Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-19 / 29. szám

10 I I­ÉNEK ' ötvenedik születésnapja , alkalmából köszöntjük Miroslav Válek költőt, az SZSZK kulturális miniszterét. Az évförduló alkalmából a Nyugta­lanság négy könyve című versesköte­téből közöljük az alábbi verseit. Az illusztrációkat a Tiltott szerelem című versgyűjteményből vettük, és Albin Brunovsk^ készítette. Az este fehéren betakar, Fáradt vagyok, mint az állat, mint a holddal feje felett hegyre kapaszkodó 16. Ö, púposkáim, kik szarvaspaták félholdjain vadásztok az ének utáni Csak a vágta. Csak a növendék bikák vére. Csak a nemek feletti tánc. Imádkozz a szóval, amellyel bevérezlek. Nyár, a te meztelenséged sípja meghat. Nyár, a te meztelenséged a te szolgád, a te mezítlábas klrályodl Ö, szerelem: egy test, amelyhez véletlenül hozzáértünk. Állj meg egy pillanatra! Hiszen valamivel több van az énekben: füst, tűz, víz, vak csillagok, fa ... Állj meg egy pillanatra, hiszen láthatod, hogy nem tudom! Forog fogsorát meresztve a hold. Terpeszállásban vizel az este a város felett. AZ ABSZOLÜT NAPI.ORÖL II. (8) Figyeltem párás estén a szavak párzását, a nyelvek cuppogását, a szőr sercegését a lapulevelek fülében, a nyál keveredését egész a tárgyak gyökeréig, 0, őszi 0, vörös hangyák rémült szeretkezései Szaladt a tiszta arcú vadkan, kélt az édes és fertelmes szó a gerlék torkában. lőj) el vers és légy tisztái Németh István fordításai A férjem — elég kínos ma­gyarázkodás után — tegnap este elutazott. Közöltem ve­le, hogy én még nem megyek vissza a városba, legalább egy hét- < re egyedül akarok maradni itt a ' villában, hogy" elgondolkodjam az életemről, és hogy megtaláljam ön­magamat. 0 erre azt felelte, hogy ez a magakeresés afféle rossz re­génybe illő közhely; de még hagy- ján, ha egy szép húszéves lány emlegeti; én viszont negyven va­gyok és családanya, én voltaképp mit akarok megtalálni? Megval­lom, a lelkem mélyén szinte iga­zat is adtam neki. Igen, a maga­keresés tényleg közhely. Nem fur­csa, hogy egy idő óta nagyon szenvedek ugyan, mégsem vagyok képes valami eredetibb megfogal­mazást találni? De a kínlódásom egyik oka talán éppen ez a ki­fejezés-képtelenség. Így hát most egyedül vagyok, valóban egyedül. A bejárónő is csak két órára jön majd reggelen­ként, hogy kitakarítson. Vásárolni a szomszéd városkában fogok; az­tán megfőzök, eszem, elmosoga­tok, mindent teljesen egyedül. £s aztán? A fennmaradó időt azzal töltöm — no tessék, ismét itt a közhely —, hogy igyekszem önma­gomra találni. A nappaliban ülök, kezemben könyv. A napfény beárad a nagy üvegajtón, árnyék-kereszteket ve- • tlt a falra, a díványra, a padlóra — akár a börtönrács. Túlságosan derűs, kellemes, enyhe ez a szep­tember végi nap. Lágysága vala­hogy valószínűtlenséget sugall, s gondolom, ez nem a legkedvezőbb légkör önmagunk megtalálásához. A nagy, üveges ajtó felé nézek; látom, hogy a fa ágait, leveleit ingatja a szél, de nem hallok sem­mi neszt. Egyszer csak rádöbbe­nek, milyen teljes, milyen különös csend van. Szinte éjszakai csend, mintha minden élet megszűnt vol­na. Es arra kell gondolnom, hogy a napnak ez a szelíd fénye már- -már kísérteties, pedig ezt általá­ban a holdéról szoktuk mondani. Igen, a nap lágy, aranyos ragyo­gása egy-egy holdtölte lágy, ezüs­tös ragyogására emlékeztet. Mint­ha valakitől azt hallottam volna, hogy a régi népek hite szerint a kíséretjárás órája a dél. Most meg sem lepődnék, ha az a napsugár, amely puha fény-fátyolként omlik el ott a fotelon, lassan-lassan em­beri alakot öltene. Mint emberi lény ülne velem szemben, és a vi­lág legtermészetesebb hangján be­szélgetnénk. Egyszerre azon kapom magam. ALBERTO MORAVIA: AKI MEGTAIilIA ÖNMAGÁT hogy''félek. Nem is annyira az ü- res villa csendjétől, inkább a ben­nem levő csendtől és ürességtől. Az ám, így fogok én magamra ta­lálni? Fölkelek, odamegyek az ü- vegajtóhoz, kinyitom, kilépek a kertbe. A gondosan ápolt pázsit­ra szakadatlan hull a permet a körbe-körbe forgó esöztetőkböl. A gyepen itt is, ott is, apró virágok­kal lelehintelt, sűrű, nagy bokrok fehérlenek. Aztán — esett — mint­ha egy olló éles csettenése törné meg a csendet. Az egyik bokor ki­álló ága a földre esik. Es most meglátom, deréktól felfelé, azt a csupasz karú, trlkós férfit, aki en­gem néz. Közelebb megyek. Egy fiú áll ott, az arca rózsás, alacsony homloka sötéten árnyékolja mélytüzű, csak­nem lázas tekintetű kék szemét. Megszólítom: — Hát te ki vagy? — A kertész. — Hogyhogy most látlak Itt e- lőször? — Nyáron korábban szoktam jönni, olyankor még alszanak. Most már nem félek. A magány benépesült. Az imént még nem volt más, csak a nap és a csend, és mintha magam is lélektelen tárgy lettem volna, mint körülöttem a többi. Most ketten vagyunk; és rögtön, mintegy varázsütésre, ki­alakult egy szituáció. Arra gondo­lok, hogy nekem éppen egy szitu­ációra, bármilyen szituációra van szükségem ahhoz, hogy megtalál­jam önmagamat. Végül is mit csi­nálnak a regényírók? Teremtenek egy szituációt, amelyben egy vagy több szereplő megnyilatkozik, az­az — rálel a saját énjére. Az a szituáció, amelyben én húsz év 6- ta vagyok, a férjemmel és a gye­rekeimmel, már terméketlen, és nem ad lehetőséget arra, hogy bármi módon megnyilatkozhassam. Ez itt most új szituáció: én, egye­dül, egy fiatal kertész, egy kihalt, őszi villa. Rajta, bátorság, hasz­náljuk ki a helyzetet: lássuk, ml lakik bennem, ki is vagyok valójá­ban? Persze, könnyű ezt mondani. A- hogy a fiúra nézek, teljes űr tá­mad a fejemben, csak annyit tu­dok kérdezni tőle: — Hogy hívják ezt a bokrot? Csak néz rám. nem szól sem­mit. Ingerülten kérdezem újra; — Mi a neve ennek a növénynek itt? — Nem tudom. — Hát nem kertész vagy? — De igen, kertész vagyok. — Es nem tudod a növények ne­vét. — En a bokrokat nyesni szok­tam. A többi nem az én dolgom. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Hirtelenében nem tudok mii mondani. Búcsút intek, hátat for­dítók neki, és bemegyek a villába, íme, újra az a kísérteties holdtöl­te-hangulat, a lágyan ragyogó nap­fény, amely árnyék-kereszteket rajzol a falra és a pamlagra. Pá­nikba esem: az nem lehet, hogy most visszaüljek a díványra, abba a fényességbe. Mindenáron meg kell találnom a módját, hogy a zárlat feloldódjék, a szituáció is­mét mozgásba lendüljön. Azt mon­dom magamban: „A fiú és én; most pedig pontosan azt fogom tenni, ami legelőször eszembe jut.“ Az első dolog, ami eszembe jut, olyan rémes, hogy a lélegzetem is eláll tőle. Tudni kell, hogy van a villában egy nagyon sötét pince­odú, ahová csak az alagsorból — ahol a központi fűtés kazánja van — lehet bejutni egy vastag ajtón keresztül. Mármost, amire először gondoltam, az se több, se keve­sebb, mint ez; lecsalogatom a fiút abba a pincébe, kétszeresen is rá­zárom az ajtót, aztán, mintha mi sem történt volna, visszamegyek a városba. A villa magányosan áll a nagy kert közepén. A nyaralók már hazautaztak. A többi villát mind lezárták, hiszen ősz van. Így a fiú nem tud segítséget hívni. Kiabálhat, ordítozhat, hiába. Bs végül ott pusztul el a sötétben, ét- len-szomjan, halálos rémületben. Hát ez az, amt elsőnek jutott e- szembe. De szavamat adtam magamnak; így hát, ha elborzadva is saját ke­gyetlenségemtől és gonoszságom­tól, neki kell vágnom. Lassú, nyu­godt léptekkel megyek vissza a kertbe. A fiú még ott