Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-06 / 49. szám

10 “I ANDREJ PLAVKA KÖSZÖNTÉSE Andrej Plávka, szlovák koltó, nemzeti mű­vész születésének hetvenedik évfordulóját ünnepeljük. A költő neve ismerősen cseng a magyar olvasók körében, hiszen szám­talan versét, elbeszélését és nemrégiben megjelent „Sóvárgó szerelmes“ . cfmő ön­életrajzát is lefordították magyarra. Andrej Plávka versei szorosan kötőd­nek szűkebb pátriájához, a hegyes-völgyes biptóhoz, a fenyőrengeteghez, a vadvizek­hez és nem utolsó sorban Liptó népéhez, népművészetéhez, népdalaihoz, mondakin cséhez. A költő szülőföldjéről hozta a tö­retlen optimizmust, a sziklafalon is meg­kapaszkodó füvek életösztönét. A szülő­földhöz való ragaszkodás egész életútján megmaradt benne, fényét nem koptatták meg az évek. Verseiben ott szól a pász­torok tilinkója, az erdők titokzatos zú­gása, a népregék szépsége és igazsága. —d­M DAL VadmadáT szárnyával pendítem a szélet, hívnak néma vággyal lankák, dombok, hegyek, meggyűlt bánatomat a szél elragadta — s üzt vitorlámat a zengő ár haza, a vihar ostora bús sóvárgást támaszt, zordon bányáik sora tetézi a vágyat, vagy egy csipetnyi fü csalogatna vissza, mely sínylődve is hű, de a kő kiirtja. Lám, lám énekelget szép Llptőmról nekem, hazajelé kerget, de ha nem tehetem — a Krlván aljától száll a fű illata, pazaroljuk váltig, s nem indulunk haza. Pedig hív az illat, csal a makrapipa, madárjészek, csillag s hű szerelem szava, jutni kéne, jutni jészek s szikla jelé, hűs köszirtre jutni melynek neve. Fehér — hol csillagsugárban jürödnek a kövek, — a hű méh vágyával repülnék, míg lehet. Tutajt kerget a Vág, tudj' isten, hol áll köss ki hát bácsikám egy pakli dohányért! Szeleknek kiáltok s áruló vizeknek, Intnek a virágok szerelmes szívemnek, ahol jolyók hordják, viszik a könny vizét, jöltépik, jölmarják a jöld zsenge sebét. Hegycsúcsra hull az ég, zavaros víz jorr ma — búsan kiáltoznék, de ki válaszolna? Mesél az éj, mesél ős-szavakat suttog, legendák tüzénél a pipámra gyújtok. Biz’ így, öreg Janó, havasok pásztora, költődé most a szó, . száll a mesék pora. Szólunk ilyet, olyat, mindegy, mit mormogunk — Liptó bérce alatt lassan elszunnyadunk. (Fordította: Dénes György] meg — lért kellene, hogy bajom essen? A lány a falnak támaszkodott, és a cigányt figyelte, aki a kerítés mögött egy kacattal teli káréval bajlódott. Augusztusi este volt, valamivel hét után járhatott az IdŐ, és Bobl Teörová már készen állt a táncmulatságra. A kék ruháját vette föl, mely a megemelt vállrésszel, s az elöl rábtggyesztett világoskék csipkével gyerekesen hatott. A csipkét a cér- násdobozban találta, rávarrta a külön darab­ból álló vállrész aljára. A karklvágás kissé szűkre sikerült, s ez most kicsit szorította. — Egyszóval nem szeretem, ha Ilyen helyre mész — mondta az öreg Teír. Egy gumicsövet tekert először a könyökén, de amikor már a karika túlságosan nehéz volt, ledobta a föld­re, és a maradékot már így rakta össze, körbe- körbe hajtva maga előtt/ A kert átható kapor- és szénaillatot árasztott. — Hiszen oda még világosban megyek, haza pedig Katkával jövök — mondta Bobl, és se­gített apjának a kis fészerben odébb tenni a gereblyéket és a festett huzatú heverőt, hogy a sarokba állíthassa az összegöngyölt gumi­csövet. Nagyon ügyelt rá, hogy szoknyája bele ne akadjon valamilyen szögbe, — Az teljesen mindegy — mondta az öreg Teír becsapva maga után a fészer ajtaját. Hatalmas, vastag kezű volt. Termetre is nagy darab ember, és az ócska szerelőruhában, me­lyet viselt, még kövérnek is hatott. Bobl ezzel Szemben sovány, tizennyolc éves korára egy­általán nem látszott fejlettnek, karja vékony, akár a pálcika, álla kissé nagy és elöreugró. Fehér bőrű arcán éppen csak a kerek, majd­nem fekete szeme rajzolódott ki élesen, mely mintha nem is lenne az övé. Az első pillanat­ban az az ember benyomása, hogy Bobl kan- csalit, vagy valamilyen súlyos szembetegségen esett át, és aztán mindkét szemét kicserélték, melyeket ő most úgy visel, mint ahogyan a ru­hát vagy a kézitáskát hordja. — Mikor jössz haza? — tudakozódott az ALZBETA ÍERBBROVA: A BICIKLI öreg Teír, és fogta a kalapácsot, hogy oda­szögezze a deszkát, mely leszakadt a nyúl- ketrecről. Bobi megvonta a vállát. — Majd ha vége lesz, nem? —• felelte és kissé odébblépett. Már legszívesebben eltűnt volna. Az öreg hangjá­ból érezni lehetett, mennyire nyugtalan s hogy mennyire nem tud megbékélni a gondolattal, hogy a lánya a szomszéd faluba megy táncol­ni, és csak sötétben jön haza. Sötétben, ha a barátnőjével is. — Akkor talán már mennék — mondta, és enyhén végigsimftotta a haját. Már délelőtt megmosta nyírfasamponnal a kertben, és megszárította a napon. Átkötötte halványkék szalaggal, hogy ne hulljon szét. Felkunkorított vége az arcát verdeste, ami különös érzéssel töltötte el. Előkelő felnőtt hölgynek vagy valamilyen gondosan kikészített tévébemondónőnek képzelte magát. — Jól felföjtattad? — kérdezte az apja, és letette a kalapácsot. Ez, amolyan beleegyezés­féle volt az induláshoz. Bobi gyorsan rábó­lintott. Bementek a házba. A lány a konyhában ma­gához vette retlküljét, melyben már minden szépen elő volt készítve. Semmiről sem feled­kezett meg. Biciklijét az előszobában tartotta, hogy ne kelfjen minden reggel keresztültolo­gatnia a kerten. Igaz, így három lépcsőfokot cipelte, viszont egykettőre kint volt az úton, mely a sárgára meszelt líínlcal postához ve­zetett, ahol dolgozott. Minden reggel fél hat­kor nyitott a-posta, ő átvette az első zsákokat és néhány csomagot, kinyitotta a még megma­radt spalettákat, és aztán délutánig már csak takarított. Munkája könnyű és nincs rajta mit elrontani. — Akkor én megyek — mondta, és rámo- solygott az apjára. Az öregen látszott, milyen nagy gondot pkoz neki a dolog. Amióta meg­halt a felesége, Boíena — Bobi akkor tlzen- ötéves volt -r, gyakran jelent meg arcán a mélységes félelem, mintha tudta volna, hogy mint férfi, lányát sohasem fogja tudni meg­védeni. — Vigyázz fflagadral — mondta, és a gyors­fűzőn álló faÍBékból melegvizet töltött a mos­dótálba.- Kék ;íuhá]ában, meztelen sovány kar­jával és szaíéggal átkötött hajával különös­képpen sebezhetőnek ős butácskának tűnt neki a lány.: Mintha tizenhárom éves volna és nem tizennyolc — gondolta nyugtalanul, és minthogy mást nem tehetett, vállat vont. Bobi repült kis biciklijén, mint a gondolat. A három kilométeres út LÍSnlcéből Slacheti- cébe szinte semmiség volt számára. Kézitás­káját a.. korrhányra akasztotta, szoknyájára sem volt különösebb gondja, nem akadhatott a küllők közé, mert a biciklinek kitűnő sár- védője volt. Az erdőszélen még végig ott le­begett a nappali forróság szaga. A nap lebu­kott a domb mögé, melynek tövében ott csil­logott a salmovl halastó. Milyen szép ez a táj, gondolta, kitartóan taposva a pedált föl- féle a kaptatón. Régebben Líántcában is voltak táncmulatságok, csakhogy a lövölde mennye­zete már annyira megroskadt az Idő terhe alatt, hogy teljesen életveszélyessé vált. így betiltották a táncestélyek rendezését. A