Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-08 / 45. szám
7 Terror. Ezt a szót a legkülönfélébb összefüggésekben »osztják“ és „szorozzák“ a nyugatt államokban. A terrorizmus létezése aktuális, és aggasztó. Következményeit sokan saját bőrükön tapasztalják, hiszen a banditák nem tesznek különbséget társadalmi hovatartozásban. Félelem. Igen, ez az az érzés, amellyel ébrednek és amellyel pihenni térnek « nyugati államok lakosai. De nemcsak ók, hanem néha a hozzájuk látogatók is a saját bőrükön tapasztalják, mit jelent turistának lenni egy olyan országban, amely saját állampolgárait sem képes megvédeni a terrorizmus ellen —, az Idegen állampolgárokat még kevésbé. Munkatársunknak egy háromtagú bratlslavai család számolt be olaszországi élményeiről. VENDÉGLÁTÁS- - ,n ; ■ V; Jt'- ;í :í tí OLASZ MÓDRA ROMA, 1977. AUGUSZTUS 3, KÉSŐ ESTE, VALAMIVEL HUSZONHÁROM ÖRA ELŐTT. Ez az óra Rómában nyáron az „újraébre- dés“ ideje. Hyenkor kelnek azok, akik az egyik oldalukon már kialudták magukat és ahelyett, hogy a másikra fordulnának, felöltöznek és elvegyülnek az éjszakai „dolce vitát“ űzők tömegében. A Via Anzelián, az olasz főváros egyik tő ütőerén csúcsforgalom van. A kocsijukat, de az életüket sem féltő olaszok között lavirozik egy csehszlovák rendszámú autó. A volán mögött az apa minden erejét arra összpontosítja, hogy a kocsit az út szélső sávjába kormányozza, hogy aztán nyugodtan letérhessen az útmenti autókempingek valamelyikébe. Mellette felesége — térdén az olasz főváros autótérképével. A hátsó ülésen 13 éves fiúk vfv közelharcot az alvással. Már húsz perce is kocsikázhat- nak. Az autölavlna leviszi őket egészen a Vatikánig, ott sikerűi megfordulniuk, majd további húsz perces úgyszólván céltalan kényszerutazás után leállnak egy kivilágított, barátságosnak tűnő kemping előtt. Elsőként a család feje száll ki az autóból, de kis idő múlva visszatér, és félbeszakítja a feleség és a fiú kiszállási készülődését. — Zárva. Telt ház. Mihez kezdünk most? Ismét előkerül az autótérkép, lássuk csak hol található a legközelebbi autókemping. Az éjszakai forróság kibírhatatlan, a kocsi ablakai nyitva, a motor kikapcsolva, a slusszkulcs az indítóban. Egyszerre csak ... Egyszerre csak vörös álarcos férfiak veszik körül őket, kezükben géppisztoly, valamit olaszul ordítanak, a család megmerevedve ül a kocsiban. Az egyik fegyveres tarkón üti az apát, kinyitja a kocsi ajtaját, kihúzza öt az úttestre, megrugdossa és később, amikor felesége sírására felocsúdik és tiltakozni próbál, ismét jól helybenhagyják. Ezalatt egy másik rabló a vendéglátókhoz nem éppen illő módon „segít“ a kisszállásban az anyának és a fiúnak: Egyszerűen kicibálja őket a kocsiból. Az asszony kétségbeesésében, vagy talán csak női ösztönénél fogva kap a kézitáskája után. A kocsi szabad, az egyik álarcos lepattan a volán mögé, indít és pillanatokon belül eltűnik az autósztrádán száguldó kocsik között. Társa még egy nercig hadonászik fegyverével a családfő feje fölött és amikor fülsiketítő fékcsikorgással megáll mellette egy fekete luxuskocsi, beszáll és elszágul- danak. Köd előttem, köd utánam. A megszeppent család még látja, hogy az autópályán vagy öt kocsi is egymásnak koccan, amikor a fekete luxuskocsi a két rablóval kiszalad az autópályára, ügyet sem vetve a közlekedési szabályokra. Csikorgó fékek, szitkozódó oiaszok. Az egész olyan, mint egy gangszter-film. A család még nem egészen érti, hogy mi történt. — Baleset, biztosan baleset, sürgősen szükségük volt a kocsijukra — gondolják. — És a fegyver? — kérdi a fiú. Hát az mire volt? I Elsőként az asszony tudatosítja, hogy mi is történt. De hiszen ez rablótámadás volt! A kemping portásához rohan, aki a tornácon üldögélve egy cocacola mellől nézte végig a rabiósdit. — Drága signora, igazán nem tudom, miben segíthetek. Felhívom a „chef“-et, 6 biztosan tudni fogja, mit kell tenni ilyenkor. A „séf“ végre felébred, és míg hívja a rendőrséget, állandóan káromkodik. Nem tudni, kit szid: a rablókat-e vagy a portást, aki álmából felzavarta. De az is lehet, hogy az idegeneket, akik most itt vannak a nyakán... — Hé, de ki fogja tanúsítani a