Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-11-08 / 45. szám

10

OOSAN MITANA fiatal szIoTák pröialrA IMB-ban txfilatett. Eddiit magielent kBny- rai: Pala dni (novsIIAk, 1970), PatagAaia (kisragdny, 1973), Nodné správy (novellák, 1S7B). As itt kOsölt Írását ax utábbi kö- tetbft) Tálasztottiik.

A

mikor este hazaértem, a feleségem bemutatta a barátnőjét, akivel együtt járt iskolába. A lány Kassáról utazott föl a fővárosba, de a szállodában nem kapott szobát. S bár egyszobás lakásban lakunk, és két gyerekünk is van, a feleségem mégis meghívta őt hozzánk, s fölkínálta neki egyetlen szétnyítható rekamlénkat. Nyilván arra számított, hogy én majd elalszom a földön vagy valamelyik barátomhoz megyek erre az éjszakára. En viszont fáradt voltam, bennem volt vagy két liter bor, s ráadásul tetszett nekem a lány. Sokkal fáradtabbnak tetettem hát magam, mint valójában voltam, gatyára vetkőztem, és a két nő tiltakozása ellenére odabújtam kettőjük közé.

Azj éjszaka kellős közepén ébredtem föl. A nők nyilván megbíztak bennem, és békésen aludtak. Az estéli bortól furcsán forgott velem a szoba, s, háborgott a gyomrom. A feleségem barátnője a jobb oldalán feküdt, háttal nekem, meztelen válla tompán fénylett a sötétben; csak az utcai lámpa sárgás fénye világított be a szobába. Orrá lett rajtam a kíváncsiság. Hogy viselkedne, ha közelednék hozzá? Fölkiáltana? Botrányt csapna? Esetleg csak szótlanul elhúzódna?

Kíváncsi voltam, vágytam a bűnre, s ez erősebbnek bizonyult elveimnél és erkölcsi fölfogásommal. Ajkammal megérintettem a forró vállat, de a nő nem mozdult. Kis ideig hallgatőztam, a szobában mindenki nyugodtan, mélyen, egyenletesen lélegzett. Azt tudtam, hogy az embereknek ebben az órában a legmélyebb az álmuk; veszély tehát nem fenyegetett.

(^vatosan a paplan alá dugtam a kezem és ujjaimmal gyengéden végigsiklot tam a sima női combon. Abban viszont nem voltam biztos, hogy valóban alszik-e vagy csak színleli az álmot. Az is lehet, hogy megriadt attól, ami történik — úgy tűnt, mintha lélegzent sem mert volna' Később kicsit változtatott a testhelyzetén, mintha csak véletlenül, álmában tette volna, s úgy maradt. Mintha csak álom lett volna az egész, még a szememet sem nyitottam föl. A lány elragadóan gyengéd volt hozzám. De elképzelhető az is, hogy részéről csupán egy jól átgondolt hadművelet ez az egész, reggel majd úgy viselkedhet, mint akt semmiről sem tud, mintha mi sem történt volna. Amikor megtörtént, aminek meg kellett történnie — a feleségemmel még sosem volt ilyen élvezetes ~, egyszeriben ártatlannak éreztem magam, mint a ma született bárány. A feleségem aludt. Megsimogattam a haját és lágyan megcsókoltam a fülét. Örömmel ébredtem rá, hogy még mindig szeretem, holott az utóbbi hónapokban már kezdtem kételkedni ebben. Érthetetlennek tűnt számomra, hogy először vagyok hűtlen hozzá, de épp most kell rájönnöm, hogy szeretem. Óvatosan lemásztam az ágyról, egyszeriben nem volt kedvemre egy idegen nő mellett feküdni. A folyosón levő szekrényből kivettem a feleségem bundáját, leterítettem a konyhába a földre és lefeküdtem. A bundából feleségem testének kellemes illata áradt, s borzasztó lelkilsmeretfurdalást éreztem, mert megcsaltam öt. Megnyugtatott viszont az a gondolat, hogy soha nem sze réz tudomást róla; én nem mondom meg neki, s remélhetőleg a legjobb barátnője sem fog eldtcsekednl vele. Nem sok idő telt bele, és elaludtam.

