Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-26 / 30. szám

M Zs. NAGY LAJOS VERSEI: Az a gyönyörű kék közérzet az elveszített s visszanyert egyensúly bicikllváz alatt neki a nagyvilágnak megállni nem eiesni sikerült azok a gyönyörű vérző sebek a térdemen kecsesen eltört orrsövény klottgyatyából kilógó kanóc egzaltált kutyák a kert alatt lányok a meggyfa tetején fáklyásmenet a süppedt sírokon ez volt a szép ez volt a gyönyörű a szomszédban csárdásciklon táncdalsirnkkó hírek jégesője a tévében napfényhiány postáshiány pénzhiány fülledt levegő Felhőátvonulások több emeletes hőmérséklet fehér lepkék « rézsabokron felhőtlen felelőtlenségem az égen fekete macskák vonulása az ablakom előtt magyarnöta-zivatar MOSOLYOGNAK Mosolyognak a türkizkék szemű lányok, a barnahajúak, a szöszkék. <• Tán a hajamban telepedtek meg a szöcskék? Szürke szakállamban tán mászkálnak a pókok? Orromban darazsak vlgadoznak? Milyen parlagi módszer, útszéli káderezési Mert a jejemböl kipotyogtak a bókok, s csípőtök vonalára nincs szép szauam egy se? ind a ketten először jártak Moszkvában. A fiú — egy rosztovi könnyűatléta — versenyre érkezett, a lány pedig — egy fiatal tanítónő — átuta­zóban volt Rigából az Urai­ba, ahol szülei laktak. Teljesen véletlenül talál­koztak. Sokáig sétálgattak az utcákon, majd megéhez­vén betértek a Kristály-étte­rembe, s mire kijöttek le­szállt az éj. A fiúnak lett volna szo­bája a Luzsnyík-szállóban, a lánynak azonban nem volt hol éjszakáznia, pedig még nappal bejárta az összes szállodát, csakhogy különfé­le delegációknak foglalták le valamennyit. Így aztán elsétáltak a Moszkva-folyóhoz közeli, fia­tal fák és fű övezte Nyesz- kucsnlj-parkba. Leültek ott egy padra, és sokáig csókolóztak, olyan sokáig, hogy elvesztették az időérzéküket is. — Először lordul velem elő, persze biztosan nem is hiszed, pedig először törté­nik mindez — szólt a lány. A fiú nem válaszolt; gyor­san megcsókolta öt szótla­nul és hosszasan, majd le­fogta a kezét, felemelte a fejecskéjét s szájon csókol­ta, úgyhogy a lány nem szólhatott egy szót sem, csak átölelte vékony karjaival a fiú nyakát, s csókban olvad­tak össze. A metró fényei ott csillog­tak a folyó fölött, s ezt a csillogást a sötét víz hűen visszatükrözte. És ekkor hir­telen, egy soha többé meg nem ismétlődő percben va­lami magasztos csend tele­pedett közéjük: a Lenin- -hegy, a Moszkva-folyó a metróhíd láncaival, az a fenti, vaiahol a magasban zümmögö-zúgó vezeték — mind, mind fantasztikus volt és valószínűtlen, s úgy tűnt mintha mindez mélyen, na­gyon mélyen, valahol egy kút fenekén lenne, és az é- let e mélységben zajlana. Ott, a folyó mögötti sötét­ben, ahol csak úgy csillo­gott, villogott, szivárvány- lőtt a fényes békalencse, fel­sejlett a hatalmas város ut­cáival, tereivel, bástyáival, antennáival, életek és sor­sok millióival, s élte a ma­ga titokzatos és végzetes éj­jeli életét, ők ketten pedig élték a maguk kicsiny, min­denkitől független rövid kis életüket. A lány a csillagok fényé­nél hosszan nézte, vizsgál- gatta a fiú arcát, és csodál­kozva kérdezte; „Ide fi­gyelj, hol voltál eddig, miért nem ismertelek?“ — s ö vá­laszképpen a lány ajkához közeledett... s a világ a csillagos éggel, a szomorú földi fényekkel ismét fordult egyet, akár a földgolyó. Érettük volt ez az éjsza­ka, és minden csak nekik élt: az éjféli morajlás, a vá­ré arra a valakire, aki ily hirtelenséggel még az any­jánál és nővérénél is köze lebbl rokonává vált. A lány csendben, szelíden és kényelmesen aludt az éji csillagok és levelek alatt, hiszen őrizte egy nagy és öröknek tűnő érzelem. ros fölötti pír, a folyó fölött úszó, könnyű, képzeletbeli köd, a fiatal lombok közt susogó szél, az éjharmat, melyet a lány ajkain keserű esőcseppeknek érzett. Életük, sorsuk, jövőjük — egyszóval minden a kezük­ben volt, azt tehettek vele, amit csak akartak. Egyre hűvösebb lett. A fiú odaadta a szvetterét, a lány pedig a vállára borulva el- szenderedett. Ott