történteket? — kérdi a kemping vezetője. A három megszeppent csehszlovák turista, akik még pár perccel ezelőtt autótulajdonosok voltak, és tető volt a fejük fölött, a portásra néz. Ő mindent látott. Különben nemcsak ő volt a rablótámadás egyedüli tanúja, hiszen a parkolóhelytől vagy ötven méterre halad el az olasz főváros egyik legforgalmasabb autóútja. Egy kocsi meg is állt az út szélén, de mikor a sofőr lecsavarta az ablakot és látta, hogy mi történik, úgy elhajtott, mintha darázs csípte volna meg. A portás? Bölcsen ingatja a fejét, ő nem, ő nem látott semmit... ÉJSZAKA — FÉL KETTŐ. Már amikor azt hitték, hogy nem jön a rendőrség, mégis csak befutottak és a forgalmi dugóra hivatkoztak. Nem lepődtek meg semmin. Gépiesen jegyezték az adatokat, a részletek nem érdekelték őket. Csupán a fiú felett sajnálkoztak, aki mint az ágrólszakadt egy szál ffirdőnadrágban, de nagyon hősiesen ült apja és anyja között. — A térjem és én szerencsére utcai öltözékben voltunk, csupán a fiam készülődött már aludni. A táskában, amelyet sebtében magamhoz vettem, voltak az útleveleink, zsebpénzünk egy része, egy szájrúzs és egy zsebkendő. Ez minden vagyonunk. A rendőrszobában már legalább hatvan hozzájuk hasonló sorsú kifosztott várakozott, hogy jegyzőkönyvbe levegyék esetüket. Valamennyien az éjszaka folyamán váltak vagyontalanokká. Amikor a három bratisla- vai lakosra került a sor, a rendőrparancsnok tanácstalanul tárta szét karját. — Asszonyom, bízzanak abban, hogy hamarosan megtaláljuk a kocsijukat. Sajnos, gyakoribb ennek az ellenkezője. Sem időnkből, sem erőnkbői nem futja a hasonló e- setek fölgöngyölítése. . AUGUSZTUS 4-E, DÉLELŐTT 11 ŐRÁ, HELYSZÍN A CSEHSZLOVÁK NAGYKÖVETSÉG. — Azt ajánlom, várjanak egy-két napot. Ismerek egy olcsó szállodát a vasútállomás mellett, de figyelmeztetem önöket, ott sem lesznek biztonságban a tolvajok előtt. Megmentett pénzükből felöltöztették a fiút, és mivel hogy szállodára már nem futotta pénzükből, úgy döntöttek, hogy egy éjszakát a vasútállomáson töltenek. Alvás helyett azonban inkább a várost járták, hátha ráakadnak a csehszlovák rendszámú kocsira. Minden hiába. Szerencsétlenségükben azonban mégiscsak volt egy kis szerencséjük: találkoztak egy idős emberrel, aki, miután megtudta mi történt velük, megengedte, hogy két éjszakát nála aludjanak. Kitűnt, hogy az ö- regember negyven évvel ezelőtt az akkori fasiszta Bulgáriából meneküli Rómába. AUGUSZTUS B-A, ÉJJEL TlZ ÖRA. A HELYSZÍN ROMA FÖPÄLYAUDVARA. A Bécsbe induló vonat ablakából három csehszlovák turista sötét arccal nézi a csil- logó-villogó várost. Nem integetnek, nem mondják Arri vedercil Ők nem dobtak egy lírát sem a di Trevi szökőkútba, egyszerűen azért, mert nem volt mit, és nem volt miért. Nem kérnek többet az olasz vendéglátásból. BÉCS, HATVAN KILOMÉTERRE AZ OTTHONTÓL, BRATISLAVÄTOL. A vonat Bécsig hozta őket, de pénztárcájukban akkor már egy fillér sem volt. A Bratislava és Bécs között közlekedő autóbusz és vonat sajnos nem fuvarozta ingyen még azokat az utasokat sem, akiktől mindenüket ellopták. — Autóstopp! — kiáltott fel a gyerek. Életük első autóstoppja, gondolták a szülök, de úgy látszik ezen is át kell esnünk, hogy hazajussunk. o . Egy bécsi fiatalember egészen a rUsovcei sorompóig vitte őket. Végtelenül kedves volt hozzájuk, mintha csak érezte volna, hogy kötelessége helyrehozni azt, amit az ő világához tartozók elrontottak. SZEPTEMBER ELEJÉN OTTHON, A BRATISLAVA! lakAsban. — Három évig gyűjtöttünk erre az útra. Vártuk, míg a fiunk felnő, értelmesebb lesz, hogy az élmények számára is legalább any- nyira mélyek és maradandók legyenek, mint számunkra. Először jártunk nyugati államban, az ismerőseink figyelmeztettek bennünket, vigyázzunk, sok a gengszter Itáliában. Gengszter, gangszter — addig az augusztusi napig azt sem tudtam, hogyan néz ki. Épp a mi autónk kellett nekik! — Tavasszal fizettük le a kocsira felvett kölcsönt. Hát meddig használhattuk? De nemcsak a kocsit, hanem a kemping felszerelésünket, a rádiómagnónkat is ellopták, az egésznek több mint 80 000 korona értéke voltl Elkeseredettek még most is mind a ketten, egymás szavába vágnak, pedig már