Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-05 / 27. szám
10 TOMAS TRANSTRÖMER; STEIN MEHREN: Elégia Kinyitom az első ajtót. Napfényes, nagy szoba. Egy nehéz autó hajt el az utcán, megremegteti a porcelánedényeket. Kinyitom a második ajtót. Sötétséget ittatok, fiúk, és láthatókká lettetek. Harmadik ajtó. Szűk hotelszoba, mellékutcára nyílik a kilátás. Lámpás sziporkázik az aszfalton. .A tapasztalat szép salakja. Thinsz Géza fordítása lORG STEINER: Epizód a hollók országából Az utcákon vörös fényekkel köszöntik a nyár ünnepét az emberek, t a fehér kócsagok zavartan ülnek a poros színházak elhagyott páholyaiban. Oe a kicsi színpad fölött a függöny lassan fölemelkedik, s meghajtja fejét az ősz az alvó vendégek előtt. Egy madár bal szemét kinyitja, egy percig sötéten lenéz, s lölszáll örvénylőn, Imbolyogva Erre fölébred a többi, az ifjút nézik, aki fehér fogát mutatva nevetni kezd, s zajosan szállnak el a város felett, ahová egyikük se tartozik — tovább. Mezei Katalin fordítása A verseket a mai fiatal norvég, svéd és svájci költők műveiből válogattuk. FELIX PHILIPP INGOLD. Ophélla II. Hajamban hordtam és hordtam kezemben és ingem alatt és bőröm alatt . és szívem alatt hordtam ki őt. Elvették gyökeret vert és nőtt az égbe nőtt és árnyékot vetett és nőtt és felnőtt és hervadni kezdett és elvétetett. Kovács István fordítása Ahol az ösvény véget er Ahol az ösvény véget ér ott látni először a titkot Egy követ — egy arc emlékét egy szív utolsó dobbanását megkövesedve... Gyökerek — erek egy csontos kézen mely Htokban az erdői Idézi Maszkok — benső ábrázolódhoz hasonló arcok Ahol az ösvény véget ér ott találod a Farakásokat üszkösen parázsló máglyához hasonlók a Rönköket, gyantájuk még lobog jöldmélyi fényként a Gömbfákat, erdőmélyt lázas forrásokat a gyógyíthaíatlanul halott szépség sebeit és a lassan kialvó életek láváját újból kezdődő életekét! Ahol az ösvény véget ér onnan kell indulnod. Félrehajtva az ágakat és neki a világnak Magamat kell legyőznöm magamat kell fölásnom? És ott bent újból az ami kint körülvett: Az a perc mikor a forrás vizére hajolsz magad is forrás Orbán Ottó fordítása SITT Sl I 'fST I „Régi tervem egy bizonytalan élet megformálása egy ilyen fiúalakon keresztül. Már írtam róla néhány novellát (Kikapcsolódás, Idegen emberek], ez a harmadik'darabja. Készen áll a negyedik is, s dolgozom az ötödiken“ — írja Mészáros Károly, fiatal csehszlovákiai magyar prózairó, a Csallóköz föszerkesztöhelyettese az elbeszéléshez mellékelt kis levelében, és azt kérdi, hogy elég érzékletes-, elég kerek-e az elbeszélése. Úgy tűnik igen, s ezért örömmel közöljük. Z-ben leszálltak. — Nem , megyünk tovább — mondta a lánynak. Egy darabig a váróteremben időztek, aztán elindultak a város felé. A főutca a vár alatt kezdődött. Béla az utca felé fordult, érdeklődéssel figyelte a siető és sétáló alakokat, akik közömbösen haladtak el mellettük. Az utca fényárban úszott, neonok villogtak. Megállapította, hogy az utcának erős emelkedési szintje van, s hogy az első épülete a szálló: HOTEL POEANA. A Polana nagy színes neonbetűkkel hívta fel magára a figyelmet. — Megyünk — mondta Béla. — Odamegyünk. A szállóra mutatott, amely körülbelül száz lépésnyire lehetett tőlük. — Ki az a másik? Béla a portásra, majd a kislányra nézett. Meghökkent. Erre sohasem gondolt, hogy ezt is megkérdezik tőle. Kereste a megfelelő szlovák szót. Kije is? Mije is? Senkije és semmije. Mégis őhozzá tartozik. — A testvérem — mondta aztán. Majd gyorsan hozzátette: —K.