Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-03-21 / 12. szám
■SEE9B523!” SflMBMMMI VTLÉM ZÄVADA VERSEI: SZÉNORSZAG Azúrkék táj Katángszem a naptól aranyló fűben Ha jött az éj zsúrlóerdőt ringatott a szél itt nemrég Zöld sötét szitált a rozsdás mocsarak fölött Esők idején a vízcsöppek madártojásként roppantak szét a levelek hátán S a mezők kitárták kopoltyúikat a szélnek némán akár a halak a mélyben A reggel eziistfehéren lobbant s tüzesen fürdött a nap a szántók madármellpuhaságú porában De jaj! Az azúrkék erdő s a mézédes rétek a föld mélyében fordítva szenesednek 0 te napfényről elűzött város városom! füstölögsz szederjes arccal mi pedig hulladékhegyek hátán az elvesztett éden romjai között turkálunk Az égre tárt virágú lelkek is megmerevedve alszanak lent a testek beomlott bányáiban vájja az utat az isten hozzájuk Ö megkövesedett szerelmem! A fehér sziklák pelenkáiban is szunnyadhat ének s gyöngéden rándul még egyet a kidöntött fa is akár a madár üreges csontjaiban zeng a dal bennünk édenből kiűzött szülőföldem városa érted TÖZSÉR ÁRPÁD fordítása Erdei úton Fenyő az erdőn fenyő mellett Alinak és nőnek emberként szépen. Vágy és fájdalom bennünk reszket mtg villám, hó letöri egészen. Csupa göcsört a tar fenyő már, törékeny, vékony, ágbogas, száraz. A lehullott ág még néha fáj, mint levágott csonk a vén bakának. Sötétzöld üstökkel mind menne, oda, hol élet erre felbuzog. Don Quijote, harcokon merengve, valamint az ég fülébe susog. Az öreg fej lassan kiszikkad, a kopját még jó magasra tartja, fenséges rózsát nyújt a napnak: fényben piroslik apró toboza. OZSVALD ÁRPÁD fordítása A TENGER Ö, tenger, sárga fövenyes a partod, s tavasztól őszig ostromolnak téged arany s bronzbarna testek tömegével. Láttam fiatal nőt, ezernyit, barna testükben jár s játszik a nap, és láttam érett nőt, ezernyit, dús nyártői és méztől illatosat. Bár Sorrento vagy Keres táját ha járják, nap felé fordul arcuk és ölük, mint a fekete napraforgótárcsák, s komoly, féltékeny a tekintetük. Már a magzatvtz-tengerkében ott ringatják a jövendő magzatot. S keményre duzzad keblük árja az ádáz tengert leigázva. Arcbőrükön keserű lé csorog, gyöngyházként fénylik, szivárványt ragyog. Csupán aranyszlkrás hajuk özönje tapad mindig mint tengermoszat össze. Férjeik kicsinyek, türelmesek, s mint Ulysses volt, leleményesek, most Is gondokat őröl még fejük, de teszik, hogy játszanak, s tetteik, kagylőhéjjal a tengert kimerik. Ö, tenger, sárga fövenyes partod, s tavasztól őszig ostromolnak téged arany s bronzbarna testek, tömegével. CSELÉNYI LÁSZLÓ fordítása MMum KISS PÉNTEK JÓZSEF: Változnak az Idők, s Idővel egyre mesz- szebb kerülünk egymástól. Délutánonként minden nap kiülök ide a padra. Nézegetem a munkából hazasiető lakótelepieket. Látásból mindegyiket Ismerem már, akinek errefelé visz az útja. A lépcsőházbeliek mind rámköszönnek. A szemükből tudok olvasni. Következtetek hangulataikra. Sikereikre, bosszúságaikra. Ismerem őket. Ha a lift nem jár, botra támaszkodom és úgy tápászkodom le ide, de nem hagytam ki egy délutánt sem, mert akkor elveszteném a fonalat. Tavasszal úgyis elég nehezen jövök bele megint a játékba, öt őrá felé aztán felbaktatok. Menyem elém teszi az ozsonnát. Evés után összegezem aznapi tapasztalataimat. Ez a kislány, aki most fordult be a kapun, ma sírva jött haza az Iskolából. Rossz jegyet kapott. Fél. A kőműves, aki a földszinten lakik, megint részegen jött haza. Meg fogja verni a feleségét. Mónika, a szomszédék lánya felvitte az új udvarlóját. Tehát szülei délutáni műszakban dolgoznak. És így tovább... Vacsora után lefekszem, vagy olvasok még egy kicsit. Korán szoktam lefeküdni. Az utolsó időben valahogy nem érzem magam a bőrömben. Gyakran szédülök. Az ételek ize sem a régi. Lehet, bogy oktalanul gyanakszom, de némelyik lakó tekintete ts megváltozott... A könyvelőnő munkából hazajövet mosolyogva köszöntötte a bácsit a pádon. Ruganyos léptekkel elindult a lépcsőn felfelé. Szólni kellene a lusta házmesternek a lift miatt, gondolta. Élelemmel megrakott táskája aljából kihalászta a kulcsait. Belülről kettőre zárta az ajtót. Egyenesen a hűtőszekrényhez lépett: berakta a tejet, vajat, húst. Utána lerúgta a cipőit. Nyugtalanságára nem talált magyarázatot. Félt, de nem tudta miért. Tekintete összevissza csapongott a szobában. Remegett. Pongyolát vett magára. Ledőlt a heverőre. Enyhe hányingert érzett. Hűvös fuvallat csapódott az arcába. De elnehezült szemhéját nem bírta felnyitni. Másnap reggel ébredt csak fel. Ráadásul későn. Három órát kellett rádolgoznia. Másmilyennek látom a tekintetűket. A könyvelőnőt, aki elvált asszony és a negyedik emeleti garzonban lakik, tegnap délután nem láttam hazajönni. Pedig jóval tovább ültem a pádon, mint más napokon. Nem jött. Talán akadt valami jó partija. Nem is csoda, olyan kedves, nyílt tekintete van. Mindig pontosan fél négyre járt haza. Azért volt furcsa. Ma már időben jött, és ugyanúgy mosolygott, mint máskor, ha rámköszön. Csak a tekintete volt idegen. Borzasztóan megdöbbentem. A múlt héten ugyanez a hideg üresség szakadt rám a hentes szeméből, amikor mérlegre csapta a disznőcombot, és rámpillantott, hogy figyelem-e a mérleg számtábláját. S ma a szomszéd feljáróban lakó cingár asszonyka ugyanezzel a tekintettel biccentett felém, amint erőszakos gyerekét rán- cigálta tovább az útpadkától, mert merő kíváncsiságból kezébe akarta venni a porban száradó döglött békát. Nyugtalan vagyok. Furcsa dolog történt. A részeges kőműves három napja eltűnt. Menyem szerint részegen a folyóba esett, vagy megölték és elásták valahol. Csakhogy én nem hiszem, mert érzem, hogy nem ilyesmi történt vele. Igaz, hogy részeges, meg verekedős, mégsem hiszem, hogy megölte magát. Verni meg csak a feleségét szokta. Beszéltem is a feleségével. Apró, kövér asszony. Karikalábakkal. Hat gyerekük van. Sírva mesélte nekem tegnap, hogy bejelentette a rendőrségen. A férje munkatársai azt mondták, hogy kedd reggel nem jött munkába. Nyugtattam az asszonyt, hogy majdcsak előkerül a férje. Érzem, hogy nem kerül elő soha többet. Ha nem félnék, hogy a flam meg a menyem kinevetnek, megmondanám, milyen változást látok némelyik lakó tekintetében... Egész biztosan bolondnak tartanának, ha előhuzakodnék ezzel a dologgal. Negyed hat. Felmegyek. Menyem már biztosan haragudni fog, mert megvárattam az ozsonnával. Megjavították a liftet. Jobb is, mert az utóbbi napokban gyakran elfog a gyengeség. Olykor mintha különös hideg fuvallat csapódna az arcomba. Hiába, hetven felé, hazafelé... Tegnap ozsonna után a menyein megjegyezte: — Papa, olyan különös a tekintete. Furcsa. Nem érzi rosszul magát? Inkább nem szóltam semmit. Viszont a könyvelőnő, a hentes, a szomszéd feljáró vézna asszonysága megint természetes tekintettel köszöntek nekem, s láthatólag ők nem vettek észre rajtam semmi különöset. Igaz Is, ki figyel fel egy ilyen vénemberre, mint én ... Az illusztrációkat LÖRINCZ ZSUZSA készítette A kis üzletben egy vevő sem volt. amikor a nagy, zárt teherautó megállt a járda szegélye mellett. Raskó kiugrott a vezetőfülkéből a sofőr mellől. Előbb belesett a nyitott helyiségbe, azután kitárta a kocsi hátsó, kétszárnyú ajtaját, lapockájára kapta az első kenyérrel teli kosarat és fülét két kézzel markolva, bevitte az üzletbe. A széles testű, telt mellű bolt- vezetőnő felcsapta a deszkát, ami elzárta a pult mögé meg a kis raktárba vezető utat. Kerek rózsaszín arca, szőke haja fénylett a beáradó nyári világosságban. Raskő szeme majd elnyelte a nyolcvan-nyolcvanöt kllónyi, ujjatlan köpennyel takart súlyt, tekintete szinte beleharapott a telt arcba és fedetlenül hagyott vastag, de formás karokba, aztán lecsapta a kosarat a raktár padlójára. Kezébe fogott egy kétkllős kenyeret. — Dobáljam? — kérdezte. — Ha van rá Ideje — felelt a fiatal nő szenvtelenül. Raskó széles hátán, erős karján könnyedén és boldogan játszottak az Izmok, míg hajlongva kapta fel és hajította az asszony kezei közé a rugalmas, még langyos kenyereket, az meg a felső polcra emelte sorjában mindegyiket, gyorsan és ügyenen. Kicsit megemelkedett, mert a legfelső polc magasan volt neki és Raskó látta kinyújtott karja alatt a ruha tág karöltőjében a fehér húst, ami együtt rezzent meg kerek, kemény mellével. Élvezte a mozgás ismétlőőő ütemét, ami a közös munkában összekapcsolta őket és új lendületet adott a régi vágynak. A második kosarat már a sofőr adta hátára a kocsi belső teréből. Nem ment utána, nem mehetett, jől tudta már, hogy ez Itt tilos. Raskő tovább dobálta a kenyereket, ujjal most erősebben mé- lyedtek a vlsszarűgő, barna héjba, mintha az asszony húsát mar- kolászná. — Hej, Ilonka ... — szólalt meg szemrehányóan és szeme a munka ritmusára félig elfordult, széles csípőre tapadt —, maga csak nem akar kedves lenni hozzám. — Hiszen, ha én mindenkivel kedveskednék, aki ezt elkívánja tőlem . . , akkor nem tudom, ki szolgálná ki a vevőket — felelt a boltvezetőnő. Nyers hangja sem halványította el azt a képet, ami Raskő szeme előtt felkáprázott. — Hát mondtam én, hogy mindenkivel? Hozzám legyen jő . .. Raskő egy pillanatra megállt s kunyerálő és Ígérő pillantással mondta, miközben kacsintott egyet: — Meglássa, nem bánja meg .. — Mindegyik azt hiszi, hogy őneki nem lehet ellenállni. Meg, hogy az elvált asszony, az préda. csak Inteni kell neki egyet — felelt az asszony haragosan. Porcelán-sima, telt arcát, mintha festékes ecsetet húztak volna rajta végig, még rózsásabb lett a fehéren feszülő bőr. — KI beszélt mindenkiről? — kiáltott vágya Indulatával Raskő. — Én csak magamat ajánlottam. Akkor Is ezt tenném, ha nem vált volna el az urától. Az nekem nem számit, ez ügy Igaz, mint ahogy Itt vagyok az üzletében. — Az az orvos Is, aki minden reggel, már nyitásnál Itt van a kifliért... az se hágy békénl — folytatta az előbbi haraggal Ilonka, mintha nem Is hallotta volna a közbeszólási. — Még ha mások fülelnek Is mellette, akkor Is odasúgja, hogy csak a maga kedvéért vagyok Ilyen