ült a fiú egy szál Ingben, cigarettá­zott, s csak néha pillantott Köd ereszkedett a foryuza. Ekkor lent, a hajóállomás tribünjénél valaki a vízbe vetette magát, és széles kar­csapásokkal úszott a folyó közepe felé, jól lehetett hal­lani tenyere csobbanását a vizen. Majd egy női hang kiáltott fel: „Igor, gyere vissza, Igorl“ — de Igor vá­laszként csak ezt kiáltotta vissza: „Ho-hó-hól“ — aztán lebukott és nagyokat prüsz­költ. A köd közvetítésével szinte hallhatóvá vált min­den, még ennek a bizonyos DINO BUZZATI M i n i n o V e 11 á i Igornak a lélegzése is, oly világosan, tisztán és heve­sen, mintha csak a közvet­len közelben játszódott vol­na le az egész. Telt-múlt az idő, reggelre hajlott a csillagos ég, s va­lami titokzatos morajt su­gárzott szét, avagy csak a távoli város Utáni moraja terjedt szét és oldódott fel a levegőben. A fiú egyik cigarettáról aj másikra gyújtott, átnézett a bal partra, ahol a füstszerű alaktalan ködből egyre job­ban kirajzolódott a város, és mikor mindez oly örömtel­jes, rózsaszínű pompává vált, majd az autók tülkölé­sét is hallani lehetett már, felébresztette a lányt és így szólt; — Nézd, reggel lett. Felmentek a Lenin-hegyre, s a nyílt, égszínkék sugár­úton az egyetemhez köze­ledtek. Sokáig keresgélték az ásványvizes automatákat, míg végül egy egész sereg­re bukkantak az egyik kö­ves kis mellékutcában. E- gyetlen egy világított közü­lük, és csendesen, hívogató- an zümmögött, csak éppen pohara nem volt. A fiú be­dobott egy pénzdarabot. Ott benn erősen csörrent, aztán felslstergett valami. A lány alátartotta a kezét, mohón és vidáman ivott; a fiú pe­dig egyre-másra dobálta be az aprót midaddig, míg a lány nem csillapította szom ját, míg meg nem mosako­dott, s a végén még rá is fröcskölt egy kicsit. Szinte röpködtek mellet­tük az éjjeli taxik zöld fé­nyei, s mint valami szentjá­nosbogarak hol előbukkan­tak a ködből, hol pedig be­levesztek. Aztán felszállt a köd, megjelentek az öntöző- autók, s az' utcán felragyo­gott a szivárvány. Ok csak mentek, fogták egymás kezét, s úgy érez­ték, soha életükben nem voltak Ilyen boldogok, hogy örök, elválaszthatatlan isme­rősök lettek. S átkosnak tűnt még a gondolat is, hogy esetleg szétválnak, hogy csak egy percre is el­engedik egymás kezét, hogy létezni tudnának egymás nél kül ezen a világon, ahol ró­zsaszínűek a felhők, kékek az utcák és halhatatlanok az életek. ... Ez történt velem vala mikor réges-régen. S egyi­künk sem tudhatta — sem én, sem 6 —, hogy soha töb­bé az életben nem találko zunk. Ibolyáné Cs. Jolán fordítása Megy a kislány, megy, megy. ijjan és egyedül, cipellőjének sarka hetykén kopog a köveze­ten. Fiatalsági Meg se fordul. Benyit az igazgatót irodába, a hirdetésre jöttem, mondja, Itt vannak a bizonyítványaim. Pa­rancsoljon, mérnök úr, az alá­írásra kész levelek. Nem, kö­szönöm, ma este teljesen lehe­tetlen, sajnos holnap este se, i- gazán köszönöm. Rágyújt. Igen, mérnök úr, köszönöm, bár én sose iszom, nem, nem, tízkor feltétlenül otthon kell lennem legkésőbb fél tizenegykor. Cső dálatos, gyönyörű, micsoda fé nye van, ha tudnád, mennyire vágytam rá, igazán drága vagy. Halló, halló, persze hogy föl hívtalak volna, mielőtt eluta zom. Épp csak hogy el tudta rejteni a levelet, mielőtt a férfi belép a szobába. A Babilóniai utca sarkán megpillantja, látja, amint izgatottan integet neki. de 0 úgy tesz, mintha nem ven­né észre, beletapos a gázba. Be­csengeti a szobalányt: Adelina, vidd le a bőröndjeimet, de kér­lek, nagyon vigyázz a kalapdo bozra, abban van a kis televí lió, és ha megint telefonál az a kellemetlen alak... kis dög, csakazértts Ideoda- mászkált a szobában, keményen, dacosan kopogva a sarkával, hogy bosszantsa, krákogott is, köhécselt, majd meg kuncogott magában, gyufát gyújtott fa le­hető legnagyobb zajjal) aztán megint az arcátlan föl-alá to- pogás, közben pedig hiába szól a tiszta, az istent Purcell, Mo­zart, Bach, Palestrina, az a nyo­morult kis féreg, vérszívó tetű, élete megkeserítöje, nem ezt már nem lehet bírni. Most pedig, annyi esztendő után, megszólaltaja a régi-régi agyongyötört szalagot, ím újra itt a mester, a csodálatos, a nagyszerű Purcell, Bach, Palest­rina. 0, a lány — nincs többé, el­ment, Itthagyta, odébbállt, azt se tudja, hóvá, azt se, él-e, meghalt-e. íme hát Purcell, Mozart, Bach, Palestrina, szólnak, szólnak, húzzák, nyüvtk az átkozottak, émelyítő, unalmas hülyéi. Az a föl-alá tipegés, azok a sarok-kopogások, azok a kun­cogások (kivált a második), az a torokköszörülés, kChécselésI Az a zene az igazi, az istenit Hallgatja a szalagot, ül a lámpa alatt, úgy hallgatja. Moz­dulatlanul. kővé meredve szin­te, ül az öreg, elnyűtt karos­székében. Hallgatja a kis zajo­kat, neszezéseket, azt a köhé- cselést. Az imádott, a legfölsé- qesebb hangokat. Melyek nin­csenek már, nem lesznek soha többé. Lucio Gilardoni: „ ... Ogybi zony, barátaim, mi kilencszáz ötösök, az acélkorosztály... mi fiatalok... az idős generáció.. az ifjúság problémája ... várja­tok, megyek telefonálni, külön ben az a nyafogó, aggodalmas kodó mamám... az ifjúság száz­szor szent igényei és követelé­sei. .. a Mariani? Vén hülye az már, megvan ötvenéves is..." Salvatore Benenzi; .úgy bizony, barátaim, mi kilenc százhuszonöt Ősök... az acél ■korosztály... ml fiatalok... az idős generáció... az ifjúság problémája. . várjatok, megyek telefonálni, különben a nya nya... az if/úság százszor szent igényei és követelései... a Gi­lardoni? legalább ötvenéves, a- gyalágyult öregapó.. Gustavo Sctcoh: „.. .Ogybi- zony, barátaim, mi kilencszáz negyvenötösök... az acél-kor­osztály. .. mi fiatalok... az el­ső nemzedék. az ifjúság prob­lémája. .. várjatok, hazatelefo­nálok, különben az őseim... az ifjúság százszor szent igényei és követelései. . A Benenzi? roskatag öreg, ötven esztendős is megvan már, vén trotty...“ Silvano Polti: „.. .Ogybizony barátaim, ml kllencszázhatvan ötösök... az acél-korosztály.. “ yV -‘‘'■'■rf ^ ;! Maradj csöndben, mondja ne- ki, könyörgött neki (suttogva persze), megy a magnó, nem látod? ott a mikrofon a rádió előtt, ne Izegj-mozogj, tudod, mennyire fontos nekem, hogy -. jól sikerüljön a felvétel, Pur­cell Artúr királya, milyen cso­dálatos, milyen kristálytiszta! De ő, a büdös bestiája, hetyke, pimasz, mindenre fittyet hányó Sok-sok évvel ezelőtt beleho barodtam egy lányba, teljesen elvesztettem a fejemet. Közben rájöttem, hogy gyönyörűsége telik a kínzásomban: nem ke rült, nem szökött előlem, ellen kezűleg, képtelen fondorlatok kai provokált, hogy azután an­nál jobban élvezze a csalódása mat. Egyik éjjel, amikor a léi tékenység már-már eszemet vette, nem bírtam ellenállni, felhívtam telefonon, talán mór ezredszer. Fölvette a kagylót, s még csak nem is volt bosszús, már ettől megkönnyebbültem, kezdtem csodálatosan érezni magam. Ml több, jókedvű is volt éppen, kedves szavakat bú­gott a fülembe A hetedik mennyországban éreztem hát magam, amikor egyszer csak valami távoli hang furakodott közénk. — gyakran előfordul az efféle „áthallás“. Volt azonban ebben a hangban valami égé szén különös, akárha a túlvl lágról jött volna, s ugyanezt ismételte mindegyre, makacsul, kétségbeesetten: „Mondj le ró­la, hagyd szépen, hadd menjen, igen, igen, mondj le róla, hada menjen..Megkérdeztem: „Te nem hallsz semmit?“ „Nem. Mi ért?“ ,J^em hallasz egy halk, távoli hangot?“ „Nem, semmit se hallok." „Nem tréfálsz?“ „Miféle tréfáról beszélsz?! En nem hallok semmit. Megbolon dúltál?“ (Csöppet sem volt ide gén tőle a hazugság, abban élt szintéi de most nem hazudott.) Az a hang pedig folytatta, két ségbeesetten: „Hagyjad, igen hagyjad, hadd menjen, hagyjad hagyjad...“ Akkor azt mond tam: „No ebből elég, valaki van a vonalban, tedd le a kagylót, mindjárt visszahívlak.“ Kis idő múlva újra tárcsáztam Nem le lentkezett. Ojra hívtam. Semmi A szám többé soha nem vála szolt. Telegdl Polgár István fordítá'sn*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents