Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-03-07 / 10. szám
io iflsag Lilinho Mikaya (Mozambik) A FEKETE ANYA ÁLMA A fekete anya gyermekét ringatja, fekete homloka mögött, fekete fürtjei alatt fehér álmokat őriz. ; A fekete anya kisfiát altatja, s közben elfelejti, hogy a kukoricát még zsenge korában fölfalta az aszály, s holnap nincs mit enni. Fehér világról álmodik, melyben a fia iskolába járhat, Iskolába, ahol a széles világra nyitják a szemét. A fekete anya gyermekét altatja, és megfeledkezik néger testsvéretről, akik palotákat, városokat építenek s cementként vegyül vérük a falakba. Fehér világról álmodik, melyben a fia széles útra léphet: a szabad amberek útmezejére. A fekete anya kisfiát altatja, s szinte nem gondol már elválasztó határokra, a korbácsra sem, mely a rab húsát tépi. Fehér világról álmodik, ahol a fia szabadságban élhet, szabad emberként szabad hazában. A fekete anya kisfiát áltatja, és a kicsi gyermek álmában is hallja, érti anyja hangját. Piros ajka mozdul, nyílik, mintha szólni, szólalni akarna... de lehunyt szeméből tiszta könnycsepp csordul fekete arcára S a fekete anya mosolyog: fehéret, fényes világot álmodik, amelyben gyermeke embermódon élhet. PETRIK JÓZSEF A ház második emeletén minden év tavaszán kinyílt egy ablak, és megjelentek a virágok. Sok virág. Voltak ott pelar- góniák, primulák és fuksziák, begóniák és kliniák, sőt még büszke liliputi kaktuszok is, és voltak ciklámenek meg amarilliszek. A virágok az ablakpárkány egész szélességében karcsú állványokon sorakoztak és a szivárvány minden színében tarkállottak. A virágok megjelenése után az ablakok belső szárnyai csendesen becsukódtak, nekünk hagyván a virágokat, a ház mellett elhaladóknak. S bár még csak kora tavasz volt, a vilnlusi parkokban, a vízpartok szélein alig kezdett olvadni a fagyos talaj, és a felhőkből még gyakran jégeső hullott, már tudtuk: eljött a tavasz, egész bizonyosan eljött, nem jön többé vissza a él, hanem a nyár jön, Vilniusban is sok napsugár lesz, és életünkben sok jő. Annál is inkább, mert az ablakban már megjelentek a virágok, ugyanúgy, ahogy eddig még minden tavaszon, tavaly, tavalyelőtt, a háború utáni első tavasztól kezdve minden évben. A virágos ablak Vilnius egyik legrégibb utcájára nyílt, melyet mindkét oldalról magas, fantasztikusan széles ablaktalan falak szorították össze. Még abban az időben épültek, amikor a városi utcák nem voltak éppen veszélytelenek a lakosságra nézve, hiszen szürkületkor be kellett zárni a súlyos kapukat, és a házak várakká alakultak át. Hívatlan álarcos vendégek, kiknek kezében kés vagy pisztoly volt, a várakba képtelenek voltak behatolni. Az utcácska házainak minden ablaka udvarra nyílt, az utcácskában csak görbén épített hátsó falak magasodtak, közöttük keskeny járda kanyargott, mely inkább hasonlított kockázott sávokra, mint emberek számára készült átkelőhelyre. Az útbúrkolatot a sávok között vörös téglákkal rakták ki, hegyes élükkel fölfelé, és úgy tűnt, örök időkre építették. És egyszer csak egy volt vár hátsó felén, a második emeleten, mintegy megjövendölve a bizonytalan idők soha vissza nem térő múltba távozását, hirtelen kitekintett egy ablak. Senki se tudta: ki vágta ki, ki készítette a fehér ablakkeretet, kinek a lakásából tekint le az utcára. És az ablakban nemsokára megjelentek a virágok. Ez egy kora tavaszi reggelen történt és nekem földbe gyökerezett a lábam a csodálkozástól, a csodálattól és... az örömtől. Igen, az örömtől. A virágok Itt any- nyira szükségesnek és nélkülözhetetlennek tűntek, hogy nehezen volt érthető, mostanig hogy nem jutott eszébe senkinek ide ablakot vágni és virágokat helyezni. Maga az utcácska úgy nézett ki, mint akit nyomasztó álomból ébresztettek föl. Élénkebben ragyogtak az útburkolat gödrei, egészségesebben kezdtek behegedni a sebek a ház hátsó falán, melyeket a tüzérségi lövedékek okoztak. Hosszasan álltam akkor az ablak alatt, mosolyogtam s nem tudtam rászánni magam a továbblépésre és elveszteni szemem elől a színeknek és a zöldellésnek ezt az élő tarkaságát. Attól kezdve munkahelyemre mindig azon az utcán mentem. És minden nap egyre bizonyosabbá vált számomra, hogy az ablakban a virágok nemcsak most, hanem még sokáig fognak virágozni, egészen addig, amíg eljön a hideg, lehet egészen az első hóig. És majd ha eljön az ősz és a vilniusi tereken a tarka virágáradat megszürkül, a Gediminas-hegy lábánál a Juharfa aranysárga leveleit fújja a szél, én akkor is ezen az utcácskán megyek munkahelyem felé, mindig azt az ablakot fogom látni, meg azokat a virágokat, amelyek még egy utolsó örömöt ajándékoznak nekünk a távozó nyárban. És ha majd eljön a tél, s a város utcáin zakatolni kezdenek a talajgyaluk, az úttestről felkaparják a jeget, a megfeketedett hótömegeket eltávolítják, én mindig ezen az utcán megyek, abban reménykedve, hogy az ablak majd kinyílik, és a tarkálló virágok mindenkinek tudomására hozzák: megérkezett a tavasz, megérkezett már, mindjárt itt a nyár, Vilniusban sok-sok napfény lesz, és mindannyiunk életében sok-sok jó ... Ennyit tudtam. Évek teltek el. Felnőttem, megházasodtam, gyermekeim már nagyocskák voltak. És a város Is, a mi régi, egy várossal sem helyettesíthető városunk, Vilnius is velünk együtt nőtt. ... És minden reggel, az elmúlt évek minden reggelén Vilnius egyik legöregebb utcájában, egy második emeleti ablakban virágok tarkállottak. Nem tudtam kihez tartoznak ezek a virágok, ki lakik az ablak mögött, kinek a keze és adakozó szíve ajándékozta ezeket a színeket és ezt az örömöt nekem — a régi utcácska egy járókelőjének. Csak azt tudtam: jó volna, nagyon jó volna, ha minden utcácskában laknának ilyen emberek. És még jobb volna, ha minden házban! És legeslegjobb volna, ha mindenhol, mindenhol ilyen emberek élnénék Egy napfényes júniusi reggelen, miközben a vilniusi parkok fáin a legsűrűbb volt a lomb, üresen találtam az ablakot. Nem értettem meg azonnal, mi történhetett. Megálltam, és hosszasabban álltam, mint amikor megjelentek a virágok. Eltűntek. Egy se volt. Az ablak csukva, csak egy kicsi szellőztető nyílás volt megpattintva. Végül elindultam. Munkahelyemről hazafelé az ablakot ugyanúgy találtam: üresen és élettelenül. És másnap szintén. És a harmadik napon is. Az utcácska pedig mintha elfáradt, kihalt, megöregedett volna. Megkerestem az udvar felöli ajtót, amely feltehetőleg a második emeleti ablakhoz vezetett. Azonnal ajtót nyitottak. A küszöbön egy fiatal, szép, egészséges férfi állt, ingének nyaka kigombolva, ujja felgyűrve. — Miben lehetek szolgálatára? — kérdezte. A virágok felől érdeklődtem, amelyek az ablakban voltak. Lakásuk ablakában. Most nincsenek ott. Miért? A férfi hosszan megnézett. Szemében gyanú villant. — RajmondaI — kiáltotta éles hangon, le nem véve rólam tekintetét. — Gyere, nézd,... itt valaki ... virágokat keres. — Miféle virágokat? — válaszolt egy türelmetlen női hang a szoba mélyéből. Aztán a nő is megjelent, ö is fiatal volt, vörös arcú. Alit. bámult engem, s közben valamit rágott. — Bocsánat, tisztelt uram, milyen virágokat óhajt? Itt nincs sem üzlet, sem botanikus kert. Eltévesztette a címet. Megmagyaráztam neki, hogy Itt virágok voltak. Az ablakukban virágoztak. Kora tavasztól késő őszig. Sőt, az első hóhullásig. És ennek a virágos ablaknak köszönhető, hogy ez az utcácska oly megfiatalodottnak néz ki, szinte hasonlít Vilnius új utcáihoz, a szélesekhez és napfényesekhez, ahol az udvarokban virágágyások vannak, s a karcsú erkélyek alatt fiatal hársfák Illatoznak. De a virágok most hiányoznak az ablakból. S az utcácskában újra csak fal van, meg