Igyekvő fiatalok, szerények, nin­csenek túlzott igényeik. A súlyemelő­ket nálunk nem kényeztetik el — hangsúlyozza Wiener Károly, a szlo­vákiai súlyemelő-szakosztály elnöke. Tehetségesek, jó eredményeket ér­nek el, bár egyik-másik tehetségét elég későre fedezik fel. Varga Laciét is például. Még szerencse, hogy a bátyja emelgette a súlyokat. — Három évig edzettem, olyan e- redményeket értem el, hogy verse­nyeken dobogós lehettem volna. De csak később bíztattak, hogy jelent­kezzem az ógyallai (Hurbanovo) Stro- járban. Elmentem és bejelentettem, hogy szeretnék versenyezni. Megkér­dezték, milyen eredményeim vannak Bíztattak, hogy csak jöjjek. Beléptem a Strojár Hurbanovo egyesületébe, egy hónap múlva, tizenöt éves korom­ban elvittek Prága Nagydíjára. Ez volt az első versenyem. Az eredmény? Első próbálkozásra nem a legrosz szabb. — Az egész ország legjobbjainak versenyében bekerültem az első tíz közé — mondja szerényen Laci. — Mi a helyzet ma? — Súlycsoportomban országos vi­szonylatban második vagy harmadik vagyok. Patasi Őszi jobb, mint én és még talán Snopek, a páesticeiek emelője is. Patasí egy évvel fiatalabb nálam, de már régebben versenyez — Lesz belőled országos bajnok? — Ki tudja? Szeretnék. Csapatver senyben már tagja voltam az orszá gos bajnoki együttesnek, Nyugat-Szio vákia színeiben Teplicén megnyertük az országos ifi bajnokságot. Nyolcán voltunk, Nagy, az országos, válogatott az ógyallai Stefánik, Patasi, én, a megyeri Matlák, a trencséni Bernét és Rojko és Roziak, a Dunajplavba súlyemelője. Jól szerepelnek Varga Laciék. Szór galmukkal, szerénységükkel, igyeke­zetükkel érik el sikereiket. Nos, kedves fiúk, nincs kedvetek megpróbálni? (mészáros | j. i i. i \ I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents