Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

13 rr az én szerelmem. Igen. Párnán- -padlódeszkán ülünk félkör- ívben, a kandallónál, köz­tünk a gyerekek, eszünk. A kislánnyal én osztozom ne­gyed kiló sült krumplin, te meg a fiúval, és középen az, aki sen­kivel sem osztozik, csak önmagát tükrözi, mint a drágakő: a kisbaba, evöszékében lovagolva meglepő ü- gyességgel szívja cumisüvegét, önző és réveteg szeme egy kis ragyogást csen el a lángok belsejéből. És te. Te. Te engeded a szoknyádat, ugyan­azt a fekete szoknyát, amiben ma reggel az asszonyok kecses bátorsá­gával meglovagoltad a kerékpárt, és eliramodtál, hogy nehéz hangnemben írt zsoltárokat játsz a vasárnapi is­kola öreg zongoráján — te engeded, hogy ez a fekete szoknya elcsússzon fölhúzott térdedről, végig a combo­don, hogy felcsússzon a combodon, tested tökéletes térképén, s így a két combod párhuzamos alsó íve szembenéz a kandalló melegével és velem, ö, az a Joyce-1 sori A Ulysses legendás, alig feltárt mélységeiből próbálom visszaidézni: egy harisnya­tartó elpattant, hogy Bagzó Boylan kedvében járjon, egy dublini odú mé­lyén. Hogy is van? Pattanásmeleg. Ez a kulcsszó. Az elpattant pattanás­meleg a pattanni kész asszonymeleg combon. Valahogy így. Nagyszerű ezt megérezni. Asszony: pattanásmeleg. És nagyszerű megérezni a nyelv kü­lönös és erőteljes, rejtélyes és cáfol- hatatlanul mágikus belső életét. Ki gondolt árra, hogy a lágy és az ölelő 5 együtt adja a nőt. A nő öle. A kü lönböző korú gyerekek mintha a te télkörívedből közelítenének felém nedves ujjaikkal, bronzfényű szemük­kel. Három gyerek, öt ember, hét év. Már hét éve lett nőm az ölelő lágy fehér combú nő. Kérleltem és elvet­tem. Nőm. Nem mondhatom, hogy a beteljesedés véget vetett volna a kér- lelésnek. Legnagyobb csodálatomra. Húst eszünk, azt a húst, amit a mérföldnyire levő büfében még mele­gen ragadtam ki a fasírtárus lány ápolatlan kezéből, rémes hely, az el- vadultság fémesen vibrált, ifjú ra­gadozok mocskos tréfáikkal üldöztek, öregek kávémeleg mancsai értek hoz­zám, fizettem, és végre megszabadul­tam onnan. A hideg kocsiban a jó­kora brióscsomag meleget árasztott mellettem, a két kis sült krumplis doboz pedig még égetőbb hőt sugár­zott. A sötét téli légből visszatértem a bensőséges barlang belsejébe, hur­rá és éljenzés fogadott, s tátott szá­jú, kartontorkú játékőzike élettelenül nyúlt el a vállamon. És most a tá­nyér fehér oválja mellett, amin a gyerekek undorodó sikítozás közepet­te szétpiszkálták a húsból kicsúszott áttetsző hagymakarikákat — lábfejed egy kicsit közelít a lángokhoz, és könnyedén feltárul hosszú combod hamvas fehérsége, s az örök haris­nyatartó pattanásmelegen csattan be­le szívembe. Ki gondolt arra, te ölelő nő, a haj­dani szertartás' fehér remegésében (ama bizonyos baljóslatú fogadalom- tétel közben is a csípőre simuló vi­rágszirmok rezdüléseit figyeltem a szemem sarkából), hogy hét év közel­sége sem távolít el bennünket a re­megő kezdettől? A sejtek hétéven­ként cserélődnek, az atom mélyében pedig különös mozgalmasság uralko dik; mintha folyamatosan meg akar nák újítani a világegyetemet, (ö, é des Istenem, gyermekkorom hatalmas társa, soha nem feledlek, bár szőr nyű dolgokat beszélek. Azt mondják, hogy a katedrálisok rózsaablakai nem szimbólumok.) Lábad a maga teljes feltárulkozásában egyre mélyebbre kí­vánkozik -a borostyánszínben izzó pa­rázsba. Nos, kezdjük. Egy fahasáb gyantaágyából recsegve félrelöködik egy fürge kis lángsugár, s a narancs­színű árnyékok új életre kelnek a mennyezeten. Kezdjük. — Emlékszel-e, amikor nászútőn voltunk, az olajkályha teteje milyen óriási rózsaablakot formált a meny- nyezeten? — Hm. — Allad a térdedre hajlik, lábad visszahúzod, most valami meg­bomlott. Neked talán ez nem is em­lék, csupán hiába ontott vér. — Hideg volt akkor a június. — Anyu, mi volt hideg? Mit mond­tál! — kérdi a kislány mérgesen, i- gyekszik úgy formálni a szavakat, nehogy kizökkenhessenek a szájából, mi meg nevetünk. — Egy