Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-28 / 9. szám

10

Aludni szerettem volna, rossz kedvem volt. Ekkor beállított Miska, hogy felolvassa az elbeszélését. — Zárd be az ajtót — mondta, és egy palack bort húzott elő a zsebéből.

— Ma nagy napom van. Befejeztem az elbeszélésemet. Azt hiszem, megfogtam az isten lábát. Igyunk, pajtás.

Sápadt és verítékes volt az arca.

— Bolondok, akik azt állítják, hogy nincs boldogság a földön — mondta. — Az ihlet az boldogság. Tegnap egész éjszaka Írtam, észre se vettem, hogy megvirradt. Aztán kószáltam a városban. Gyönyörű reggel a város: harmat, csend, és alig fórnak az utcán. Még áttetszőén reszket minden; fagyoskéken, szellemlebegéssel, zsengén közelít a nappal. Igyunk, pajtás. Egészen biztosan érzem: ez az elbeszélés fordulópont az életemben. — Miska töltött magának, és egy hajtásra klltta. Az ujjat remegtek. Bámulatosan szép keze volt: finom, fehér, sima kéz, ujjhegyei egész keskenyek.

— Ezt az elbeszélést el kell helyeznem valahol — folytatta. — Akárhol elfogadják. Mostanában szeme teket közölnek. A protekciótól függ minden. De én komoly ígéreteket kaptam. Szuhotyin mindent elintéz.

— Miska — mondtam legalább átnézhetnéd az elbeszélésedet, hiszen még egy vesszőt sem javítottál benne.

— Bagatell, pajtás, ráér aztán is... Otthon kinevet nek, érted? Rira bien, gut rira le dernier. En haliga tok, érted? Majd egy év múlva meglátjuk. Akkor majd jönnek hozzám bocsá natot kérni... — Az üvegben már jogytán volt a bor

— Ne igyál, Miska ...

— Kell az Izgalom — fe lelte. — Tegnap éjjel negyven cigarettát elszívtam. — Füzetet vett elő. Vastag füzet volt, nagyon vastag. Arra gondoltam, inkább megkérem, hagyja ott. De amint rápillantottam sápadt homlokára, amelyen kiduz zadt az ér, félrecsúszov. szánalmas nyakkendőjére így szóltam:

— Ide íigyelj, te Tolszto\ íztán ha majd önéletrajzot írsz, ne feledkezzél men -ólam . .

Miska elmosolyodott:

— Te csirkefogó — felel te —, nem értékeled a barátságomat.

Kényelmesen elhelyezkedtem. Miska a füzet fölé hajolt. Csend és félhomály volt a szobában.

— Ezzel az elbeszéléssel olyan müvet akartam alkotni — kezdte Miska —,amit az álmok felhője burkol; finom remegés és könnyű homály; jelzésekkel dolgozom ... Utálom az élet durvaságát, utálom...

— Elég volt az előszóból — mondtam —, olvass... — Belefogott. Figyelmesen hallgattam. Nem ment köny- nyen. Unalmas, tehetségtelen munka volt. Egy tisztviselő beleszeret valamilyen táncosnőbe, ott lénfereg az ablaka alatt. A táncosnő el utazik. A tisztviselőnek fáj, hogy megcsalatva látja ábrándos szerelmét.

Nemsokáig figyeltem oda. A szavak unalmasak, ósdiak voltak, laposra gyalultak, mint a deszka. Nem lehetett látni, miféle ember az a lisztviselő, ki ez a táncosnő.

Miskára néztem. Szeme 'űzben égett. Ujjai a kialudt cigarettákat morzsolták Tompa, keskeny arca, amely olyan volt, mintha kontár páros faragta volna nagy kínnal, most csillogott; vas- •ag, elöreugró sárga orra '!s halvány, rózsaszínű, duzzadt ajka fénylett, s las san, feltarlózhalatlanul el ömlött rajta az alkotás majabiztos ujjongása.

Nyomasztóan sokáig olva sott. Amikor befejezte, suta mozdulattal zsebébe rejtette a füzetet, és rámnézett ...

— Nézd csak, Miska ... — kezdtem lassan, még alaposan végig kell gondolnom az egészet... A téma nagyon eredeti, van az egészben valami érzékeny finomság ... De nézd csak, a megírása... Még csiszolni kellene, tudod ...

— Három évig érleltem ezt a müvet — felelte Miska. — Persze, vannak még benne érdesebb, helyek, de mondd, milyen az alapbenyomás?

Sejtett valamit... A szája megremegett. Összegű' nyedt, és ijesztő mohóság gal szívta a cigarettáját.

— Miska — mondtam neki akkor —, gyönyörű dől got írtál. Még nem tökéletes a technikád, de ne félj, ca vlendra. A fene essen beléd, mi minden nyüzsög a fejedben ...

Miska rám emelte a tekintetét, a szeme most olyan volt, mint a kisgyermeké: szelíd, csillogó és boldog.

— Gyere ki a levegőre — mondta —, gyerünk, megfulladok itt.

Sötétek és csendesek vol tak az utcák.

Miska megfogta a keze met, úgy beszélt hozzám:

— Biztosan tudom, hogy van tehetségem. Az apán, azt akarja, hogy keressek magamnak állást. En nem szólok senkinek, össze! fel költözöm Petrográdra, Szu hotyin mindent elintéz. — Elhallgatott, egyik cigarettáról a másikra gyújtott,

aztán újra beszélni kezdett, most már csendesebben. — Néha érzem az ihletet, kínoz, gyötör. Olyankor tudom, hogy úgy csinálom a dolgot, ahogy kell. Rossz alvó vagyok, esténként rémképeket látok, fojtogat a szomorúság. Három órát is forgolódom, mire végre el alszom. Reggelre aztán fáj a fejem, tompán, iszonyúan Csak éjjel tudok írni, amikor körülfog a magány, amikor csend van, amikor csak a szívem ég. Doszto jevszkij mindig éjszaka írt. és teát ivott olyankor. En cigarettázom ... Tudod, a füst vastagon áll a meny nyezet alatt...

Odaértünk a házukhoz. Az utcai lámpa fénye az arcára esett: felhevült, sovány, sápadt, boldog arcára.

— Most jön a harc, öregem — mondta, és még szorosabban markolta a keze met. — Csák Petrográdban 'ehet befutni Igazán.

— Te Miska — mondtam —, dolgozni kell...

— Száska, édes öregem — felelte, és harsányan, gyámkodón elnevette magát —, ne félts te engem, van nekem magamhoz való eszem nem pihenek én a babérai non. Gyere el holnap. Elő vesszük újra a szöveget.

— Jól van — mondtam — eljövök.

Elváltunk. Hazamentem Nagyon, nagyon szomorú voltam.

SOSHI A SZÉLRŐL

Szarvas közelit az alkony! réthez, lángol az ég alja, hajnalra szél lesz.

EZ A SOK SZÍNES XTRAKÖKOCKA

Ez a sok színes kirakókocka mind az enyém, Hófehérkét s Piroskát raktam ki belőlük, aztán, ki tudja, mért volt, elbúcsúztam tőlük, s már nem fejeztem be a szirti várat, mézeskalácsból rakott kicsi házat.

Más dolgom volt. Oe csak mellékesen.

Tudtam, a dobozt egyszer még újra előveszem, s a megfakult, kopott minták helyett

— tündérek, törpék, tarka kis virágok — mintául veszem csendben a szívemet.

Ez a minta még sohasem csalt fim

— ó, kicsi srác, hajdani hetyke legény, nyelve hegye végigszalad az ajkán —

s kirakok majd egy pompás, új világot.

Ez a sok színes kocka mind az enyém.

UGYANAZ, RÍM NÉLKÜL

Rohamsisak kúszik az esti bozótban, sírdogál a nád! veréb, lángolnak a kazlak.

SOSHIA VONATRÓL

Elsuhan a rizsföld az ablak alatt, csak egy kócsag őrködik a tájon és egy szalmakalap.

SOSHI AZ ÉGRŐL

Paripák vágtatnak az égen szilaj js:jpfiu;an, csillagot rúgnak a patkók, szikrázik a fényük hajadban.

ÉN NEM TUDOK MÁSKÉPPEN SZÓLNI

Én nem tudok másképpen szólni és nem is akarok.

Az ős sejten akarok áthatolni, a mtndenségnek vágyom válaszolni, s bolyongva árnyas utakon, sővárgó szívvel kutatom, mit rejtenek a nyári földek, az őszi lankák, téli völgyek, tavaszi viharok.

A titkot kell megfejtenem:

mitől morajlik, zúg a tenger,

s mitől lesz hát az ember ember;

nem óriás és nem is varázsló.

csak embercstllagokkal játszó,

őrt álló minden őrhelyen,

aki aggyal és'kézzel alkot,

nem téveszt célt, nem téveszt partot,

s flát a Holdra küldte fel,

és aki versben ünnepel.

K

opott, régi Trabanttal jön az új tanító a ködös délutánban. Az oktőber- végí sár. vastagon tapad az alvázra, s a kerekek nyögve freccsentik rá a sarat az autó fehér oldalára. A faluban lompos kutyák vetik magukat a nyöszörgő gépko esi után, és acsarkodva mutogatják fogú kát. A kutyákon kívül senki sem vesz tu domást az új tanító jöttéről. Köröskörül ködös mozdulatlanság tesped. Minden kopár, kihalt. A köd elnyúlik a keskeny ud varokon, összekeveredik a füsttel, s ráte lepszik az egész Itteni világra. A tanító né mán ül a kormánykerék mellett. Válla kő zá núzza a fejét, s nagyokat billen, ahogv az autó végigdöcög a falu utcáján.

