Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-03-28 / 13. szám
MÁZIK ISTVÁN VERSEI: A kedvesnek Csönd gömbölyög, és megcsap a türkizmeleg, ibolyaéjszakában láthatatlan csillag lágy huhogása: átzizeg az ablakrácsos falon és füsthálős mennyezeten, hogy puha illatú szobámban újra éljen zúgó szépséged és lassú mosolyod ölelő egyszerűségét. Kedves, ha tűzpiros húsoddal magamévá tehetnélek, birtokunkba kebelezném a napot. Reád aggatnám vágyaim finom selyem-köntösét, és szempilláid mély neszét hallgatnám... Ő kedves éjjelente álmodom, s elönt tengernagy hiányod A fákon narancsszínű bánat: alkony. Beteszed a kaput. A vágyak sebészkéset főimet szik tántorgó nyugalmadat. Hengerlön nézel, szó sem jön belőled, hunyorgó Sparta szád szegletében. Csókot lehel reád a csend. Topolyák rajza rémlik fel, beléhasai a hűvös est, bérelt helyükre guggolnak a kékezüst csillagok. Kúszol az éjjeli tájon, mint barna pók a reszkető hálón. Hová visz ez az út? Lépkedsz, föl a dombra, s újra le, behuppansz a vézna árokba, hol cserje csörög, csatázol kertek rózsáival, dülöngsz árkon-bokron át és homályos réteken, hol riadt pipacs és lágy búzavirág zokog, s kopáron meredeznek a telefonoszlopok ..é halk nesz kél, az első hajnalsugarak. HAJNAL ELŐTT DÉMOSZTHENÉSZ DADOGÁSA Csak dadogok. Démoszthenész, íikkadt a hangom. Itt állok, bínárfonatú karommal oxigénkévéket ölelgetek, s míg két kezem átleng a zizegő időn és sárga könnyködön túlra, nyelvem alatt a goromba kavics fölsebzi a számat. Démoszthenész, rubinsebed s fakírkínod mélyplrosabb a csízmarúgásnál, beléd botlík a gyfkfejű vadság: aranyipa lástos macedón Fülöp. Bölcsődalt rezegnek az est ábécéi, a csillagok, mert születtek nekünk tüskekötegből megváltók: sebzett nyelvű új fillppiák M ég egy órával ezelőtt, amikor az öreg, zö- työgős autóbusz lerakta a posta előtti téren, tiszta volt az ég és átlátszó. A zöldbe borult fák, a házak, az utcák, mintha ki nyújtózkodtak volna az ég meleg sugarai alatt, i az egész város elmerült a tavaszi nap lusta puhaságában. Donka megkérdezte a sofőrt, merre találja a laktanyát, majd sietve útnak Indult. Kínzó várakozás, viharos, lángoló türelmetlenség vitte. Ütközően csak Hlnkót, az ő Hinkóját látta maga előtt. Hol az egyik kéri tés mögül ugrott elő, széles mellkasán nyitott Ingben, hol valamelyik kert szélén álló barackja virágzó ágai közül nevetett rá. Egyenruhában szerette volna maga elé képzelni, de nem sikerült. Más katonákhoz hasonlította, olyanokhoz, akiket Ismert, de rögtön elvetette a hasonlatot. Nem, ő biztosan más, szép, sokkal szebb, mint akármelyik katona. És ettől szive még boldogabban vert, ujjongott, ahogy a közeli viszontlátásra gondolt. Igen, végre látni fogja. Oly hosszú Idő után ... De egyszerre, ahogyan tavasszal déltájban történni szokott, meleg, nehéz felhők borították el az eget. Az ég elszürkült, mintha az egész világ elszomorodott volna. Donka lihegve, Izgatottan, mint akit a szél első rohama hoz, megérkezett a laktanya hatalmas kapuja elé. Megérkezett, és Ijedten megállt. Ez a kapu zárta el az ő Hinkóját, és most, először néhány hónap után, megnyílik és kiengedi. A színes őrbódé előtt lábhoz tett, hosszú puskával egy katona állt. Nagydarab, durva arcú ember volt, válla majd szétfeszítette a fakult zubbonyt. Donka tledten nézegette, s eszébe jutott, hogy talán most Htn- kő Is Ilyen. Ettől a gondolattól a katona már nem látszott olyan Ijesztőnek, s