legalább százszor elmesélték olaszországi „élményeiket“. — És a biztositó? — kérdem. — Rómában nem kaptunk egy lyukas garast sem. Azt mondták, ha megtalálják a kocsit, visszakapjuk. Örüljünk, hogy keresik és ingyen. Itthon — itthon meg nem kötöttünk külföldre is érvényes biztosítást. Nem tartottuk fontosnak, vagy már nem futotta az időnkből? — ki tudja. Most itt állunk autó és kárpótlás nélkül. — De, — egy nem akármilyen élménynyel gazdagabban — teszi hozzá a 13 éves fiú, aki most, hogy már mindenen túl van egészen másképp látja a helyzetet. — Sokan nem akarják elhinni, hogy az olaszok egy szál ruhában kitettek bennünket az utcára. Hamisan hunyorgatnak felénk, mintha azt mondanák, ismerik a „dörgést“, bizonyára nem akarunk előhozakodni az ott kapott valutákkal. Ezt az igazságot mindenki hamarabb elhinné, mint azt, ami valóban megtörtént velünk. Mi az olasz de- mokrációból többet nem kérünk! Nem szeretném, ha mégegyszer puskatussal a tarkómon tehetetlenül kellene néznem, hogy gengszterek elveszik tőlem azt, amiért é- vekig dolgoztam. Annak örülünk a legjobban, hogy itthon vagyunk és itt élünk egy egészen más társadalomban. M. D. m Válasz egy riportunkra Az Oj Ifjúság 32. számában riportot közöltünk néhány vasúti állomásunk vendéglátóipari berendezései, büféi állapotáról. A riportban foglalkoztunk az elárusítás kultúrájával, az áruválasztékkal, a kiszolgálással stb. Kritikánkra az elmúlt napokban válaszolt Csizmadia Ferenc, a Galántai Vendéglátóipari Vállalat kereskedelmi osztályának vezetője. „A kritika jogos. Engem, a vállalat kereskedelmi osztályának vezetőjét meglepett az a tény, hogy a kritika azokat a dolgozókat , érintette, akikről addig csak dicsérőleg szólhattunk. Mindezekről eltekintve az ügyet teljes alapossággal kivizsgáltuk az üzemegység vezetőjével, és a rendelkezést megszegő alkalmazottakat szigorú megrovásban részesítettük. Ezenkívül csökkentettük a prémiumukat is. Az esetből’ levontuk a következtetéseket, tanultunk belőle; Ismételten figyelmeztettük a vállalat dolgozóit a rendszabályok betartására. Ez minden dolgozónk kötelessége; Ellenkező esetben viselniök kell a következményeket. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a vállalat igazgatóságának dolgozói nem fogják ellenőrizni a munkájukat, és a hibák felismerését újságírókra vagy a külső ellenőrző szervekre hárítják. Bízom abban, hogy a riport megjelenése óta foganatosított intézkedések és az ellenőrzés megszigorítása révén javulás áll be ezen a téren, eredményesebb lesz a munkánk, és kritika helyett dicséretet kapunk. Tisztelettel: Csizmadia Ferenc, a Galántai Vendéglátóipari Vállalat kereskedelmi osztályának vezetője Nem tudom, örűljek-e Neporadzán új nyugdíjas otthont adtak át a nyugdíjasoknak. Az otthonban van színes tévé és különbőzé társasjátékok is, úgyhogy az öregek bizonyára nem jognak unatkozni... Erről adott hírt egyik napilapunk. A hírnek a „Nyugdíjasok jólétéért“ címet adta a szerző. Nem vagyok a nyugdíjas otthonok ellen. Vannak idős emberek, akik ö- reg korukra valóban magukra maradnak, gyerekeik, unokáik hamarább Itthagyják az árnyékvilágot, mint ők. Ennek a valószínűsége ugyan nagyon kicsi, de ha csak tíz, vagy húsz egyedül maradt idős ember talál otthonra ezekben a színes tévével és társasjátékokkal jelszereit otthonokban, akkor már megérte létrehozni ő- ket. Ezért nem vagyok az építésük ellen, csak nem tudom, hogy örüljek- e annak, hogy szaporodnak. Ami viszont bánt, az a hír címe. Én egy i- lyen cím alá egészen más hírt képzelek. Például ilyet: A gyár nyugdíjasai találkoztak munkatársaikkal és egy pohár bor mellett elbeszélgettek arról, ami volt és ami lesz... Vagy: Kulcsár Géza öt év után meglátogatta idős édesanyját, ját jűrészelt neki télire és megjavította a dülledező családi vityillót... Vagy: Mári néni egy hónapig volt a városban élő lányánál és ez alatt az idő alatt legalább tíz évet jlatalodott. Egy hét múlva ismét látogatóba megy a városba ... Ilyen és ehhez hasonló mondaniva- lójú híreket képzelek én a '„Nyugdíjasok jólétéért“ cím alá. Hogy maradi vagyok? Nem baj. A gyerekeimet is ilyen „maradiaknak“ nevelem. Zácsek Erzsébet
