Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

14

zsúfolt, hatalmas templomban leA szúrtak egy férfit. A festő az e- gyik oszlop mellett állt, látta a megvillanó kardot, majd a késeket Is. Éppen felmutatták az ostyát, tejét meghajtva mindenki letérdelt: az éles csengetyűszöba hasított bele az acél.

Milyen vad kavarodás forrt már a kö vetkező pillanatban. Férfiak estek egymásnak, nők sikoltoztak, a gyerekeket sem kímélte senki, rájuk tapostak.

— Szabadság — kiáltozta az egyik csoport.

— Árulás! — kiáltoztak mások.

A tömeg vonaglott, mint a megütött kígyó. ÄZ ajtóhoz rohantak, menekülve. Né- hányan fal a kórusra. Már sok kard villogott, ütések, vasak csattogtak. A sekres tye ajtaja döngve becsapódott.

Végül — ernyedő hullámokban — a templom mégis kiürült. És most, hogy már nem világítottak benne a női arcok, és nem csillogtak mindenhol a csipkék és az az ékszerek, a templom homályba borult. A festő az oszlopnak dőlt.

— Milyen hatalmas festmény! — gondolta.

Mert nem volt magában.

Fent az oltáron, a szentségtartő előtt, egy biborruhás pap ágaskodott, ő mondta a misét, s most a félelemtől dermedten, háttal a térségnek, görcsösen ölelte az okár óriáskeresztjét.

A festő Ismerte az érseket. És a csendben a lihegését hallgatva, az oldalhajó első oszlopáig eljutó akadozó nehéz lélegzetet a festő megértette: a gyilkosságot az érsek rendezte. De a véres játékot úgy látszik, felborította valamilyen hiba. Odakint a téren egyre erősödött a kiáltozás. Akiket megtámadtak, váratlanul teliilkere- kedtek. Már üldözték a gyilkosokat. Az érsek az oltáron attól félt: érte jönnek, s vele is végeznek.

Hárman voltak a templomban.

A szép fiatal férfit, akinek széthasították a fejét s megszaggatták a mellét, már elvitték — a templom szürke kövezetén csak egy nagy vértócsa árulkodott: Itt rontottak rá. De a homályba észrevétlenül belopakodott egy kutya, sunyin szaglászott, körülnézett, majd óvatosan nyaldosni kezdte a vért. ö volt a harmadik.

— Milyen Izgalmas testményl — Ismételgette magában a festő. — Az érsek az oltárán, s Itt ez a kutya. A vért persze úgy kell felkenni a vászonra, jó vastagon, tísz- . ta kárminnal, vagy még inkább geráníum- -lakkal, hogy aki rápillant, rögtön tudja: ez a vér egy nagyon előkelő, szép fiatal férfi vére volt. Az asszonyok felforrtak érte.

— De ez politikai gyilkosság! — gondolta később, már odahaza. — Politikusok ölték meg, s nem megcsúfolt férjek. Nagy baj Az érseknek, hallom, megkegyelmeztek, nem lehet hát még egyszer felállítani öt az oltárra úgy, ahogyan akkor ágaskodott ott, remegve, gyáván a kereszttel ölelkezve. Ha megkegyelmeztek neki, már védik Is. És a kutyával sem tudok mit kezdeni. A sok tökfe] mind azt mondaná: a rokonszenves Ifjú halott emlékének meg- gyalázása, hogy egy kóbor kutya hozzájuthatott a véréhez. KárI... — gondolta. — Nagy kompozíció lett volna!

S hogy valamiképpen mégis megvigasztalja magát: egy kartonra szénnel felvázolta a jelenetet. Nézte.

— Igazán kár! — sajnálkozott.

És összetépte a kartont. Gondosan, apró darabokra.

XXX

Néhány hónap múlva a város ura, a Magnifico hívatta.

A festő jól Ismerte a tömör palotát hétköznapjaiban Is, ünnepeiben is. Kemény és rendíthetetlen épület volt. Ügy építették, hogy ostromokkal Is dacoljon. De a komor palotát belül bársonnyal bélelték, mint az ékszeres kazettákat. A konyhán és a pincében mindig nagy volt a sürgés-forgás, aki vendégként először járt Itt, elámulha- tott, a tálalókon halomban álltak az aranytálak, az ebédlőasztalon kristálypoharak villogtak, az ételhordók első fogásként mindig fácánokat hordoztak körül, keleti fűszerekkel ízesítve, gyönyörű tollazatukkal díszítve. Fejedelmek szálltak meg a palotában, de a ház ura a néptől sem idegenkedett: a szájtátiak akár a parázshalmokig és a nyársakig elmerészkedhettek, a konyhákba, malacok borjak sültek a nyársakon, mennyei illatú mártásokat kavartak hatalmas edényekben.

Látványosság volt a palota kápolnája Is, könyvtára Is. De ide már kevesebben juthattak be.

Ebbe a palotába hívatták a festőt. Papokkal, katonákkal, nemes urakkal, inasokkal, csatlósokkal, apródokkal volt tele az/

nap az épület, nyüzsgött, mint egy hangyaboly, de a festőt rögtön a palota urához vezették.

— Hallom, te is ott voltál akkor a templomban.

— Ott voltam, uram.

— Hol álltái?

— Az oldalhajóban.

— És láttad, amikor karddal az öcsémre sújtottak?

— Láttam a kardot.

— Tudod kié volt az a kard?

— Mindenki tudja. Bernardo Bandinié.

— Jól tudjátok. Le fogod festeni.

A festő zavartan nézte a palota urát, aki alig volt idősebb nála.

\.

— De hiszen...

— Megszökött, Ugye, ezt akartad mon-i dani?!

— De emlékszem az arcára. Emlékezetből is meg tudom festeni.

A festő ezt büszkén mondta.

A Magnlflcló elmosolyodott.''

— Nem kell az emlékezetedhez fordulni, Leonardo. Akit meg kell festened, itt van. A pincében. A szultán kiadta. Városunk kereskedői felismerték Konstantinápolyban és a Janicsárok azon nyomban elfogták. A szultán boldog, hogy kedveskedhetett nekem. Ügy hozták egy teherhajón, kezét-Iábát összekötözve, mint egy vadállatot, ketrecbe zárva. Ma éjjel érkezett. A

barátait akkor széttépte a nép, az utcán végeztek velük. De a "lovag fölött bíróság Ítélkezik majd, így akarom. Remélem ha- lálra.'ítélik.

Felemelte a hangját.

— Le fogod festeni, hadd maradjonmeg az emléke.

A festő már a részleteken gondolkodott,

— A börtönben?

— Az ítélet után. «.y,

—• A tanácsteremben? ..j,

A Magniflclo megint csak^ liemet Infetf.

— Ott sem. Jobb kompozíciót eszeltem ki

neked. Felakasztjuk, és kilógatjuk a Slg- norla emeleti ablakából. Így fogod ‘lefesteni. Díszruhában, mezítláb, leborotvált’i fej- jel. :

Megragadta a festő Jobb kezét.

— Ott kell lenned a téren, amikor-Ildi lógatjuk. Először tollrajzot készítesz, be-;^ mutatod. Azután megfested. Drámai kép legyen.

A festő meghajolt, eltávozott.

XXX

A galamb kiskocsma volt az Arno part-- Ján, fecskefészekszerűen lógott a folyó fölött.

Az egyik asztalnál két festő ült.

— Hát tőled is megrendelte?

— Tőlem is.

— Nem elégedett meg egy képpel. Kettő kell neki.

— Kettő.

— Tőled mit kért?

— Hogy dránial legyen.

— Tőlem még azt, hogy fessem a képre az öccsét is. Mindenki sirassa meg a kedves fiút.

— Persze, tudja, hogy téged igazában csak a szépség érdekel a világ jelenségei közül.

Az ábrándos festő lehunyta a szemét, mint aki visszanéz a múltba.

— Csakugyan szép fiú - volt. Emlékszel arra a tornajátékra, amelyiken Ibolyakor szőrűt nyert? Mindenkit kiütött a nyeregből. És Slmonetta helyezte fejére az Ibolyakoszorút. Szőnyegek és zöld ágak díszítették a paloták homlokzatát. Záporként hullottak rá a virágok. A kedves fiú a menet élén lovagolt...

— Férfi volt márl —, mondta a másik' festő.

— Én fiúnak láttam. Fiatal; boldog, vl-j dáni arca fölött fekete bársonysapka, hár-!

. más tollal. Ezüst brokáttunikát viselt, . és ezüsttel hímzett gyöngyös selyemzekét,' Sajnáltam, hogy nem lány, szívesen elhelyeztem volna őt a Tavaszban.

— De Simonettának legalább helyet szorítottál a vásznadon.

Az ábrándos festő felriadt, lehunyt szeme visszatért a múltból.

— Leonardo, akasztott embert festettünk!

— Azt.

— Parancsra.

— Nem is jókedvünkben, Sandro.

— Te az Angyali üdvözlet után.

— És te a Tavasz gyönyörűséges, meztelen fiatal női után.

— Nem kell-e attól félnünk Leonardo, hogy Impiccatl lesz a nevünk, az akasztottak festőinek mondanak majd, már ma vagy holnap, vagy száz év múlva?

— A Tavasz festője maradsz, ne félj Sandro. És én az angyali üdvözlet festője leszek. És még nagyon sokat festhetünk. Még Jobb képeket. És azok őrzik majd a nevünket. Különben is ...

Elhallgatott.

De az ábrándos, szép arcú festő mohón unszolta:

— Mit akartál mondani? Folytasdl

A másik festő vállat vont.

— Különben is a te freskódat előbb-u- tóbb leverik a vámház faláról, nem odavaló. Én meg elmegyek Firenzéből, nem festem meg a tollrajzomat, remélem elyész valahol.

— Megmaradl Nagyon jó rajz.

A festő, aki még mindig a meg nem festhető templomi képét sajnálta, a bíborossal és a kutyával, megint csak vállat vont.

— Hát akkor megmarad. Hogy kit akasztottak fel, és miért akasztották, azt száz év múlva, kétszáz év múlva már nem fogja tudni senki. De akkor is akasztani fognak. Hogy parancsra tettem? Azt mondom neked, Sandro: a világ ne akasztasson; s akkor én, a festő nem is rajzolhatok a- kasztott embert. Csak mosolyt fogok festeni, szép női arcokon. És menyétet fiatal lány kezébe. És Madonnákat, a megváltás ígéretével. És... és nem szeretném megfesteni a biblia! utolsó vacsorát, melynek megint csak az a vége, hogy a vacsorá- zók közül az egyiket hamarosan keresztre feszítik. Parancsra tettem? Nem. Tanú voltam. Nem én kívántam a szerepet. Rám osztották.