Azt álmodtam, hogy a város közelében egy áltálam is jól ismert útkereszteződésnél meghaltam. Elég gyakran megfordulok ott, ha a Záluhyn lakó barátomhoz megyek ki autóbusszal, vagy ha Prágába és Brünnbe utazom szolgálati útra a vállalati kocsival. Az egyik útkereszteződésnél történt a Prágai úton. Mondom, jól Ismerem azt a helyet, arra azonban már nem emlékszem, hogyan haltam meg. Nem tudom, autóbusszal mentem-e vagy autóval, kerékpárral-e vagy motorkerékpárral? De biztos, hogy közlekedési baleset áldozata lettem. Bs még egyet tudok: a dátumot és az időpontot. Február húszadikán, délelőtt fél tizenegykor. Ügy éreztem magam, mint akit beugrottak. Igazságtalanságnak tűnt, hogy a figyelmeztetés ilyen későn jött. Hajnali fél négy volt, s már csak két órányi időm maradt, hogy átgondoljam a dolgokat. Az idom baljós jövendölését büntetésnek hittem a hűtlenségemért. De vajon nem túlságosan kegyetlen büntetés-e hűtlenségért a hálál?

DUÍAN MITAM;

A föld gömbölyű

Kanala Kázmér illusztrációja

E

lképzelhető, hogy a sors egyszer mind egyikünknek lehetővé teszi, hogy meg ismerjük az igazságot. £s nekem épp most adatott meg ez. De ml történik akkor, ha az Igazság megismerésének pillanata azo nos a haláléval? Meg kell győződni róla Ogy tűnt, hogy az álom különös jelen léssel bír, amit egyedül csak én fejthetek meg. Ogy tűnt, hogy létezik egy kiinduló pont, s ettől egészen megzavarodtam, mert egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy egyedül én vagyok hivatott rájönni erre és fölfedezni ezt a törvényszerűséget. Ogy tűnt, hogy egy bizonyos pontra, amelyből persze több is lehet, egy bizonyos pillanatban a halál sugarai esnek, és annak, aki éppen abban a bizonyos pillanatban azon a bizonyos ponton tartózkodik, meg kell halnia. Bs ezt a hipotézist egyedül én vagyok hivatott bizonyítani, mert profetikus álmot láttam az imént. El kell tehát mennem délelőtt fél tizenegykor arra az útkereszteződésre, és ha meghalok, akkor bizonyossá válik, hogy az álom igaz volt. A kérdés csupán az, hogy személyhez kötött vagy személytől független pontról van-e szót Ha nem megyek el és azon a helyen délelőtt fél tizenegykor mégis meghal valaki más, akkor konkrét személytől függetlenről. Ez viszont azt jelentené, hogy a halál nem az időben, hanem a térben éri az embert. Ezek a gondolatok foglalkoztattak, de nem voltak teljesen újak számomra, mivel már egészen kiskoromtól kezdve furcsa gondolataim voltak. Egy időben például az volt a meggyőződésem, hogy minél távolabbra kerülök attól a ponttól, ahol éppen vagyok, a múltnak annál mélyebb rétegeibe nyúlnak vissza az emlékeim. Ha tehát a szülőfalumtól eljutnék a legtávolabbra, talán még a születésem előtti időkből is lehetnének emlékeim. Nyugtalanított viszont a föld gömbölyű volta, mivel ez a tény eleve lehetetlenné tette, hogy valamely ponttól a legtávolabb ra jussak el.

A föld gömbölyűségének a tényével magyarázható, hogy valamitől a legtávolabbra eljutni annyit jelent, mint visszatérni oda.

A szerkesztőségbe fél tízkor mentem be. Már kerestek.

— Azonnal menj be a főnökhöz — közölte a fiatal vöröshajú titkárnő.

— Na végre szólt a főszerkesztő, amikor beléptem az irodájába.

— Mi az? Talán tűz van — kérdeztem és rágyújtottam.

— Prágába mész. Most rögtön. Az autó azonnal itt lesz.

— Prágába?

Meg akartam még kérdezni, hogy minek, de képtelen voltam szólni. Képzeletben magam előtt láttam a Prágai utat, és hirtelen vér tolult a lábikrámba: le kellett ülnöm. A gyomrom összerándult a fájdalomtól, s a görcs közeledett a szívem felé. Szédültem, s a cigarettát a hamutartóban

lévő csikkek közé nyomtam, míg egészen szétmorzsolódott. Egy kevés dohány és hamu maradt az ujjhegyeimen; undorodva tö röltem a kezemet a nadrágomba.

— Mi van veled? Történt valami? — kérdezte a főnököm. — Mintha elsápadtál volna.

kigomboltam a felső gombot az ingemen, és tenyeremmel megtöröltem izzadó homlokom.

— Valami baja van^ a szívemnek — mondtam. — Ma kellett volna orvoshoz mennem.

— Butaság. A szívnek a te korodban? Nem kellene annyit dohányoznod.

— Nem mehetek. Ma nem mehetek — kérleltem őt.

— Hogy-hogy? Ez a parancs — nézett rám meglepetten a főnököm.

Parancs, gondoltam. Ez a parancsi Éjszaka valójában még nem hittem az egésznek, csupán eljátszottam a gondolattal. Végül is akkor még lehetőségem volt, hogy döntsék: menni vagy nem menni. De most már parancsot kaptam rá.

— Nem mehetek — Ismételtem. — Nagyon rosszul érzem magam Nem bírnám ki az utat.

A főnök rám nézett, majd dühösen szólt:

— Harmincéves férfi, és már a szivére panaszkodik. Miféle generáció a tiétek? Keresd meg Joio Berkát. 0 utazik helyetted.

A vér kezdett a fejembe szállni.

— Azonnal megkeresem — mondtam. — Köszönöm.

Fölálltam, s az ajtóban még hallottam a főnök szavait:

— Vegyél ki szabadságot, és menj el valahová üdülni.

j^ilyen egyszerű az egész. Panaszkodni * kezdesz a szívedre, s kijátszhatod a sorsodat. Megkönnyebbülten lélegeztem föl; az első hajnali villamos csöngetése vált ki belőlem mindig hasonló érzést. Valójában én nem is hiszek ebben az egészben. Tény, hogy nem hiszek. Az is lehet, hogy meghibbantam, gondoltam, de a gondolat nem okozott kisebbségi érzést vagy szégyenérzetet. Meglepődve tapasztaltam, hogy olykor a hibbantak is örülhetnek az életnek.

Lekísértem foio Berkát az autóhoz, s közben újabb kérdés gyötört. Ml lesz, ha véletlenül mégis történik valami; életem végéig nem tudnék szabadulni a lelkiismeret- furdalástól. Amikor Joio beszállt az autóba, olyan érzésem támadt, hogy tudatosan küldöm őt a halálba. Hibbant vagyok, ismételgettem magamban, érezve a szónak összes terhét.

— Legyetek óvatosak, jegesek az utak — mondtam, és kezet nyújtottam Jóiénak Meglepetten nézett rám:

— Hát te mit csinálsz? Csak nem hiszed, hogy nem jövünk vissza?

— Volt egy hülye álmom. Karambol meg efféle. Hülyeség — mondtam, s megnyugodva gondoltam tovább; ez az, figyelmeztettem, de mégsem tettem őt nevetségessé. A sofőr káromkodott;

— A krisztusát! Szörnyen szeretem az ilyen szentséges beszédeket.

Joio elnevette magát. Elindultam, de a hátam mögött még hallottam a nevetését. Az idióta, dögöljön meg, ha nem hiszi. Vlsz- szanéztem: az autó épp kifordult a kapun.

Kis ideig még a kapunál álltak, várták, míg besorakozhatnak az utca forgalmába. Legszívesebben utánuk futottam volna, hogy fotót kihúzzam a kocsiból, s a helyére üljek, és elébe menjek a sorsomnak. Csak álltam az udvar közepén és bámultam utánuk még jóval azután is, hogy eltűntek a szemem elől. Ereztem, amint feloldódik bennem a görcsös feszültség, és egész testemet váratlanul jött, felszabadító érzés keríti hatalmába.

frissen és pihenten ébredtem — most ■ már a valóságban is. A feleségem jött be a konyhába, hogy tejet forraljon a gyerekeknek.

