Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-03-28 / 13. szám
8 isség KÜITÜRMŰSOR NEMES CÉJjRT Az érsekújvári (Nővé Zámky) nyugdíjasok otthonában a helybeli kilencéves magyar tannyelvű alapiskola tanulói a nemzetközi nőnap alkalmából szép és kedves műsort adtak elő. A vidám jeleneteket szavalatok, orosz, szlovák és magyar énekszámok tarkították, A műsort Geleta Ernőné és Jánoslk Andrásné tanítónők tanították be. A kultúrműsoron kívül 21 Idős nőt virággal és apró tárggyal ajándékozták meg a tanulók. Jóleső érzés volt látni a szocialista otthonban lévő nők szemében az örömkönnyeket; érezték, hogy az Ifjúság szereti őket. A mintegy két és fél órás találkozás után Per- laky jánosné nővér, az otthon vezetője megköszönte a la aulök kedves, szórakoztató műsorát, valamint a kis ajándékokat. Külön kiemelte, hogy milyen fontos az idős emberek iránti szeretet elmélyítése. Végül a jNB megbízottja szintén értékelte a jól előadott és összeállított műsort, és a kultúrcsoportot anítónőlkkel együtt meghívta a nyugdíjasok klubjába pénteki szereplésre. Ez a kedves találkozó, a két pedagógusnö nemes kezdeményezése legyen követendő példa, hogy a tanulók gyakrabban látogassák másutt is a szociális otthonokat. Vigyenek derűt, vidámságot és népfényt azoknak, akik egész életükben nehéz körülmények között dolgoztak. PhDr. Hofer Lajos Hímzett csokor a nők ünnepére A Nőszövetség nyárasdi (Topofníky) szervezete stílusosan emlékezett meg a nők nemzetközi ünnepéről. A kultürház klubhelyiségében kiállítást rendezett a fain asszonyainak és lányainak kézimunkáiból, szabad idejük és ügyes kezük termékeiből. A jé megoldású, színeiben lenyűgöző kiállítás méltán elnyerte a látogatók osztatlan elismerését és tetszését. A kiállított munkák önmagukért beszéltek, szemléltetve a szocialista falu asszonyainak és lányainak kiapadhatatlan leleményességét, szépérzékét, alkotókedvét, s híven ábrázolja a mai falusi nő profilját, aki pontosan felmérte helyét és helyzetét a társadalomban és munkáján keresztül emeli saját ünnepének színvonalát. Gazdagon illusztrálja a természet ihlette népművészet sokszínű, tarka világát, hímzett virágaiban pedig a Csallóköz szülötteinek hagyatékát. A fonnák harmóniája a ma asszonyának létbiztonságát, bonyolult lelkivilágát sugározza. A szabad idő ésszerű és hasznos kihasználása fokmérője a színvonalasan gondolkodó és igényesen élő közösségnek. Örvendetes tény, hogy nemcsak azt érzékeljük, hogy asszonyaink szabad idővel rendelkeznek, hanem látjuk, hogy felnőttek már odáig, hogy azt ésszerűen és hasznosan ki is tudják használni. Erről tanúskodnak a szebbnél szebb, kiállított munkák. VARGA TIBOR IFJÜ CITERÁSOK A nagykürtösi (Vei. Krtí§) járás egyik legnagyobb CSEMADOK-szervezete Lukanyényén (Nenince) található. A közelmúltban lezajlott évzáró taggyűlésen jogosan állapították meg, hogy a szervezet múlt évi tevékenysége halványabb volt a szokottnál. Az Irodalmi körön kívül csupán a szervezet citerazenekara érdemel figyelmet, melynek neve járásszerte közismert. A rendszeres gyakorlás és a sok fellépés mellett a citerá- soknak arra is telt idejükből, hogy utánpótlásról gondoskodjanak. Fáradozásuk nem veszett kárba, hiszen a szervezet ifjú citerásai is felléptek már néhány járási rendezvényen. Méltó utódoknak bizonyulnak, szinte már mesterien kezelik ezt az egyidőben alaptalanul mellőzött, szép népi hangszert, a citerát. Bodziár Gyula Egy szerelem története Filmszemle Kálvária Larísza Sepityko alkotása, a Kálvária tavaly a rigai szovjet filmfesztivál fődíja után elnyerte a nyugat-berlini nemzetközi filmverseny nagydíját, az Arany Medvét. A negyven éves rendezőnő Dov- zsenko tanítványaként 1963-ban végezte el a moszkvai Filmművészeti Főiskolát. A Kálváriát Vaszil Bikov Szotnyikov című kisregénye alapján készítette. A film mentes a háborús jelenetektől, a háborús időszakot csupán a távoli német vezényszavak, a percekig tartó fegyverropogás és a testi-lelki kínzások jelzik. A Belorusz SZSZK hólepte tájain ván- szorgó partizáncsapat a nácik gyűrűjébe kerülve választás előtt áll: vagy az éhhalál, vagy a reménytelennek tűnő kitörés az ellenség karmaiból. Az utóbbi mellett döntenek, ehhez viszont némi húsra, esetleg gabonára volna szükség, hogy a katonák felvehessék a harcot. Két partizán indul felderítésre, élelem- szerzésre. Két ember — két egymástól merőben eltérő jellem. Ribatk, a tetterős, bátor, hóval, viharral dacolva, mindenre elszánva vonszolja beteg, sebesült társát. Szotnyikov (neve annyit jelent: egy a száz közül) lázasan, vérző lábbal vergődik el vele a falu széléig, ahol egy parasztházban találnak menedékre. A németek azonban rajtuik ütnek, s az őket kényszeredetten ellátó parasztasszonnyal együtt elviszik. Ekkor kezdődik a nagy lelki kálvária: a kivégzést megelőző kihallgatáson hangzik el a nem mindennapi ajánlat. A német közigazgatási városka nácibérenc orosz rendőrnyomozója ugyanis a szabadulást kínálja fel a két partizánnak, ha elmondják, hol rejtőznek a társaik. Annak idején ő is kapott a túlélés lehetőségén, így biztosra veszi, hogy terve sikerülni fog. Ribaknak a dicstelen élet többet jelent, mint a dicső halál — tehát beszél. „Értelmetlen a tagadásunk. Senki sem fogja megtudni, hogyan haltunk meg. A halállal semmit sem hagysz magad titán“ — mandja a bajtársának, mert minden áron meg akar menekülni a haláltól. Szotnyikov nem hősködik. ű is fél a haláltól, de arra is rájön, hogy a ha Iáinál sokkal szörnyűbb, ha a saját emberségét öli meg. Vallatás közben tüzes csillagot égetnek a mellére, mégis hallgat. „Attól nem félek, hogy élve kell meghalnom. Csak a lelkíismeretem legyen tiszta, mert lelkiismeret nélkül nem lehet élni. És különben sincs jogom elárulni azokat az embereket, akik bíznak bennem“ — vágja Ribak szemébe. Közben a parasztasszony is szolgála tot akar tenni a németeknek, csak hogy a gyermekeit megmentse. Árulása azonban eredménytelen, akit feljelent, kidé rül: már régen halott. Szotnyikovot a parasztasszonnyal e gyütt felakasztják, Ribak megszabadul, de csak a kötéltől, öngyilkosságra gondol, de tervét nem tudja végrehajtani. Megszökne, de a sarkig tárt kapu inkább félelmet kelt benne, és keserves ordítása már arra utal: a túlélés állati ösztöne megfosztotta emberségétől. Bár a Kálváriának irodalmi alapja van, Larisza Sepityko alkotása mégis eredeti, mestermunka a maga nemében. A lélektani dráma főszerepeit Vlagyimir Gosz- tyuhin (Ribak), Borisz Plotnyikov (Szotnyikov) és Anatolij Szolonyicin (a nyomozó) alakítják. Egy szerelem története A Knoblachovékhoz címzett prágai vendégfogadóban 1861 karácsonyán Jan Neruda társaságában fiatal irodalmárok és újságírók szórakoznak. Anna, a huszonnyolc éves költő menyasszonya már csaknem teljesen lemondott szerelméről, akit Karolina Svétlá szépsége ejtette rabul. A Nerudánál négy évvel Idősebb Karolina Svétlá a modern regényírás megalapítója volt a cseh Irodalomban. Jan Neruda és Karolina Svétlá szerelmi kapcsolatáról szól Otaikar Vávra nemzeti művész legújabb alkotása, aki történelmi jelentőségű filmjeivel (Húsz János, ZiZka a nép élén, Az árulás napjai, Szokolovo, Prága felszabadítása) már évekkel ezelőtt bebizonyította: a műfaj elsőszámú hazai mestere. Az Egy szerelem története viszont nem más, mint egy múlt századbeli love story — korrajz és a társadalmi viszonyok megfelelő ábrázolása nélkül. A rendezőnek minden bizonnyal nem is ez volt a célja, hiszen a filmben mindenekelőtt a hirtelen fellángoló, reménytelen szerelem „újratámadása“ foglalkoztatja. Karolina Svétlát ugyanis az idős Muzák profesz- szorhoz fűzték a házasság kötelékei, és a korabeli szokások nem tették lehetővé a házastársi kapcsolatuk felbontását. így nem maradt más hátra, minthogy a két szerelmes titokban tartsa viszonyát, s ezt még az erősnek hitt kapcsolatuk sem tudta áthidalni. A film forgatókönyve Jan Neruda és Karolina Svétlá levelei alapján íródott, a két ember igazi magatartásformájáról sem Jirí Bartoskának, sem Bozidara Tur- zonovovának nem sikerült hű képet rajzolni. Bár a külső azonosulás tökéletes volt, ez nagyon kevés ahhoz, hogy a két ismert személyiség jellemrajzát minden fenntartás nélkül elfogadhassuk. G. Szabú László ,,<4. „„v , 'MM* ' Kálvária MA LENNE SZÁZTÍZ ÉVES Hogy Ki volt Makszim Gorkij, azt az Oj Ifjúság olvasóinak sem kell külön elmondani. Viszont talán elmondhatjuk, hogy miért is emlékezünk meg az a- lábbi két elbeszélésével róla. A szocialistarealista proletárirodalom megterem» tője 1868-ban született, és ha az élet nem lenne olyan nevetségesen rövid, mint amilyen, ma március 28-án lenne száztíz éves. Hirdesse hát ez a két elbeszélés is, akárcsak az egész müve szerte a világon, hogy igenis a régi rend már jóval az üj létrejötte előtt megérett arra, hogy más, jobb rend keletkezzen a csúnya és megdöbbentő régi rend romjain. MAKSZIM GORKIJ: KISLÁNY Egy este, munkától fáradtan, nagy kőépület tövében feküdtem a földön — ódon, szó morú ház volt, a lebukó nap fénye leleplezte falán a mély repedéseket és piszokcsomóikat, A ház belsejében éjjel és nappal — mint patkányok a sötét pincében — éhes, piszkos emberek nyüzsögtek, testüket híá nyosan takarták rongyaik, sötét lelkűk pedig egészen pőre volt és éppen olyan szennyes, mint testük. A ház ablakaiból, mint a tűzvész szürke füstje, lassú hömpölygőssel, sűrűn áradt az odabenn zajló élet egyhangú zsivaja. Hallgattam ezt a régóta ismerős, nyugtalan és csüggedt lármát, és szundikáltam, nem számítva rá, hogy újféle hangot hallok, ha csak kis ideig is. De valahol a közelben, egy rakás üres hordó és törött láda közül, felcsendült egy halk, finom kis hang: Aludj, aludj, kicsinyem, Aludj, csendesen, Aludj, kedvesem ... Soha nem hallottam, hogy ebben a házban ilyen gyengéd hangon altatták volna gyermeküket az asszonyok. Nesztelenül felálltam, benéztem a hordók mögé, s egy kislányt pillantottam meg — ott ült az egyik ládában. Gesztenyeszín fürtös fejét mélyen lehajtotta, csendesen ringatta a testét, és tűnődőén zön- gicsélte: Elringat az álom, Csicsíjja, virágom ... Szurtos kis kezében egy piros rongyba bu gyolált fakanálnyelet tartott, és tágra nyílt, szomorú szemmel nézte. /Szép volt a szemecSkéje, szelíd tekintetű, ragyogó, s valami nem gyermeki szomorúság csillogott benne. Észrevettem ezt a kifejezést, s már nem láttam a piszkot a kislány arcán és kezén. Fölötte, mint pernye- és hamufelhő, kiabálás, káromkodás, részeg nevetés és sírás úszott a levegőben, körülötte a mocskos föl dön csupa törött, megnyomorított ócskaság; a leáldozó nap sugarai vörösre festették a szétvert ládákat és hordókat, baljóslatú és különös hasonlóságot kölcsönözve nekik, valami roppant test maradványaival, amelyet a nyomor súlyos és kemény ökle zúzott szét. Véletlenül megmoccantam — a kislány összerezzent, amikor meglátott, szeme gyanakvón összeszűkült, s egész testében Ijedten megrázkódott, mint az egérke a macska előtt. Mosolyogva néztem szurtos, szomorú és félénk arcát, ajkát szorosan összezárta, vékony szemöldöke vonaglott. Aztán felállt, gyakorlott mozdulattal leveregette valamikor rózsaszínű, rongyos ruháját, bábuját a zsebébe dugta, és tiszta csengő hangon megkérdezte tőlem: — Mit bámulsz? Tizenegy éves lehetett, törékeny, sovány kis teremtés; figyelmesen végigmért, szemöldöke még most is vonaglott. — No? — kérdezte újra, egy kis hallgatás után. — Mi kell? — Semmi, játsz csak, én elmegyek... — mondtam. Akkor odalépett hozzám, arcát utálkozva elfintorította, majd hangosan, érthetően, így szólt: — Tizenöt kopejkáért elmegyek veled ... Először nem értettem, csak — emlékszem — összerázkódtam valami rettenetes sejtelemtől. A kislány akkor szorosan mellém lépett, vállával nekidőlt az oldalamnak, arcát elfordította tekintetem elől, és fakó, üres hangon tovább beszélt: — No, gyere, mit vársz... Nincs kedvem az utcán csatangolni vendégek után ... Nincs is miben kimennem: a mama szeretője még a ruhámat is elitta . , No, gyere ... Némán és szelíden eltuszkoltam magamtól, s akkor gyanakvóan, értetlenül rám meredt, ajka furcsán eltorzult, felszegte a fejéi, s tágra nyílt, fénylő, szomorú szeme valahová a magasba bámult. Halkan, üres hangon folytatta: — Mit húzód zol? Azt hiszed, mert kicsi vagyok, kiabáló;. m<- !? Ne félj, azelőtt kiabáltam..., de most már...