Slacheticel vasgyár klubja kis asztalkái­val és hangulatvilágításával inkább borozóra emlékeztetett. A céllövölde! estélyeknek bálla- sabb hangulatuk volt, gondolta Bobi, aki most második alkalommal jött el ide, kissé csaló­dottan, ‘Katka, a klub előtt várt rá, és segí­tett neki elrejteni a biciklit a málló falusi papiak mögött a bozótban. Aztán kerestek egy üres asztalt és leültek. A klubnak nem­csak jó zenekara volt, amely modern zenét játszott, hanem még énekesnőt is szerződte­tett, akt minden alkalommal ezüstplkkelyes ruhában lépett fel ős hosszú haja aranyszőke volt. Két katona — szép számmal jöttek min­den alkalommal a közeli kaszárnyából — már az első pillanattól kezdve szemmel tartotta Boblt és Katkát, s nyilvánvaló volt, hogy rög­tön felkérik őket, mihelyt bátorság száll belé­jük az előttük csillogó poharakból. — Pavel vagyok — mutatkozott be a maga­sabbik. Foxtrottot táncolt Bobival. Tetszett neki, hogy biztos kézzel vezeti, hogy nem to­pog helyben, hanem hosszú lépésekkel táncol. A keze Is szép volt, s uniformisából olyan szag áradt, amitől ö, nem tudja miért majd meg­fulladt. Azután kis Ideig egy másik fiatalem­berrel táncolt, egy civillel, aki hangoskodó volt, és már eléggé kapatos. Később Pavel megint felkérte, azután már csak vele táncolt. Katka iránt Pavel kollegája érdeklődött, ő egyáltalán nem is táncolt mással. — Ügy érzem, mintha itt minden csak ér­tünk volna — mondta Bobl repeső lélekkel, és egész bensője furcsán remegett. Azután elmagyarázta Ravelnek, hogy az édesanyja után BoHenának hívják, de hogy gyermekkora óta Bobinak becézik. — Bobi. Milyen érdekes neved vani — mondta Pavel, és szorosan magához vonta. Már kitalálta, hogy az a kínzó, kissé félelme­tes, de kellemes valami nemcsak a ruhájából, hanem az egész lényéből árad. A szeme kék volt ős nagy, arca szép simára borotvált. Megrendelte a második üveg bort, de több­nyire egyedül ivott, mert Bobinak nemigen íz­lett. Tánc közben most egészen magához húz­ta. Bobi érezte, derékban mennyire karcsú, ugyanakkor szélesvállú, akár egy birkózó. Ez izgalomba hozta. — Kellemes illatod van — mondta Pavel, ö elmosolyodott. Most már egészen eltöltötte a félelem, s szüntelenül a fiúra gondolt. Tet­szett neki, hogy olyan könnyedén csúszkál a keze végesvégig a testén, ha időnként meg­megborzongott is. Hátának azok a részei, me­lyeket megérintett Pavel keze, mintha egé­szen átváltoztak volna. Kissé szégyenkezett ezektől az érintésektől, mégis egészen bódul­tán ős szédülten adta át magát nekik. Arca tüzesen izzott, és Pavel egyre erősebben szorí­totta. A szünetben kimentek. Meleg éjszaka volt. Valahonnét Katka elfojtott nevetése hal­latszott, de hogy mit csinál most a barát­nője, azt nem tudta elképzelni. Pavel felaján­lotta, hogy hazakíséri. — Még nem fizettünk — válaszolt ernyed­ten. — Azonkívül biciklin vagyok. Líánicában lakom. — Pavel elnevette magát és azt mond­ta, akkor tolni fogják a biciklit. Imbolyogva ment vissza fizetni. Bobi közben előkotorta bi­ciklijét a bokorból, és aztán erősen megszo­rította a kormányt. Elvégre egyszer meg kell történnie, ismételgette magában, de még nem tudta, hogy minek kell megtörténnie: benne volt az éjszakai levegőben. ,,jő, hogy meg­mostam a hajam,“ suhant át az agyán, de már Pavel vissza is tért, elindultak a feketén csil­logó aszfaltúton. Alig beszéltek. „Apu bizto­san örülne, ha tudná, hogy nem megyek egye­f dűl haza a sötétben. Most semmi Ijajom sem eshet,“ fordult meg a lejében, és tudta, hogy éppen most fog történni vele valami, ami elöl nem óhajtott kitérni. A biciklit Pavel tolta. Egyszer csak váratlanul becsúsztatta az árok­ba, és Boblt kezénél fogva maga után húzta a learatatlan gabonába. Átható, keserű illat csapott az orrába, a gabonakalászok is össze- szúrkálták pucér karját és arcát. Pavel lehe­leté forró volt és borszagú. Lenyomta őt a földre. — Legázoljuk a gabonát. Ne kérlek, ne — tiltakozott Bobl. Nem tudta, hogyan viselked­jen. Pavel hevesen csókolta, szinte fájtak a csókjai. Még sohasem csókolta így senki. Ru­hájával is kíméletlenül bánt. Kihúzta hajából a szalagot, és messzire dobta. Most egész testével a félelmetes kezekben volt, de félt kiabálni, noha nem tudta elképzelni, hogyan éli át mindezt. — Félek, nagyon félek — mondogatta, de a fiú hallgatott. — Kérlek, kérlek — sírdogált csendesen, és a kezek könyörtelenségét, s minden mást, furcsa fájdalommal fogadott, melyet bent érzett magában, egyszersmind va­lahol távol, magán kívül, az egész gabona­táblában és lehet — legalábbis neki úgy rém­lett — a fiú szenvedő arcán, ám lehet, hogy nemcsak az arcán, hanem benne, mind­kettőjükben egyszerre, ha nem is értette miért kínozzák ilyen sokáig egymást. — Pavel — mondta később és fölébe hajolt. A fiú aludt, bobszag áradt belőle. „Haza kell mennie a kaszárnyába, különben lecsukják“'— gondolta Bobl és enyhén megrázta. — A ka­szárnyába kell menned — mondta, és noha fájt a lába meg a hasa és talán mindene, megpróbálta öt felültetnl. — Hallod? Fog'd a biciklimet és menj, talán még nem késel el. — A mindenségit, a kaszárnya! — mondta a fiú, ujjaival véglggereblyézte a haját, és értetlenül bámult Bobira. Azután lement az árokba, és bizonytalanul felállította a biciklit. — Csak menjl Én majd holnap elmegyek érte a kaszárnyába. Veiké Hájéba. Menj már. Hallod, induljl — mondta és zsibbadó kezével leslmltotta a szoknyáját. — És kit keressek majd? Az első féket ne nyomkodd túlságosan, mert orrabuksz! Kit keressek? ... — Ví... Vítochot — mondta a fiú, felült a biciklire, és tekergőzve ellncjult. — Holnap megkereslek — kiáltotta utána Bobl még egyszer, aztán a fiú eltűnt a sötét­ben. Másnap vasárnap volt, Bobl nagy galléros fehér ünnepi ruhájában megállt egy bódésze­rűség előtt, ahol egy napbarnított katona őr­ködött. Megmondta neki, hogy s mint. Hogy Itt van ,a biciklije Vítoch közkatonánál. Veiké Hájé nyolc kilométernyire volt LíSnicéhez, de az ünnepi, friss nyári reggelen fürge lába föl se vette ezt az utat. Az apja még aludt, ami­kor ö elindult. A haja már megnőtt, így le­fésülhette a füle mögé. A lebarnult katona visszatért. — Nálunk nem szolgál ilyen nevű — mond­ta a fejét Ingatva. — Az nem igaz — válaszolta a lány a kato­nára függesztve különös, nyílt tekintetét. — Menjen, és kérdezze meg még egyszer. Maga nem ismerhet mindenkit. A katona bólintott. „Ha legalább Ideges vol­na egy kicsit, és ne lenne annyira fehér“ — gondolta. Fehérségétől szinte káprázott a sze­me. Azután így válaszolt; — Én csakugyan nem ismerem, de a többiek sem, akik Itt szolgálnak. Valószínűleg más- honnét lesz. — Másutt sehol nincs a közelben kaszár­nya — felelt Bobi, és jellegzetes, mérsékelt, merev mozdulattal véglgsimított a szoknyá­ján. — Nincs. Az tény — erősbltette meg a ka­tona. Bobl nézett rá egy kis ideig, majd lassan megfordult és kiment az országútra. A nap erősen perzselt. Lehúzta fehércsíkos cipőjét és letért a mezei útra. Az jóval rövidebb volt a másiknál. KövsSdi Jáncs fordítása Az illusztrációt Hana Guslabová készítette V

Next

/
Thumbnails
Contents