ház, ahol a papa meg én voltunk egyszer. — Nem szeretem! — mondja a fiú, miközben egy chatreuse-mustárral összekent fél brióst hajít a földre. Te fölveszed és bájosan álmodozva kérded: — Hát nem mókás? Vajon a töb­bin is volt mustár? •— Utálom! —- hajtogatja a kisfiú, kétéves. A nyelv számára még sűrű, áthatolhatatlan, kavargó örvény; így mindent megkaparint, amit csak tud. — Tessék. Megkaphatja az enyé­met. Add oda neki! Átadom a húst, te elveszed, ö elveszi tőled a hála legapróbb jele nélkül. Már nem jár dicséret a vasárnapi vacsora hősies beszerzéséért. Megérzed a cselt, és érzed, hogy én is érzem, te a^ra gon­dolsz, hogy valamikor így akartam a te erődet későbbre tartalékolni. Min dent megérzünk egymásban, minden létező és nem létező rezdülést; fá­rasztó. Egy feleségre odafigyelni tlz­szerte annyi erőt igényel, mint ‘egy szűz lány meghódítása. Eltáyozik a tűz, az újságpapír leomló töredéke­in a hírek festéknyomai halványszür­kére színezik a lángokat. Magad alá húzod a lábad, visszaigazítod a szok­nyádat. A kisbaba a porig égett tus­kó sistergő sóhajával szívja ki üve­géből az utolsó cseppeket, leejti a földre a palackot, s az undok, üresen kongó hangot ad, ö pedig bőgni kezd, önző kis száját kitátja, az elégedett­ség gyönge fonala elszakad. Fölve­szed, álldogálsz vele. öt Jobban sze­reted, mint engem. Gondoltad-e, hogy az egykor kion­tott vér nem tör meg semmiféle gá­tat, s te mindig csak szűzzé változol vissza? Magasan, tisztán, rejtélyesen, távolian és kedvesen. Egyénként fektetjük le a gyereke­ket, születésük fordított sorrendjében. Határtalanul türelmes, atyaian jó va­gyok. Tudod te is. Figyeljük az égő papírzacskókat és dobozokat, ahogy parázspárnájukon belélegzik a tüzet, olvasunk, tévét nézünk, eszegetünk, mindez nem számít. Tizenegy óra. Egy izgató pillanatig levetkőzve állsz a hálószoba szőnyegén, míg hálóin- gedet kibontod; ő, édes bőség puha bársonya. Olvasol az ágyban. Richard Nixonról. Érdekel is, meg gyűlölöd is. Mindent tudsz róla, tudod, ho­gyan győzte le Jerry Voorhist, hogyan kínozta halálra Mrs. Douglast, és iio- gyan pókerezett — tengerészkorában, pedig szigorú erkölcsű ember. 0, u- ramisten! Engedd már lefeküdni a szegény embert! Senki sem tökéletes. — No, oltsuk már el a villanyt! — Várj! Most fogja elítélni Hisst, Nagyon izgalmas. Azt írják, hogy mél tányosan cselekedett. —■ Bizonyára. — A kapcsolóhoz nyúlok. — Ne! Várj még! Csak amíg a fe­jezet végéfe'^érek. BlzTös',“ hogy a vé­gén lesz még valami. — Drágám, Hiss bűnös volt. Mind­annyian bűnösök vagyunk. Bujasági ban fogantatunk, s bűneink megbánár sa nélkül halunk meg. — Ékes szai vaim valamikor kedvében jártak. Enyhén domborodó hátadnak fordu­lok. Oldalra fekve olvasol, ez az ál- mos-trükk. Hajad szegélyén túl látom az oldalt, oly élesen és vakítóan, mint a kristály. Majd hirtelen elcsú­szik. A könyv kihullott a kezedből. El­aludtál. Ö, ez a cselvető trükk, a csel. Elgondolkodom a sötétben. Csel. Az autólámpák beszűrődő fénye időnként legyező alakú fénycsóvákat vetít fa­lainkra és mennyezetünkre. A nagy rózsaablak a fekete olajkályha virág formájú tetőrésén át vetítődött fölfe­lé a mennyezetre, a kályhát a szoba közepére állítottuk. Amikor a kör a- lakú kanóc lángja megremegett, az egymásba fonódó árnyak lágy, meleg csillaga megmozdult és hullámzott, mintha selyemre festették volna, s finoman megrántották vagy óvatosan ráfújták volna. Enyhén vérvörösre színezödött. Drágán fizettünk vérünk­kel békés otthonainkért. Megkönnyebbülök, mert reggel csú­nya vagy. A hétfő reggeli sápadt fény kilúgozza színeidet, szigorúságodból elszívja a jóságot, fürdőköpenyed vi­gasztalan lompos-foltosan lóg rajtad, föltárja fakó dekoltázsodat. Melleid közt bánatosan sárga a bőr. Míg ká­vézunk, szintelenségedben gyönyör­ködöm. Minden ránc és minden bá­gyadt szín megkönnyebbülésemet és bosszúmat táplálja..Nyafognak a gye­rekek. A kenyérpirító akadozik. Meg­viselte ezt az asszonyt a hét év. A férfi munkába rohan, harcot vív a jobb oldali sávért, s a hivatalos sebességhatárt súrolva változtat irányt. El az otthoni kavarodásból, melegségből, színtelenségből, bá- gyadtságból: irány a város. A kőren­geteg az ő birodalma. A pénzszerzés. A gépezet működtetése. Lélektelen dolgok üzemeltetése. Ö, a munka é- lettelen, kemény örömei! Elgépiesedett aggyal térek haza. Eszem zátonyra fut, ez olyan fur­csa, hogy hetekig kellene magyarázi nőm neked. Kifejezésekkel és szá­mokkal dobálózom az egész süket es­tén át. Ügy szolgálod fel nekem a vacsorát, mint egy pincér — vagy még úgy sem, ismerlek már. A gye­rekek félénken nyúlnak felém, mint­ha oly hatalmas szerkezet része len­nék, melynek tetőpontját ők már nem érzékelik. Aztán békésen elalszanak. Mi nyugodt párhuzamosságban vészel­jük át a fekvést. Gondolataim válto­zatlan szögből makacsul kerülgetik a hivatás zátonyát. Te a Nixonról szóló könyvet lapozgatod; majd be­leolvadsz a vízvezetékekbe, a fürdő- kádcsapok nyikorognak. Ügy tűnik, vé­gül megtaláltam a dolog nyitját; nyito- gatom; akadozik, nyitogatom; mega­kadt. Dühbe gurulok, rágyújtok. Cél­talanul járkálok a szobában. így váratlanul ér a fordulat, hogy a jelentőségteljes tíz órakor fogkrém­illatú, kislányosan és fürgén meg­csókolsz; e történet legfontosabb ta­nulsága pedig: Elvárt ajándékot nem érdemes adni. Dobrás Zsófia fordítása Szállj dalom Szállj dalom játszi lepke szállj szellő szárnyán messze és hirdess örömet erdőn mezőn a hegyek közt s a fák alatt gyümölcs-érlelőn Sírfelirat HAVAZIK álmunkba is hull a porka hó s gyöngéden takarja áldott lépteidet Szerelem? Elvész mint toronyból a holló a kertben s a szívben is zord a hideg Érzéketlen mardos a karcos fájdalom riadtan vergődsz az éjt túléled-e s a meghitt ajtón mint egykor álmodban anyád ajtaját vajon átlépheted-e Vesd ki költő a szivedből — sziszeg a sötétből — a szót mely fojtogat dobd le válladröl dobd le a terhet, s kegyelem legyen a te végszavad Végszó? Jaj arra nincs szükség már itt Nem benne hanem ott mögötte készül a szó melyet helyetted egy másik mond ki az kit tán anya most szül S lehet nem is mond ki semmi olyasmit amit már százszor nem mondtak volna el lehet elmondja kemény vádjait hogy bűneinkért adózni neki kell mint rokonok akik csak a hiány utáni visszhang űrjét öröklik Hogy szóltunk amikor csak lehetett s kevesebbet hagyunk mint amit Ígértünk mert túlságosan is gyáva lelkek nem mertük fenékig üríteni serlegünk Nem,, nem, ak^irok gyászíh': riepéiyí. Nem nem akarok gyászünnepélyt nem önmagamat siratom itt utánam mások jönnek megpörgetik maid ezt a golyóbist mely ki tudja merre lejti piruettjeit Gyászünnepélyre nincs itt szükség csontjaink porát mások pora kamrju Az égbe vezető lépcsőknek csillagokban a horgonya Mi marad hát a Duna ha a Duna vize elfolyik ének a múlandóságról A szerelem ingatag s a fájdalom nagyobb mint amit elbír az ember a gyász keményedé kristályai vérrögök az erekben ) íz.'ltU .-i. Szemtanúi lehettünk annak, hogy milyen megdöbbe­néssel fogadta a szlovák kulturális közösség Pavol Ho- rpv halálát. De annak is, hogy milyen gyorsan felmér­ték a hagyatékát. Az> történt ugyanis, hogy alig nég" hónappal a költő halála után már könyv formában megjelentek a kéziratban maradt versek. És micsoda versek! Igazi, megrázó és tiszta Oszikék. a költő végszava, búcsúja. Egyikét-másikát már be sem fejezte. De talán azért olyan megrázók, szépek. Egysze­rűen hitelük van, hiszen a költő végülis nemcsak vias kodott a halállal, de az le is gyűrte. Persze, mindez még talán nem lenne ok arra, hogy lefordítsuk költeményeit, de számunkra, magyarok szá­mára már a versekben fel-telbukkanó motívumok rend­kívül izgalmasak és közelállók. Mert ahogy Szalatnai Rezső irta a költő verseiről: „Sűrű szövésű strófáiban“ számunkra is olyan közelálló motívumokkal dolgozik, mint az anya, a keserű pohár és a Duna motívuma, és ez egyben megmutatja, hogy a magyar és a szlovák lí­ra vérrokonságban van egymással. —németh—

Next

/
Thumbnails
Contents