Mikor aztán az út balra kanyarodik, ne ki a szelíd dombocskának, egy kidőlt léc kerítés előtt megállítja a kocsiját. Kilépve a járműből térdig süpped a sárba. Egyhely- ben áll, s nézi a ködöt.

Hát megérkeztem, mondja magában. A ködben néhány szilvafa rémlik* elindul a zoik irányába. Csönd van, csak egy-egy á zott kutya vakkant az Idegen szagra. Ma gával hozta mindenét: huszonöt évét, meg az apjától örökölt Trabantot. A falu azonban nem úgy fogadja, mint ahogyan a főiskolán elképzelte.

A tanítókért kidőlt léckerítése hallgatag, a kert és az udvar nedves. A ház repedt falán mély lyukak ásítoznak. Itt-ott egy- -egy vörös tégla vicsorog. A tető sem szebb.

Az épület körül törött üvegdarabok, szeméi és gaz. Áll a ház előtt, a szeme sem rebben, ügy néz körül. „No, Pista, ilyen környezetben aztán taníthatsz!“ — mondja maga elé.

Mikor kellőképpen kigyönyörködte magát, felmegy az ajtóhoz. Kezét a kilincsre teszi, de az nem nyílik. Kissé megemeli az ajtót, s az magától bedől. „Az ördög vigye el!“ — mondja, s belép a lakásba.

Közben a szomszédék fia elszaladt a peLJ

dellusért. Nagy lihegve érkezik az öreg, és szidja a sarat, meg a komisz időt.

— Elhoztam a kulcsokat. Itt vannak ni — mondja.

A tanító csak annyit kér, hogy hívjon asztalost, aki megjavítaná az ágyat, vissza tenné az asztal lábát, s megjavítaná az aj tót.

Lassan aztán minden rendbe jön. Közben beszél a pedellus, hogy a régi tanítóval Így, meg úgy volt; vidám és szomorú történeteket mond. Dörmög az öreg, s az a néhány ember Is, aki összegyűlt lassan tanítót lát ni. Közben leszállt az este, és még sürűbl ködlepelt vont a falura. Egy asszony ha rapnivalót hoz, és egy korsó meleg tejet Az este meg egyre jobban hozzátapad a tárgyak formáihoz.

Az új tanító egyedül marad. Lámpát gyújt, befűt a vaskályhába, néhány képet akaszt a falra, s kirakja a könyveit az asztalra. Mikor mindezekkel elkészül, leül a székre, és nézelődik. A kályha melegen dorombol, a falon ismerős képeket lát, mint valamikor a diákszobában. Az ablakon túl gyűrűzik az egyedüllét. A kályha ontja a meleget. Rákönyököl a rozoga asztalra, elmosolyodik: szivét melegség önti el. Lám, otthona van.

Másnap munkához lát. Legelőbb az iskolát szedi rendbe, ezt az elhanyagolt öreg iskolát. Tele van a környéke papírral, hulladékkal, a fala csupa lyuk és ütődés. Nyáron a falu legényei itt rúgták a labdát.

Dolgozik, meg sem áll, tolja a furikot a ködben. Nem segít neki senki, ő pedig nem hív segítséget. Az emberek, akik arra járnak, nézik, hogy ni csak, mit csinál a tanító. Reggeli után egyre többen jönnek, figyelik. Aztán az egyik legény szótlanul mellé áll, és tolja a furikot fölfelé a dombnak. Fönn az Iskola ajtajánál megkérdezi:

— Mit segíthetnék még, tanító úr?

Amikor delet harangoznak, már húszán is dolgoznak, és van szerszám, meg min- Jen, ami kell. Déli pihenőre batyut hoznak íz asszonyok, s kínálják, egyen, igyon. Ott vannak valamennyien az Iskolaudvaron, falatoznak, és vidáman beszélgetnek. A tanító és a falubeliek. Fiatalabbak és idősebbek. Beszélgetnek az iskoláról, a földről, vetésről, időjárásról, mindenről. Előkerülnek a gondok is. Az új tanító minderifcit ellát tanáccsal. Akik körülötte ülnek, egyre csöndesebben figyelik. A szemükbe lassan-las- san valami meleg csillogás költözik. A köd eloszlik. A felhők mögül kikandikál a nap, és nehéz kévékben omlanak alá a sugarai.

A föld meleg párát reszket a gyönyörűségtől. Az emberek összenéznek, s az a sok, elvadult, keserű szív rámosolyog a napra. Mindenki a szerszámja után nyúl, és sietnek vissza a félben hagyott munkához. A tanító dalolni kezd. Mindenki meglepetten nézi. Nézik, ahogy lapáttal a vállán lépked, s szép, érces hangon egy keserű nótát énekel. Olyan jó fűszagú, pipacsszínű elfeledett nótát.

iTiTanmumwt —nn—’T" r ír- irmr i—wiiiwítmimt nJ

I

_______

(

í