házias férj... Ha meg egyedül talál, akkor olyanokat mondogat... De hagyjuk csak... ezt el se ismétlem. BIHARI KLÁRA: — Milyeneket? — kérdezte Raskő gyanakvással. — Hát még az a mérnöki Az nap mint nap a délelőtti műszakja után jön és ha éppen nincsen Itt senki, mindig be akar tolakodni a pult mögé! — kiáltotta az asszony, anélkül, hogy a kérdést figyelembe venné. — Ügy kell vele tökdösködni, mert any- nylra erőszakoskodik, alig tarthatom vissza. — Ügyi Szóval lökdösődik vele! — jegyezte meg Raskó sötéten és vádolőn. — A mérnökkel még íökdösödik Isi — Meg a tanár a közeli gimnáziumból! — lihegte az észrevétlenül felgyorsult hajlongás-moz- gás közben Ilonka. — Az úgy sóhajtozik, hogy szinte elfü a helyemről. Meg folyton a kezem után nyúl, hogy csókolgassa, alig tudom elkapni. — De az Isteníti — kiáltott fel dühödten Raskő, és az utolsó, marka közt megnyomorított kenyeret visszadobta a kosárba. Súlyos karját, nagy kezét felvágta a levegőbe. — Csupa orvos, mérnök, tanár! Magának Is csak az Ilyen számit! Az orvossal, mérnökkel hajlandó dulakodni, enyelegni, a tanár rácsőkolhat a kezére, talán még más részére Is. De a munkás, az semmi! A maga fajtájára még a szemét se veti rá! — Mit beszél? Micsoda vádaskodás ez? Ne sértegessen, hallja, nem azt mondtam én, hogy játszogatok bárkivel Is! — Dehogyis nem! Értem én a szőtl Már kinn álltak az üzletben, a boltvezetönő a pult mögött, Raskő szemközt vele. Mutatóujja a fülénél körözött: — Kihallom én a szóból, hogy panasz van benne, vagy dicseke- dés. Hát maga dicsekszik nekem az orvosával,i a mérnökével, meg a tanárjával. De énrám egy vll- lantást se veszteget. Mert csak a diplomás palikat veszi észre. Megsütheti valamennyit, mert egyik se ér fel velem, halijai — Méghogy „hallja“! Mit gondol, ki vagyok én? — szólt rá sértett önérzettel az asszony. — Tudom én, mit beszélek! Raskó félkézzel könnyedén hátára dobta a kosarat, kidíillesz- tette széles mellkasát és teljes hangerővel kiabálta, mint akiből a méltatlan bánásmód kiugrasztja az érdemét felfedő valóságot: — Eddig nem akartam ezt emlegetni, de most már nem titkolom tovább: tudja meg, hogy én három nőnek fizetek gyerek után tartásdíjat! Az asszony áttetsző, kék szeme kitágult a csodálkozástól. Tekintete végigsiklott a férfi meztelen, duzzadt felsőtestén, hatalmas vállaln, felemelt. Izmoktól dagadó, mégis sima karján, mintha most látná először. A vallomás olyan furcsa érzést keltett benne, mintha megcsiklandozták volna nyirkos bőrét a rátapadt, fehér vászonköpeny alatt. — Na menjen, hozza a következő kosarat — szólt oda Raskó- nak csendesen. Nem vette le róla a pillantását, és sokkal lágyabb hangon hozzátette: — Meg a kalácsot Is .. . Azt ts rakjuk ki, mielőtt jönnének a vevők. — Sietek — rikkantotta felaj- zottan Raskó, mintha a „kalács“ szóba dugva valamilyent ígéretet kapott volna. Fürgén loholt kifelé, akár a vadászkutya, amelyik szimatot fogott. Fél kézzel tartotta a hátára Igazított, teli kosarat, azután megfordult: — A kalácsot Is viszem, add ide! — mondta a raktér szélén meghajoltan álló, s az ö megváltozott arcába bámuló sofőrnek. — Na mit nézel, dobd már Ide, meddig várjaki Fél karjába kapta a tömött, meleget árasztó papírzsákot és úgy szorította a melléhez, olyan diadallal, mint egy húsos.rugalmas, az erejének engedő asszonyl testet.