— Szűkös volt benn a hely, hát kijöttem — magyaráztam iparkodva. A feleségem nem szólt semmit, csak rám nézett, és úgy tűnt, hogy arcán gúnyos mosoly villant át. Megijedtem. Vajon mit tudhat Fölkeltem, beraktam a ^ekrénybe a bundát és megmosakodtam. Aztán bementem a szó bába. A nagyobbik lányom már állt a kis ágyban és narancsot evett. A kisebbik mu tatóujját a szájába dugva egy nagy kosár ban aludt. A feleségem barátnőjén sárga köpeny volt, kócos szőke haját még nem fésülte meg, de illet neki így is. Megelégedéssel nyugtáztam, hogy megérte a bűnt. A lányommal beszélgetett, narancsot hámozott neki és a rózsaszínű félholdacskákat a szájába adogatta. A feleségem a haját fésülve jött ki a fürdőszobából. Amikor így együtt láttam a feleségemet a barátnőjével, akaratlanul is össze kellett hasonlítanom a két nőt. Az összehasonlítás egyértelműen a feleségemnek kedvezett. Sokkal szebb volt, és az alakja is jobb. Csak egyetlen hibája volt — túlontúl jól és túlontúl régen ismertem az előnyeit.

— Hogy aludtatok? — kérdeztem élce- lődve, aztán ásítottam egyet és hozzátettem; — én úgy aludtam, mint akit fejbe vertek

A feleségem barátnője gúnyosan nézett

*— Nekem nem sokat ért az egész. Valaki állandóan bolygatott.

fölkacagott és eltűnt a fürdőszobában, • ahonnan kisvártatva a zuhanyozó súgása hallatszott ki.

Megdöbbentett, amit mondott, ezzel valóban nem számoltam. Ez a nő tulajdonképpen megsértett engem. Valóban megdöbbentett. Még hogy nem sokat ért neki az egész! Ez lehetetlen. Legszívesebben utána mentem volna a fürdőszobába, hogy föl pofozzam.

A feleségem gyengéden megsimogatta az arcomat:

— Ma éjszaka fantasztikus voltál. Még soha nem volt veled Ilyen jó. Éva ugyan nemigen alhatta ki magát mellettünk.

Ujjaival hálásan a hajamba túrt.

Ogy éreztem mintha egy láda nedves puskapor lenne a fejemben.

— Mennem kell — léptem el tőle.

— Ilyen hirtelen?

— Hisz tudod, hogy szolgálati útra kell mennem.

— Igen, Prágába. Bocsáss meg, egészen megfeledkeztem róla.

— Nem is csodálom. Ekkora zűrzavar ban. Kérlek, máskor ne hívj idegen nőt az ágyunkba.

— Mégsem hagyhattam, hogy az utcán aludjon — szólt halkan, mentegetőzve.

— Jól van, hagyjuk ezt — mondtam bé külékenyen.

— Megyek, becsomagolok.

—■ Nem kell. Estére megjövök. Mit vegyek föl? A téltkabátot vagy a bundámat?

Aggódva nézett végig rajtam, aztán közelebb lépett hozzám, és a homlokomra tette a kezét.

— Te teljesen átfáztál a konyhában. Hiszen lázad is van! — mondta, és az ablakhoz vezetett.

pényes, forró augusztust reggel volt.

• Amikor tudatosítottam ezt, alattomos fájdcdom állt a gyomromba, s egyre közele- ledett a szívem felé. Rágyújtottam és számolni kezdtem magamban a hónapokat: augusztus, szeptember, október, november, december, január, február. Hét hónap. Igazságtalannak tűnt. hogy a figyelmeztetés üyen idejekorán jött. Hét hónapi várakozás és mérlegelés várt rám, holott az eredményi már előre tudtam. Nagyon kegyetlen büntetés volt ez valamiért, ami egészen másként történt, mint ahogy meg kellett volna történnie.

TÖTH LASZL(5 fordítása