kövek, gránát lyugatta házfalak. Tágra meredt szemmel hallgatta szavaimat az asszony. A rágást is abbahagyta. Néha férjére pillantott. Az csak vonogatta vállát. — A mi ablakunkban? — kérdezte az asz- szony. Újra magyarázkodni kezdtem. Az övékében, amelyik az utcácskára néz. Kora tavasztól mindig tele volt virággal. — Áh! — szakított félbe az asszony, s újból rágni kezdett. — Maga talán a vén Voj- cehovskinéről beszél? — Bocsánat, milyen Vojcehovskinéről? — Aki itt lakott. Ebben a lakásban. — Bocsánat, milyen Vojcehovskinéről? egy kis szünet után —, de mi történt a virágokkal? — Virágok? Milyen virágok? — értetlenkedett az asszony. — A maguk ablakában virágoztak. — Áhl — kiáltott föl újból az asszony. — Találtunk, igen, valóban találtunk itt mindenféle vacak virágot, az egész ablak feketéllett a sok cseréptől. Alig tudtuk tisztára mosni . Vojcehovskiné halála után. — És most már nem lesz többet? — Ki nem lesz? Vojcehovskiné? Meghalt, de hát mondtam már, hogy meghaltl — És a virágok? Az asszony abbahagyta a rágást, hosszan rám nézett, majd kérdően tekintett a férjére. Aztán újból hozzám fordult. — Mi köze van magának Vojcehovskinéhoz? — kérdezte gyanakodva. — Valami rokona? Hozzátartozója? Talán közeli család? Amikor bevallottam, hogy nem ismerem őt, sőt mostanig még a nevét sem hallottam, az asszony fölkacagott, aztán a férj szólalt meg. — Tudtuk. A vén Vojcehovskinének senkije se volt. Mindegyik szomszédja ezt mondta. — Senkije se volt? — Egyáltalán senkije. Férje nem Jött haza a frontról, gyermekeit pedig a hitleristák vitték el. Egy se jött vissza. Vojcehovskiné olyan egyedül volt, mint az ujjam. És a virágok? A férfi egy pillanatig rám nézett. Aztán a feleségére, majd mindketten felém fordultak. Valószínűleg őrültnek tartottak. Nyilvánvalóan annak, így váltunk el. Reggelenként, amikor munkahelyem felé megyek ezen az utcácskán, mindig erős vágyat érzek újból megállni az alatt a második emeleti ablak alatt, felemelni tekintetem, s egy pillantást vetni föl... De sohasem vagyok képes rá. Nem vagyok képes. Sigmond Júlia fordítása A rajzokat Kanala Kázmér készítette. KONRAD SUTARSKI: mészfal leszek mészfal leszek pozd or ja -szekrény habárccsal enyvvel összekeveredem meghúzódom a résekben csúszok a matracokba lószőr-sötétben ott lapulok míg megjössz gyorsabban a kulcsot a zárbanl ha megcslrkordul énekszót hallok közeledni pedig érzem már hogy gyomrod rohamaiban ismersz csak föl tested rázkódásaiban szád elé kapott tenyeredben az erek folyosóján rohanó véredet mindenségben hallom én vagyok itt a mosdó porcelán kagylójában markod zuhanó csészéjét ide várom törjön föl benned a savanyú forrás a megduzzadt torok rögeivel hadd émelyítsen engem is míg fejedet élettelenül leiógatod lélegezz mélyet falfehér Itt van egy pohár víz most már nyugodtan gyűlöllhetsz is Csórt Sándor fordítása OLZSASZ SZULETMEN: !0!1 a im ba Jöjj a házamba, velem lélegezz. Mint ajtót, tárd ki lelked. Ha rólam minden nyűtt ruhát levetsz, rám hízhatod magad, hogy bízzam én is benned. Ha táncoslábű vagy, no, rajta hát, táncoljl Rezdüljön ablak, dőljön asztal! Ha meg költő vagy, mondd el Szaádi dalát a messzi útról, úgy vigasztal). Félálmából lelkem talán feléled. Ablakom mért világít harsomázva? Ahol egy él, kettő számára is van élet. Magányost hogyha látsz, lépj be a házba. RAB ZSUZSA fordítása LAWRENCE FERLINGHETTI: Olyan arc volt Olyan arc volt, melyet a sötétség megölhet egy pillanat alatt egyformán sebezhető nevetéssel vagy fénnyel „Másként gondolkodunk éjjel“ mondta nekem bágyadtan hátradülve Es gyakran idézte Cocteaut „Egy angyal lakik bennem megbotránkoztatom folyton a drágát“ Azután mosolygott és félrenézett újra cigarettáját meggyújtva sóhajtott és fölállt hogy édes anatómiáját kinyújtsa s ledobja harisnyáját Eörsi István fordítása V T
