Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-20 / 51-52. szám
13 rr az én szerelmem. Igen. Párnán- -padlódeszkán ülünk félkör- ívben, a kandallónál, köztünk a gyerekek, eszünk. A kislánnyal én osztozom negyed kiló sült krumplin, te meg a fiúval, és középen az, aki senkivel sem osztozik, csak önmagát tükrözi, mint a drágakő: a kisbaba, evöszékében lovagolva meglepő ü- gyességgel szívja cumisüvegét, önző és réveteg szeme egy kis ragyogást csen el a lángok belsejéből. És te. Te. Te engeded a szoknyádat, ugyanazt a fekete szoknyát, amiben ma reggel az asszonyok kecses bátorságával meglovagoltad a kerékpárt, és eliramodtál, hogy nehéz hangnemben írt zsoltárokat játsz a vasárnapi iskola öreg zongoráján — te engeded, hogy ez a fekete szoknya elcsússzon fölhúzott térdedről, végig a combodon, hogy felcsússzon a combodon, tested tökéletes térképén, s így a két combod párhuzamos alsó íve szembenéz a kandalló melegével és velem, ö, az a Joyce-1 sori A Ulysses legendás, alig feltárt mélységeiből próbálom visszaidézni: egy harisnyatartó elpattant, hogy Bagzó Boylan kedvében járjon, egy dublini odú mélyén. Hogy is van? Pattanásmeleg. Ez a kulcsszó. Az elpattant pattanásmeleg a pattanni kész asszonymeleg combon. Valahogy így. Nagyszerű ezt megérezni. Asszony: pattanásmeleg. És nagyszerű megérezni a nyelv különös és erőteljes, rejtélyes és cáfol- hatatlanul mágikus belső életét. Ki gondolt árra, hogy a lágy és az ölelő 5 együtt adja a nőt. A nő öle. A kü lönböző korú gyerekek mintha a te télkörívedből közelítenének felém nedves ujjaikkal, bronzfényű szemükkel. Három gyerek, öt ember, hét év. Már hét éve lett nőm az ölelő lágy fehér combú nő. Kérleltem és elvettem. Nőm. Nem mondhatom, hogy a beteljesedés véget vetett volna a kér- lelésnek. Legnagyobb csodálatomra. Húst eszünk, azt a húst, amit a mérföldnyire levő büfében még melegen ragadtam ki a fasírtárus lány ápolatlan kezéből, rémes hely, az el- vadultság fémesen vibrált, ifjú ragadozok mocskos tréfáikkal üldöztek, öregek kávémeleg mancsai értek hozzám, fizettem, és végre megszabadultam onnan. A hideg kocsiban a jókora brióscsomag meleget árasztott mellettem, a két kis sült krumplis doboz pedig még égetőbb hőt sugárzott. A sötét téli légből visszatértem a bensőséges barlang belsejébe, hurrá és éljenzés fogadott, s tátott szájú, kartontorkú játékőzike élettelenül nyúlt el a vállamon. És most a tányér fehér oválja mellett, amin a gyerekek undorodó sikítozás közepette szétpiszkálták a húsból kicsúszott áttetsző hagymakarikákat — lábfejed egy kicsit közelít a lángokhoz, és könnyedén feltárul hosszú combod hamvas fehérsége, s az örök harisnyatartó pattanásmelegen csattan bele szívembe. Ki gondolt arra, te ölelő nő, a hajdani szertartás' fehér remegésében (ama bizonyos baljóslatú fogadalom- tétel közben is a csípőre simuló virágszirmok rezdüléseit figyeltem a szemem sarkából), hogy hét év közelsége sem távolít el bennünket a remegő kezdettől? A sejtek hétévenként cserélődnek, az atom mélyében pedig különös mozgalmasság uralko dik; mintha folyamatosan meg akar nák újítani a világegyetemet, (ö, é des Istenem, gyermekkorom hatalmas társa, soha nem feledlek, bár szőr nyű dolgokat beszélek. Azt mondják, hogy a katedrálisok rózsaablakai nem szimbólumok.) Lábad a maga teljes feltárulkozásában egyre mélyebbre kívánkozik -a borostyánszínben izzó parázsba. Nos, kezdjük. Egy fahasáb gyantaágyából recsegve félrelöködik egy fürge kis lángsugár, s a narancsszínű árnyékok új életre kelnek a mennyezeten. Kezdjük. — Emlékszel-e, amikor nászútőn voltunk, az olajkályha teteje milyen óriási rózsaablakot formált a meny- nyezeten? — Hm. — Allad a térdedre hajlik, lábad visszahúzod, most valami megbomlott. Neked talán ez nem is emlék, csupán hiába ontott vér. — Hideg volt akkor a június. — Anyu, mi volt hideg? Mit mondtál! — kérdi a kislány mérgesen, i- gyekszik úgy formálni a szavakat, nehogy kizökkenhessenek a szájából, mi meg nevetünk. — Egy ház, ahol a papa meg én voltunk egyszer. — Nem szeretem! — mondja a fiú, miközben egy chatreuse-mustárral összekent fél brióst hajít a földre. Te fölveszed és bájosan álmodozva kérded: — Hát nem mókás? Vajon a többin is volt mustár? •— Utálom! —- hajtogatja a kisfiú, kétéves. A nyelv számára még sűrű, áthatolhatatlan, kavargó örvény; így mindent megkaparint, amit csak tud. — Tessék. Megkaphatja az enyémet. Add oda neki! Átadom a húst, te elveszed, ö elveszi tőled a hála legapróbb jele nélkül. Már nem jár dicséret a vasárnapi vacsora hősies beszerzéséért. Megérzed a cselt, és érzed, hogy én is érzem, te a^ra gondolsz, hogy valamikor így akartam a te erődet későbbre tartalékolni. Min dent megérzünk egymásban, minden létező és nem létező rezdülést; fárasztó. Egy feleségre odafigyelni tlzszerte annyi erőt igényel, mint ‘egy szűz lány meghódítása. Eltáyozik a tűz, az újságpapír leomló töredékein a hírek festéknyomai halványszürkére színezik a lángokat. Magad alá húzod a lábad, visszaigazítod a szoknyádat. A kisbaba a porig égett tuskó sistergő sóhajával szívja ki üvegéből az utolsó cseppeket, leejti a földre a palackot, s az undok, üresen kongó hangot ad, ö pedig bőgni kezd, önző kis száját kitátja, az elégedettség gyönge fonala elszakad. Fölveszed, álldogálsz vele. öt Jobban szereted, mint engem. Gondoltad-e, hogy az egykor kiontott vér nem tör meg semmiféle gátat, s te mindig csak szűzzé változol vissza? Magasan, tisztán, rejtélyesen, távolian és kedvesen. Egyénként fektetjük le a gyerekeket, születésük fordított sorrendjében. Határtalanul türelmes, atyaian jó vagyok. Tudod te is. Figyeljük az égő papírzacskókat és dobozokat, ahogy parázspárnájukon belélegzik a tüzet, olvasunk, tévét nézünk, eszegetünk, mindez nem számít. Tizenegy óra. Egy izgató pillanatig levetkőzve állsz a hálószoba szőnyegén, míg hálóin- gedet kibontod; ő, édes bőség puha bársonya. Olvasol az ágyban. Richard Nixonról. Érdekel is, meg gyűlölöd is. Mindent tudsz róla, tudod, hogyan győzte le Jerry Voorhist, hogyan kínozta halálra Mrs. Douglast, és iio- gyan pókerezett — tengerészkorában, pedig szigorú erkölcsű ember. 0, u- ramisten! Engedd már lefeküdni a szegény embert! Senki sem tökéletes. — No, oltsuk már el a villanyt! — Várj! Most fogja elítélni Hisst, Nagyon izgalmas. Azt írják, hogy mél tányosan cselekedett. —■ Bizonyára. — A kapcsolóhoz nyúlok. — Ne! Várj még! Csak amíg a fejezet végéfe'^érek. BlzTös',“ hogy a végén lesz még valami. — Drágám, Hiss bűnös volt. Mindannyian bűnösök vagyunk. Bujasági ban fogantatunk, s bűneink megbánár sa nélkül halunk meg. — Ékes szai vaim valamikor kedvében jártak. Enyhén domborodó hátadnak fordulok. Oldalra fekve olvasol, ez az ál- mos-trükk. Hajad szegélyén túl látom az oldalt, oly élesen és vakítóan, mint a kristály. Majd hirtelen elcsúszik. A könyv kihullott a kezedből. Elaludtál. Ö, ez a cselvető trükk, a csel. Elgondolkodom a sötétben. Csel. Az autólámpák beszűrődő fénye időnként legyező alakú fénycsóvákat vetít falainkra és mennyezetünkre. A nagy rózsaablak a fekete olajkályha virág formájú tetőrésén át vetítődött fölfelé a mennyezetre, a kályhát a szoba közepére állítottuk. Amikor a kör a- lakú kanóc lángja megremegett, az egymásba fonódó árnyak lágy, meleg csillaga megmozdult és hullámzott, mintha selyemre festették volna, s finoman megrántották vagy óvatosan ráfújták volna. Enyhén vérvörösre színezödött. Drágán fizettünk vérünkkel békés otthonainkért. Megkönnyebbülök, mert reggel csúnya vagy. A hétfő reggeli sápadt fény kilúgozza színeidet, szigorúságodból elszívja a jóságot, fürdőköpenyed vigasztalan lompos-foltosan lóg rajtad, föltárja fakó dekoltázsodat. Melleid közt bánatosan sárga a bőr. Míg kávézunk, szintelenségedben gyönyörködöm. Minden ránc és minden bágyadt szín megkönnyebbülésemet és bosszúmat táplálja..Nyafognak a gyerekek. A kenyérpirító akadozik. Megviselte ezt az asszonyt a hét év. A férfi munkába rohan, harcot vív a jobb oldali sávért, s a hivatalos sebességhatárt súrolva változtat irányt. El az otthoni kavarodásból, melegségből, színtelenségből, bá- gyadtságból: irány a város. A kőrengeteg az ő birodalma. A pénzszerzés. A gépezet működtetése. Lélektelen dolgok üzemeltetése. Ö, a munka é- lettelen, kemény örömei! Elgépiesedett aggyal térek haza. Eszem zátonyra fut, ez olyan furcsa, hogy hetekig kellene magyarázi nőm neked. Kifejezésekkel és számokkal dobálózom az egész süket estén át. Ügy szolgálod fel nekem a vacsorát, mint egy pincér — vagy még úgy sem, ismerlek már. A gyerekek félénken nyúlnak felém, mintha oly hatalmas szerkezet része lennék, melynek tetőpontját ők már nem érzékelik. Aztán békésen elalszanak. Mi nyugodt párhuzamosságban vészeljük át a fekvést. Gondolataim változatlan szögből makacsul kerülgetik a hivatás zátonyát. Te a Nixonról szóló könyvet lapozgatod; majd beleolvadsz a vízvezetékekbe, a fürdő- kádcsapok nyikorognak. Ügy tűnik, végül megtaláltam a dolog nyitját; nyito- gatom; akadozik, nyitogatom; megakadt. Dühbe gurulok, rágyújtok. Céltalanul járkálok a szobában. így váratlanul ér a fordulat, hogy a jelentőségteljes tíz órakor fogkrémillatú, kislányosan és fürgén megcsókolsz; e történet legfontosabb tanulsága pedig: Elvárt ajándékot nem érdemes adni. Dobrás Zsófia fordítása Szállj dalom Szállj dalom játszi lepke szállj szellő szárnyán messze és hirdess örömet erdőn mezőn a hegyek közt s a fák alatt gyümölcs-érlelőn Sírfelirat HAVAZIK álmunkba is hull a porka hó s gyöngéden takarja áldott lépteidet Szerelem? Elvész mint toronyból a holló a kertben s a szívben is zord a hideg Érzéketlen mardos a karcos fájdalom riadtan vergődsz az éjt túléled-e s a meghitt ajtón mint egykor álmodban anyád ajtaját vajon átlépheted-e Vesd ki költő a szivedből — sziszeg a sötétből — a szót mely fojtogat dobd le válladröl dobd le a terhet, s kegyelem legyen a te végszavad Végszó? Jaj arra nincs szükség már itt Nem benne hanem ott mögötte készül a szó melyet helyetted egy másik mond ki az kit tán anya most szül S lehet nem is mond ki semmi olyasmit amit már százszor nem mondtak volna el lehet elmondja kemény vádjait hogy bűneinkért adózni neki kell mint rokonok akik csak a hiány utáni visszhang űrjét öröklik Hogy szóltunk amikor csak lehetett s kevesebbet hagyunk mint amit Ígértünk mert túlságosan is gyáva lelkek nem mertük fenékig üríteni serlegünk Nem,, nem, ak^irok gyászíh': riepéiyí. Nem nem akarok gyászünnepélyt nem önmagamat siratom itt utánam mások jönnek megpörgetik maid ezt a golyóbist mely ki tudja merre lejti piruettjeit Gyászünnepélyre nincs itt szükség csontjaink porát mások pora kamrju Az égbe vezető lépcsőknek csillagokban a horgonya Mi marad hát a Duna ha a Duna vize elfolyik ének a múlandóságról A szerelem ingatag s a fájdalom nagyobb mint amit elbír az ember a gyász keményedé kristályai vérrögök az erekben ) íz.'ltU .-i. Szemtanúi lehettünk annak, hogy milyen megdöbbenéssel fogadta a szlovák kulturális közösség Pavol Ho- rpv halálát. De annak is, hogy milyen gyorsan felmérték a hagyatékát. Az> történt ugyanis, hogy alig nég" hónappal a költő halála után már könyv formában megjelentek a kéziratban maradt versek. És micsoda versek! Igazi, megrázó és tiszta Oszikék. a költő végszava, búcsúja. Egyikét-másikát már be sem fejezte. De talán azért olyan megrázók, szépek. Egyszerűen hitelük van, hiszen a költő végülis nemcsak vias kodott a halállal, de az le is gyűrte. Persze, mindez még talán nem lenne ok arra, hogy lefordítsuk költeményeit, de számunkra, magyarok számára már a versekben fel-telbukkanó motívumok rendkívül izgalmasak és közelállók. Mert ahogy Szalatnai Rezső irta a költő verseiről: „Sűrű szövésű strófáiban“ számunkra is olyan közelálló motívumokkal dolgozik, mint az anya, a keserű pohár és a Duna motívuma, és ez egyben megmutatja, hogy a magyar és a szlovák líra vérrokonságban van egymással. —németh—