Donka bátorságra kapva közeledett hozzá. De az csak mor- gott valamit, s kezével a bejárat másik oldalán álló, meszelt házacska felé Irányította. Donka nem értette, de habozva arrafelé Indult. A házacska kitárt ablakában lebarnult, bajuszos arc jelent meg: — Ml baj kislány? Ej, de korán jöttéll — Mikor eresztik ki a katonákat? — Kettőkor. Még csak tizenkét óra — mondta a szakaszvezető, és elmosolyodott. Ajka valahogy különösen fénylett. Ügy látszik, éppen evett. — Fogytán a türelmed, ml? Donka lesütötte szemét, Indulni készült. 0, anyám, még teljes két órai A szakaszvezető megállította: — Kire vársz? — Hlnkó Borlszovra. Gradlstéből. — Hlnkő Boriszov? Ilyen nevűt nem ismerek. Talán az újak közül való? — Ühüm. — Ahél Szóval újonc! A fiatalasszony vörösebb lett vörösbársony ruhájánál. Tudta, mit jelent ez a szó, mégis úgy érezte, neki címezték, s teli van sértő kétértelműséggel. — Menyasszonya vagy? — faggatta tovább a szakaszvezető. — Felesége — suttogta alig hallhatóan, megszégyenítve, megsemmisülve. Menekülni szeretett volna, de félt ettől a durva, bajuszos ka tonától. Biztosan valami parancsnokféle, s talán még valami bajt csinál Hlnkónak. — Szóval feleség? Hm. Várj csakl Melyik században van, tudod-e? Várj, várj. Lehívatom, hadd lássátok egymást. A szakaszvezető barátságosan kacsintott, és amint meghallotta a század számát, eltűnt a sötét őrszobában. Bentről telefoncsörgés hallatszott. A szakaszvezető nyers, parancsoló hangon valakit hívott, és néhányszor a kedves nevet mondta. Nemsokára Ismét feltűnt az ablakban. — Majd hívják. Te csak várjí Rögtön Itt lesz. Egy ilyen menyecskéért az ember még a lábát is képes kitörni a nagy sietségben. — Köszönöm — mondta halkan Donka, megfordult, s a pad felé Indult. A szakaszvezető utána fordult. Hosszan méregette, piros, saroknélküll cipőjétől egészen a rózsaszínű, kicsiny fülcimpájáig, mely egy elszabadult hajtlncs mögül kandikált elő. Szemében férfiúi kíváncsiság és férfibű parázslón. Hlnkó valóban nem késett. De amikor Donka szeme a laktanyaudvaron egy futólépésben közeledő katonát látott, szeme nem Ismerte fel benne azt, akit várt... csak a szíve. Aztán a fiú megállt előtte, megerősödve, lebarnulva, rlt- kás bajusszal ajka felett, csak a sapkája körül világított egy fehér bőrcsík a rövidre nyírt haj alatt. Donka nem futott, mégis hangosan, szaggatottan lélegzett ő Is. Ügyetlenül kezet fogtak. Aztán nem tudták, mit kezdjenek egymással. A szakaszvezető az őrszoba ablakában vigyorgott Az őr csak a fejét fordította arra kíváncsian. Amit láttak, boldogsággal meg egy kis szomorúsággal töltötte el őket. Kényelmetlenül érezték magukat. — Esni fog — mondta Hlnkó, és felnézett az égre. — Milyen lettél... — mondta Donka és elvörösödött. Orrát megütötte a frissen fényesített bakancsból áradó suvtksz szaga. Mást nem tudott mondani. Hlnkó egy darabig hallgatott, aztán megszólalt. Halkan, sietve, szaggatottan lökte magából a szavakat, s nem nézett Dónkéra: — Vissza kell mennem. Még nem ebédeltünk. Egy óra múlva kiengednek bennünket. Itt... nincs hová menni. Lehet, hogy esni fog. Van pénzed? Egyik barátom adott egy tanácsot... Zsebébe nyúlt, és egy gyűrött tízlevást húzott elő. Donka értetlenül kinyitotta a csuklóján függő velúr pénztárcát. Volt benne valami aprópénz. Hlnkó súgott valamit, úgy, ahogy nagy titkot súgnak, Intim dolgot, ami nem egészen Illendő. Közben nyakán a bőr olyan színű lett, mint az öreg cserép. XXX — Tessékl — kérdezte a fülkében ülő öregember szárazon. Donka kinyitotta a száját, de kiszáradt torkából nem jött hang. Nyelt egyet, s csak azután mondta altg-allg hallhatóan: — Egy kétágyas szobát kérek! A portás gyanakodva végigmérte: — KI lesz a másik? Most Donka visszafelé bandukol a széles főutcán, és fájdalommal gondol találkozásukra. Hlnkó meghagyta neki, hogy menjen a szállodába, abba a nagyba, az állomás mellett, és béreljen egy kétágyas szobát. Meghagyta, hogy siessen, mert szombat van, és Ilyenkor eltávozáBHB&SESHHBSIf sl engedélyt kap az egész helyőrség. Es szombaton sok utas Is érkezik, így mondták a barátai. Piros cipője hangosan kopogott a kövezeten, s formás, kicsit telt bokája meg blúzát repesz- tő melle vonzotta a férfiak tekintetét. Sőt né- hányan meg Is fordultak utána, megbüvölte őket a falusi kislány hibátlan szépsége. „Miért nézegetnek ezek a férfiak?“ — töprenett Donka. — „Nem szégyellik magukat? ... gy mosolyognak a hitványak, mintha mindent tudnának ... A barátai tanácsolták . . . Szóval azok Is tudják? Mindenki tudja, hogy most a szállodába megy, s egy kétágyas szobát kér. Miért, odahaza talán két ágyuk volt?“ Erre a gondolatra elszégyellte magát, és néhány járókelő csodálkozva látta, hogy arcát elönti a vér. Nem megy a szállodába? Minek nekik szálloda? A szállodákról eddig csak rosszat hallott, a falubeli lányok meséltek erről Izgatott vihogással. De hét mégis odamegy! Ott, szemben van a vasútállomás. A szállodának Is Itt kell lennie, valamerre. Megállt a tér közepén, és Htokéra próbált gondolni. De nem tudott visszaemlékezni semmire. Csak az jutott eszébe, hogy bűz- lött a suvlksztól. És hogy bajuszt növesztett. Dónkénak nem tetszettek a bajuszos férfiak. De talán így muszáj. Minden fiatal katona bajuszt növeszt. És a többi lány már régóta csak olyan fiúhoz megy feleségül, aki letöltötte a katonaidejét. De hát miért Is kell, hogy a férfiak katonának menjenek? Miért vették el tőle Hlnkót, amikor az övé? Kinek van nagyobb szüksége rá, mint neki, aki minden éjjel vele álmodik, őt kívánja? És most hagyják, hogy árván kódo- rogjon a laktanya bejárata körül, a szálloda titokzatos kapuja előtt, hogy védtelenül tűrje Idegen férfiak mosolyát és pillantását. Máskor mindez talán csodálkozással, sőt esetleg tisztelettel töltötte volna el, de most zavarba hozta, úgy érezte, beszennyezi a lelkét. Szerette volna Hinkóját kézen fogni, és elmenekülni vele, valahová messze, távol az emberektől, a füzesbe, áthatolhatatlan bokrok közé, messze, messze, oda, ahol csak ők vannak, az ő szerelmük, mint akkor ősszel, azon az utolsó estén, amikor hozzá szökött. Lassan szemerkélni kezdett az eső. Ez mintha kijózanította volna. Elindult a szálloda félé, melynek cégtábláját már előbb észrevette. Nem fog belépnil A kapu előtt várja Hlnkót! Néhányan elhaladtak mellette bőröndökkel, táskákkal, s eltűntek a kétszárnyű ajtó mögött. De közben különös pillantásokat vetettek rá. Kicsit gúnyosan, kicsit kíváncslan-vágyakozón. Donka nem tudta, hogy az utazó férfiak különleges pillantással méregetik az útjukba kerülő nőket. Nyugtalansága fokozódott. Biztosan minden helyet elfoglalnak. Nem baji Majd azt mondja Hlnkónak, hogy már nem volt üres szoba! Bár Igazán el Is foglalnák! ... Ettől a lehetőségtől szívébe félénk, békítő remény költözött, de mellette ott ólálkodott az aggodalom. Hová mehetnek ebben az idegen, hideg, ellenszenves városban? Egy csomagokat cipelő pár, a férfi karján gyerekkel, nyitott be a szállóba. Donkát ez felbátorította, annyira, hogy utánuk óvakodott.- Hajában friss esőcseppek csillogtak. A portásfülke előtt megvárta, amíg a család eltűnt a széles előcsarnok mélyén. HŰBEN DILOtf: TAVASSZAL j TÖRTÉNT — A férjem. Mindjárt jön. — Legszívesebben meghalt volna ebben a pillanatban. — Hol van? — Kérdezte a portás Ijesztő hangon. — Katona. Mindjárt jön. — Ahal — vlgyorodott el jóindulatúan az B- reg. — Katona? Te még nem jártál Itt. Talán csak nem az újoncok közül valaki? — Közülük — suttogta Donka. Ügy érte az öreg mosolya, mintha arcul ütötték volna. — És ha nincs szobánk? Akkor ml lesz? Elkéstél. — A portás elnevette magát, és megnézte a táblán a szögre akasztott kulcsokat. — Na, nem bánoml Csak nem hagyjuk az utcán azt a fiatal katonátl Tizenhat levát kérek! Donka ernyedten kinyitotta a pénztárcáját, és leszámolta a pénzt. — Most pedig ülj le a hallban, és várd meg a klskatonát. A legszebb szobát adom nektek! XXX Leült egy újságokkal, folyóiratokkal rakott hosszú asztal mellé. Balra mellette félhomályos, olajfestékkel bemázolt lépcső vezetett az emeletre. Hideg csapta meg onnan, és még valami, ami Donka szívét remegő félelemmel töltötte el. Félt odanézni. Közelebb ült a nagy üvegablakhoz, melyen keresztül az eső szántotta, elhagyatott utcára látott. Néhány katona ment arra, s Donka szive megremegett, mint a felriasztott fogolymadár. Meglátta Hlnkót. Nem egyedül jött. Mellette egy magas, ceruzavékony katona lépkedett. Hlnkó Is észrevette a lányt, s az ablakon keresztül rámutatott. A másik nevetve mondott valamit, Intett, aztán továbbment. Donka testén tűz futott végig. Ügy érezte, mintha meztelenre vet- kőztették volna az egész város előtt. — Na, Itt vagyok! — szólította meg Hlnkó vidáman, nedves ruhában. Megállt a portásfülke alőtt, és beszélgetésbe elegyedett az öreggel. —• Jó kis esői Éppen Ideje volt! — Az már igaz! — felelte az öreg. — Asz- szony férfi nélkül, föld eső nélkül nem terem! Így van az! Donka csak ennyit hallott. Füle zúgott. Hinkó hívta, s elkérte az Igazolványát. Aztán e- gyütt mentek vissza az asztalhoz, nagy darab papírral a kezükben. — Töltsd ki a bejelentődet! — kérte Hlnkó az asszonyt, s eléje tolta a bakelit tintatartót. Az elvette a másik tollat, s remegő ujjal bemártotta a tintába. Szeme előtt úgy sorjáztak a betűk, mint az esőcseppek. Családi és utóneve... Honnan jön __Hová megy ... Vele szemben Hlnkó biztos kézzel írta egymás után a glr- be-gurba, kék válaszsorokat, s közben szempll- lája alól Dónkét nézegette örömtől remegő várakozással. Donkát elhagyta az ereje. A nevét is alig tudta leírni. Donka Sztaneva Borlszova. Mindenki meg fogja tudni, hogy a városban járt, és szállóban aludt. Mindenki. — Honnan lőni — kérdezte a kővetkező rovat. Gradlstéből. Leírta a falu nevét. Ml a látogatás célja? Első pillanatban Donka nem értette a nyomtatott kérdést. Ml a célja? Ml... a célja? Eltakarta a szemét, hátralökte a széket, mely akkorát szólt a parkettán, mint egy puskalövés, és kiszaladt. A bejelentőlapra, pont az alattomos kérdésre, nagy paca hullott. Szétfolyt, kt- kerekedett, és elnyelte a „cél“-t __ — Donka! — kiáltott utána a katona, és felugrott. Meztelen nyaka a zubbony keskeny szegélye fölött elsötétedett. Bajusza felborzolódott, s úgy állt, mint a dühös vadkan sörtéje. Odakint utolérte a feleségét, és kezénél fogva durván visszavonszolta. Donka arcán véglgcsorgott az eső. És ki tudja nem keveredett-e az eső cseppje könnycseppekkel. Lehajtott fejjel lépkedett felfelé a félelmetes lépcsőn. Szeme nyitva volt, mégse látott .,. A szobában két, lepedővel letakart ágy állt, elég messze egymástól. — Hlnkó, drágám, féleki — Mitől félsz? — sziszegte a fiú még mindig dühösen, amiért szégyent hozott rá. — És ha bejön valaki? — Bezártam az ajtót! Leültek az egyik ágyra, s Hlnkó lehúzta a bakancsát. A nedvességtől elvesztette fényét, de még így Is árasztotta a suvlksz terpentines szagát. Türelmetlen mozdulattal eloldotta derékszíját, és kezdte kigombolni a zubbonyát. — Te nem vetkőzöl? Donka remegve tapogatta blúzán a patentokat, de minduntalan kicsúsztak ujjal közül. A másik ágyat nézte, úgy rémlett neki, mintha valami láthatatlan ember feküdne ott, s gúnyosan, lenézően bámulná. Donka szeméből csurgott a könny, de Hlnkó miközben a párnára döntötte, észre se vette. A kis asszony lehunyta nedves szemptlláit, nem akarta látni az üres á- gyat... XXX A folyosón szünet nélkül jártak-keltek az emberek, s a falak visszhangozták a kiáltásokat, a zajt. Valahol folyt a víz, és kellemetlenül csikorgón, köhögött, kopogott, amikor a csapot megcsavarták. Aztán a cső elkezdett szaggatott trombitálásba. A falak átvették reszkető bűgá- sát. Hlnkó ernyedten, zihálva feküdt fiatal felesége mellett, s feje lzzadtan az asszony meztelen vállára nehezedett. Donkát nyomta a férfi feje, de félt arrébb húzódni. Nemsokára Hlnkó felnyitotta fénylő, nedves szemét. — Donkaaa! — suttogta az asszony fülébe. ö, mennyire szerette ezt a simogató, kedveskedő suttogást. Odahaza bevonulása előtt, Hlnkó így szokta kiszakítani a szerelmi ernyedtségből. Hlnkó felemelkedett, kemény tenyerébe fogta Donka arcát, és sebesen, forrón, szenvedélyesen csókolgatta. Donka nagyot sóhajtott, és elpttyeredett. Hlnkó felkapta a fejét. — Ml van veled? — Hlnkó, drágám, menjünk Inneni A fiú csodálkozva nézte, nem értette, de nem kérdezett semmit. — Moziba menjünk? Aztán. . . egész éjjel, és holnap . . . Nem Is tudod, hogy kínlódtam, menynyire vágyakoztam utánad! Donka felemelte a kezét és, megslmogatta a fiú nedves homlokát. Valahol megnyitották a csapot, a falban újra felbúgott a víz. XXX Estére a gyenge szél elűzte a felhőket. A nap felragyogott, és kitisztult az égbolton, mintha csak odakiáltaná az embereknek: ,,Hé, Itt vagyok! Mit szóltok hozzá?“ A fákon csillogott az ázott levél, s a nedves fű a városi parkban. Édes volt a levegő, mint a hideg limonádé fanyar-friss Ize. Donka és Hlnkó újságot terítettek egy nyirkos padra, és leültek egymás mel- lé. Nézegették a nedves virágokat, melyek eső után még jobban Illatoznak. A férfi nehéz karja úgy pihent az asszony vállán, mint valami Táradt madár. — Hosszabbak lettek a napok — szólalt meg Hlnkó. Donka nem mozdult. „A föld eső nélkül . . ." gondolta, s ajkán szemérmes szégyenlős mosoly fesledesett. — Kapóra jött ez a kis eső. Ügy megszökik tőle a vetés, hogy meg sem lehet állítani. — Hlnkó mély lélegzetet vett, melle kidagadt. — Tudod-e, mennyire szeretnék most kaszálni? Suhintani a kaszával, így ni! . . . Nyáron talán a- ratni küldenek. De jó lesz! Hát te miért hallgatsz? Donka erre sem felelt. Csak lehajtotta göndör fejét, s arcát a fiú vállához szorította, a kemény, a jó, a kedves vállra: Hlnkó vállára. Rákosi Gábor fordítása