-ba u- tazunk, a nagyanyánkhoz, de beesteledett és nem akarunk éjszaka utazni... Kimerítette a beszéd. A kislány együgyűen állt ott a roppant fényben, egészen gyerek volt még, arca a fáradtságtól még vékonyabbnak tűnt. Csak nézett, nem értette a fényt, a beszédet; nem értette, miért van itt. A portás még egyszer a lányra tekintett. Béla feszülten figyelte az arcát. — Hogy hívják? — Magdaléna. Aztán már nem kérdezett semmit. Beírt valamit egy nagy füzetbe, elkérte személyazonossági igazolványát, és átadta a kulcsot. — Holnap továbbmegyünk — mondta még Béla, és sietve megindult a lépcsőkön. A szobában nem kellett villanyt gyújtani. Az utcáról behatoló fény kellemes félhomályt teremtett. A kislány mindjárt leült a keskeny ágyra. Béla ott foglalatoskodott körülötte; elhelyezte a táskáját, megvizsgálta az ágyakat, a telefonnal babrált. Tetszett neki a szoba. Aztán megállt a lány előtt: — Meg kell mosakodnod, ott a fürdőszoba. Utána lefeküdhetsz. Mivel nem mozdult a szavakra, megfogta a kezét. Az érintésre ijedten összerezzent, a sarokba menekült, sírni kezdett. Béla megdöbbent a váratlan kitöréstől, nem értette, ő jót akart. — jól van, jól van — motyogta, s csak állt a szoba közepén, mint egy támasz nélküli létra, és nézte a síró lányt. ‘ Látta cipőjén a lyukat, kis szoknyája gyűrött rongyként lógott rajta. Egy darabig nézte, aztán kiment a szobából. Amikor visszajött — jó egy óra múlva — a kislány, már az ágyon feküdt. Halkan ellépett mellette, lerakta a csomagokat az éjjeliszekrényre, és suta pillantásokat vetett a mozdulatlan testre. Leült a szemben lévő ágyra, hátradőlt, és nézte. A lány néha felcsuklott és szipogott, mint a gyermek. Ahogy nézte, egyre idegesebb lett; elöntötte a forróság, mint akkor ott a szobában. S most itt van egészen közel, .csak a kezét kellene kinyújtania ... Felrémlett előtte a kései jelenet: az apa, aki szinte kék, s a ra- gyásképü vasgyúró, aki a sarokba szorítja a lányt... Hirtelen megrándult a test. Béla — mintha áramütés érte volna — szinte erővel rántotta el a kezét. Zavartan hátrált, nekiütközött az ajtónak, aztán a folyosón találta magát. Kirohant az utcára. A főutca végén egy meredek mellékutcába ért. Valahonnan zene szűrődött ki. Lihegve egy útszéli fának támaszkodott. A keringő dallama lágyan szállt a levegőben. A'féllg elsötétített ablakok mögött mozgó alakokat látott. Kicsapódott a ház ajtaja. Fiatal pár jött ki rajta, összebújva, összeölelkezve jöttek, egyenesen feléje. Szorosan a fa mellé húzódott. A fiatal pár nem sokat törődött a világgal, tőle mintegy öt lépésnyire — a másik fánál — vad csókolózásba kezdett. A sötét betakarta őket, szinte egybeolvadtak a fa törzsével. Béla a lélegzetét Is visszatartotta, nehogy megzavarja őket. Hallotta a lány e- rőtlen ellenkezését. Fehér combja kivillant ... Aztán hirtelen — mintha megszakadt volna a levegő — tovább mentek. A harmadik fánál megint megálltak. Béla kísértést érzett, hogy meglesse őket, de erőt vett magán, és a másik irányba ment. Az utca végén még visszanézett, de az éppen leereszkedő sűrű köd, sötét függönyt húzott a szeme elé. Egy másik utcába tért be. Majd egy harmadikba. Ott hangos kocsmába botlott. A külvárosi kiskocsmában senki sem figyelt fel rá. Béla feldúlt arca nagyon hasonlított a sörtől és féldecitől felpuffadt arcokra, amelyek ebben a rettenetes füstben és fülledt levegőben sárga és élénkvörös színt vettek fel. Az ő arca is égett, de a- miko'r látta ezeket a hadonászó, veszekedő embereket, asztalukon a töméntelen söröspoharat, s látta, senkit sem érdekel az ö személye, még feléje sem fordult senki, lassan megnyugodott. Sört rendelt, aztán még egyet. Ivott, s belenézett a kocsma sűrű levegőjébe. Mennyi Indulat, mennyi üres szófecsérlés; mindenki a maga bánatát fröcsköli ■ másik arcába. Senki sem hallja, senkit sem érdekel. A hangok összekeverednek a füsttel és a levegővel, érthetetlen ricsajjá válnak, falakhoz, asztalokhoz ütődnek ... Ivott. A fő, hogy kíöntsük szívünkből a bánatot, kiüvöltsük magunkból az indulatokat. A kocsma a legjobb hely, ahol kivetkőzhetünk magunkból, itt érezzük Igazán embernek magunkat: egésznek és tökéletesnek. Minden rózsaszínűvé válik; a problémák önma- guktól megoldódnak. Lehet terveket szőni és a családi élet kérdéseit megbeszélni; tanácsot adni és kapni... A kocsma a legjobb barát, a kocsmában még senki sem csalódott, a kocsma senkit sem csalt meg ... Szeresd a kocsmát, a kocsma is szeret téged: én, te, ő, ml vagyunk a kocsma; mi mindnyájan kocsmák vagyunk. Kocsma az életünk és halálunk ... ... szenteltessék meg a te neved KOCSMA legyen meg a te KOCSMÁD miképpen a KOCSMÁBAN, a- zonképpen itt a KOCSMÁBAN is mindennapi KOCSMÁNKAT add meg nekünk KOCSMA és bocsásd meg a mi KOCSMÁINKAT ... Habzsolta a sört. jóízű kábulatot érzett, megint kellemes színben tűnt fel előtte az élet. Kéjjel gondolt a fa melletti jelenetre; micsoda feneke volt, a fenébe isi I Képzelete és szeme aztán másfelé kanyarodott. Hogy fűzik azt a lányt a sarokbanl Előtte is halomban álltak a sörös- kancsók. Nem engedte elvinni, szerette asztalán a poharakat; összeveszett az öreg pincérrel. „Nincs elég poharunk“, mondta az. „Menjen a fenébe!“ Béla magyarul szidta. A feje egyre nehezebb lett, a szeme köny- nyes. El kellene mennem, gondolta; fáradt volt, nem mozdult. Később még ivott egy sört. A feje egészen elnehezedett. Szúrást érzett a hasában. Kitámolygott a vécére. Valaki hangosan nyögött és hányt. Nem ment vissza az asztalhoz. Félszeg pillantást vetett a lány combjára és a fiúra, aki egyre merészebb lett, aztán fizetett és kilépett az utcára. Sűrű köd fogadta. Elindult a fal mentén; néha meg-inegcsúszott a járdán. Sokáig bolyongott ebben a külvárosi negyedben. A sarkon egy férfi bukkant fel előtte, szinte a földből nőtt ki. Béla csak akkor vette észre, amikor egy lépésnyire volt tőle. Megrettent. A férfi is visszahőkölt. Végigmérte Bélát, aztán gyorsan ellramodott. Merre menjen? A tények egészen megzavarták, összevissza járt az utcákon, többször is végigment ugyanazon az utcán. Aztán egy templom elé ért. Derengett benne, hogy ma már járt erre. Most vagy korábban? Végigrohant azon az utcán, amely a templomtól balra nyílt. Nagy félelem kerítette hatalmába ... Nem veszhet el a városban, nem bolyonghat reggelig. Anyja képe villant fel előtte, aki miatt erre az útra vállalkozott, s a lány, akit a véletlen, elé sodort, s most viszi magával, viszi magával egy távoli kisvárosba, ahol megszabadulhat minden kínjától, bajától. Kifulladt. Egy fényes üzlet ajtajának támaszkodott és lihegett. Alulról nézett az utca csalóka fényébe. Megindult. Néhány perc múlva azt vette észre, az utca erősen lejt. A kirakatok lámpái itt jobban áttörték a ködfüggönyt, és halvány lényt varázsoltak az utcába, a járdára. Szinte futva érkezett a szálloda elé. Benyitott a szobába. A másik ajtó is nyitva volt. Sötétebbnek tűnt, mint annak előtte. Szeme nehezen szokott a sötéthez. Egjt pillanatra megállt az ajtóban, aztán' beljebb ment. A szobában senki. — Magdii Hátraugrott és felrántotta a fürdőszoba ajtaját. A kislány ott állt a fürdőkádban a- nyaszült meztelenül, kezében a vízkagyló. Tágranyílt szemmel meredt Bélára. „Fehér teste márványszobor, harmatcsillogás rajta“. Béla azonnal el akart menni, becsukni az ajtót, ő nem ezt akarta, de nem mozdult a lába. Meglepte az eleven, fiatal test. ' A lány csak percek múltán ejtette el a kagylót. Amikor teljesen eltűnt a vízzel teli kádban, elörelökte magát és kiemelte. Könnyű volt a lány teste, egészen vékony, kissé még fejletlen. Vigyázva az ágyra fektette ... simogatta. Hideg és nedves volt a test, csókjai u- tán megrándult, és lúdbőrös lett a csók helye. Néhány perc múlva magához tért. A kislány ott feküdt összelapulva. Ráhúzta a takarót. Elszállt minden indulata, csak a fejében érezte a lüktetést. Kiment a fürdőszobába. A kádból már kicsapott a víz. Gyorsan elzárta a csapot, megmosakodott, aztán meg- nedvesítette a törülközőt és bement a szobába. A kislány behunyt szemmel feküdt. A nedves törülközővel végigsimította az arcát, a nyakát. Aztán bambán nézte a meggyötört arcot, amelyen lassan elsimultak a merev vonások, a lélegzése is egyenletesebbé vált. Véglgnyúlt a másik ágyon. Nem jött álom a szemére. Feje zúgott, szédült, forgott vele a szoba. Ügy érezte, hányni fog. Nagyokat nyelt, forgolódott, kezével vadul lüktető szívét dörzsölte, ösztönszerüen számolni kezdte a szívverését, s lassan eltűntek a tárgyak, a képek, a gondolatok. . Almában fehér holló követte.