áll, deréktól eltakarja a bokor, amelyet éppen nyes. Odaszólok neki: — Van itt egy nehéz bőrönd, le kéne vinni a pincébe. Megtennéd? — Szívesen. — Akkor két perc múlva gyere. En addig lezárom. Besietek a házba. Telerakok majd egy bőröndöt valamilyen ne­héz holmival, például könyvekkel, hogy, az ürügy elfogadható legyen. Es ha majd becsuktam a fiút a pincébe, kedélyesen elbeszélgetek vele, persze az ajtón keresztül. De aztán elmegyek, nem eresztem ki Kegyetlen, elszánt, izgatott va gyök. Sok év óta most érzem elő szőr, hogy aktívan és szívesen é lek. Kettesével szedem a lépcsőfo kokat, már fent is vagyok a szó bámban. Micsoda meglepetés! Ott áll, kinyitva a telt bőrönd. Kiment a fejemből, hogy becsomagoltam tegnap este, amikor úgy volt, hogy én is elutazom. Elég ez a kis feledékeny ség, és máris lehervadtam. Mert rádöbben­tett, hogy az éri voltaképpeni, meg- máslthaiailan „szituációm' a pol­gári családanyáé, aki szépen vtsz- szautazik a városba, ahol a férje és a gyereket várják. Lényegében csakugyan magamra találtam, s rá­jöttem, hogy pontosan ai vagyok, aki vagyok. Ha nem így volna, be­le kellene törődnöm ok ’ nélkül gyilkoló, szadista mivoltomba. Ak­kor már inkább tekintsük úgy ezt a hirtelen kegyetlenség-rohamot, mint ami fonákjáról bizonyítja, hogy alapjában véve ártalmatlan vagyok és normális. Lezárom a bőröndöt, és indulok, hogy kitegyem az ajtó elé, amely ekkor, nagyon lassan, tétován, ki­nyílik, A fiú áll a küszöbön. Só­hajtva nekifohászkodom: — Meg­gondoltam magam. ' Elutazom. Légy szíves, vidd le a bőröndöt a kocsihoz. Csak áll, lecsüngő karral, és néz. Aztán megszólal; — Kár. — Kár? Micsoda? — Kár, hogy elmegy. Pedig mi­lyen szép asszony. Jól megnézem magamnak. Ró zsás arcát bíbor vörösség önti el alacsony homloka mintha rejte getné az alóla tüzelő sanda te kintetet. Nevethetnékem támad Ogy látszik, hogy a fiú, ellentét ben velem, könnyedén magára ta Iáit ebben a kényes szituációban úrnő és szolga kettesben, egy ma gányosan álló villa falai között Gúnyosan jegyzem meg; — Kár, hogy elutazom, hisz egy ilyen szép asszonnyal, mint én, már lehetne valamit kezdeni, ugye? Ha csúnya volnék,, nem lenne kár. Igaz? Brutálisán őszinte mosollyal he­lyesel; — Igaz.' — Sajnálom, de minden jó já­ték rövid ideig tart. Fogd a bőrön­döt, menjünk. Nem mozdul. Egy szót se szól. Aztán egyszerűen letegez; — Nem, azért sem utazol el, itt maradsz. — Tudod mit, fogd azt a bőrön­döt, és ne szamdrkodj. — Feküdj az ágyra. A szívem hangosan kalapál. Ogy teszek, mintha az ágy felé men­nék, ő utánam, ellép az ajtóból, ekkor kifelé tszkolok. Otközben elkap; birkózunk, ahelyett, hogy lefogni próbálna, inkább magát a dulakodást élvezi, megszorítja a mellemet, sikerül egérutat nyer­nem, kifutok az ajtón, 6 a nyo­momban. A keskeny csigalépcső egyenesen az alagsorba visz. Ha­nyatt-homlok kerengek lefelé a meredek lépcsőn. Már itt is van az alacsony, csu­pasz föld alatti helyiség, egyik sar­kában szürke vashenger, a kazán. Es mellette a pinceajtó. A ferdén vágott ablakból napsugár vetül a földre. Kinyitom a pinceajtót, be­lépek, ráfordítom a kulcsot, s a sötétben lihegve ' nekidölök a fal­nak. Aztán a fiú hangját hallom; — Gyere ki! En úgyis itt várok, ha kell akár holnapig. — A helyedben én. inkább azon gondolkoznék, mit mondok majd a rendőrségen, ha letartóztatnak. — Hát mit mondanék? Azt mon­dom, hogy egyszer csak itt talál­tam magam. — Megtaláltam magam. Várok egy kicsit, míg lihegésem csillapul, aztán sértődött, gőgös és csábító arckifejezést öltök, kinyúj­tom a kezem és elfordítom a kul­csot. MERLE MÁRIA fordítása ■ tv #T>rr;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents