Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-18 / 42. szám
10 ]ÄN BREZINA; SZÁRAZ FÉLELEM fii valóságos csapás helyett Eső szakadt ránk csupán S tömpe ujjaival feketére mázolta a megiramodott utcát A házak homtokzatáről lehullottak a ráncok Eső hullott csupán S ettől aztán ahány égő lámpa Tömörült egyetlen figyelmeztető jellé A fejeket láng fogta mind Sortan egymás után a lábak iszonyattal kiugráltak Az utolsó villamos csiikarós basából Veszettségéből A járdára nem valós eső hullott vízcsöpp senkit sem ért Az emberek tölserkentek biztos halálukból A bestia vísszaöklendezte őket immár önmaguknak is idegenek Mindenki valaki más volt Aki megismerszik csak mozdulatai által S egészen bizonytalan mozdulataiban megsemmisül Eddig követ termett a nyak Habár köböl vétetett Pillanatokkal ezelőtt Erre ugyan kicsoda emlékezne már Csapás helyett eső hullott ránk csupán Es valóságos volt az az eső Az emberek álltak leláncolva a földhöz Lassan lassúdan ázni kezdtek VARGA IMRE fordítása EMIL BOLESLAV LUKÄC: VFXEM VAG^^ MÉG (FELESÉGEMNEK) Csak egy hű csillagom van, te vagy, jól tudod. Angyal, aki poklomban értem pallost fog. Nyál és sár esője hull rá, felém tör gyűlölethullám, te elhárítod. Sötét éjjel vesz körül, fagyos tűzhelyem. Szivemre kétség terül. Itt vagy még velem? Felszítod a hült parazsat, _ erőt adó meleg szavad gyógyír szívemben. Fordította: FÜGEDI ELEK LUIS BRITTO GARCIA: (VENEZUELA) A KÜLÖNÖS ESET Érdemes mesélni dr. Je- killröl és barátomról, Mr. Hyde-ról példaként az emberi lélek titkos mélységeire meg effélékre. Mr. Hyde és én rendszeresen összejöttünk, azoknak a terápiás és feszültséglevezető időtöltéseknek hódoltunk, amelyeket a legalantasabb gyönyöröknek neveznek, elvertük a szeretőinket, ittunk, aztán nekiindultunk, hogy járjunk egyet Londonban, illetlen megjegyzéseket tettünk és meg-meglöktünk egy-egy járókelőt vagy lányt, erre a tömeg felháborodott és azt látni kellett, micsoda pofákat vágtak, meg kellett tőle szakadni. Mr. Hyde egyszer csak kezdett hosszabb időkre eU maradozní és furcsán mintegy szégyenkezve viselkedni, mire ennek a váratlan változásnak a láttán egy nap a nyomába szegődtem és láttam, hogy lemegy egy pincébe, a rácson át néztem, hogy lehajt valami italt és hirtelen riasztó átalakuláson megy keresztül. A barátom kenetteljes arcot öltött, mosolygott, minden mozdulata csupa finomkodás volt, villámcsapásként hasított belém a felismerés; a barátom titokban azzá a rémisztő szörnyeteggé változott át, amit köztiszteletben álló polgárnak hívnak, mialatt metamorfózisa tartott ártalmatlan külsejét kihasználva honoráriumokat zsebelt be, előadásokat tartott, kitüntetéseket vett át, adókat szedett be, üzleteket kötött, latba vetette befolyását, cikkeket írt a polgári sajtónak, nagybirtokokat igazgatott, vezérkari tisztekkel vacsorázott, támogatta a rendőrséget, a fennálló rend hívének deklarálta magát, helyeselte a csapatok küldését, példaként állította magát az ifjúság elé és családot alapított. Borzadva értettem meg, hogy átalakulása végleges, és menekültem, menekültem, csak azt lehet tenni, amikor az emberi lélek így eltorzul, amikor bekebelezi ez a sötét gonosz és ellenállhatatlan hatalom a tiszteletreméltóság. Dobos Éva fordítása Amikor beléptem az új és üres lakásba, az ablakom előtt álló öreg, havas nyárfa volt az egyedüli, aki fogadott. Egy, valamikor itt állt falusi portából maradt meg, és most bekukkantva az első emeletre, mintha csak azt mondta volna; „Szervusz“ s a szobába tiszta, makulátlan, csodálatos tény özönlött gyönyörű, hófehér ágairól. Egész télen velem volt. Betegségemnek ezen a hosszú és rettenetes telén ő volt az egyetlen, aki nem sietett sehová. Mindig láthattam az ablakban, s valahogy megnyugtatott a maga hideg és változatlan fehérségével. Aztán beköszöntött a tavasz. Egyszer, egy meleg esős éjszaka utáni reggelen ablakomban valami homályos, még kissé határozatlan zöld szín jelent meg Lényegében ugyanaz ismétlődik minden tavasszal, mégis minden alkalommal olyan ez, mintha csoda történne, lehetetlen egyszerűen csak megszokni. Sokáig álltam ott, nézelődtem, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Valami élő elevenség költözött az ablakomhoz: hol suttogott, hol meg hirtelen elnémult, szeles Időben pedig csendesen és röviden meg-megkocogtatta az ablakot. Valamennyi levelével, ezer és ezer levélkével élt e fa, odatartva őket a napnak, a holdnak, a szélnek és esőnek. Létének minden percében, minden másodper cében teljes erejéből tudott örülni az életnek. Én meg elmerengtem a magam életén, s szerettem volna meg tanulni tőle ezt az állhatatos örömet. Agaira madarak repültek, fütyörésztek, elénekelték a maguk kis városi dalait. Lehet, hogy mesélt nekik valamit a nyárfa rólam, mert be-bekukkantottak az ablakon és megmosolyogtak. Micsoda hosszú és csodálatos nyár volt, életem első esztendeje az új lakásban, ablakom alatt a nyárfával; micsoda végtelen alkonyok, világos éjszakák, könnyű álmok voltak! Csak néha álmodtam azt, hogy valamiképp elveszítettem az új lakást, és ismét ott lakom abban az öreg, sötét, füstös, koporsónyi keskenységű .szobában, benne a hosszú zsinóron függő meztelen égövei. De felébredtem, a friss és tiszta falu szobámba bekukucskált a nyárfa, és ez a hajnali zöldszfnű zsongás boldog ébredéssel egyesült. Aztán megérkezett az ősz, megsárgultak a levelek, a szobára csend és szomorúság telepedett. Megkezdődtek az őszi esőzéseik és viharok. Éjszakánként nyikorgott, sóhajtozott a nyárfa, ágaival a falat verdeste, mintha csak védelmet kért volna a rossz idő elöl. Láttam, amint az ágakról lassanként lehullanak a levelek: először a fentebb levők, majd az alsók is. Patakokban áradtak a levélkék, néhány rátapadt az ablaküvegre, s elborzadva néztek be, mintha vártak volna valamit. Végül nem maradt a nyárfán egyetlen picinyke levél sem. Ott állt meztelenül és feketén, mintha megégett volna, s az égszínkék háttérben jól látszott minden egyes ágacska. A természetben ünnepélyes csend honolt; a nap úgy sütött, mint nyáron, csak éppen meleget nem adott már, s ezen a fényes, hiábavaló földön valahol kakasok kukorékoltak. Most is, mint annyiszor, eszembe jutott a gyerekkorom: ki vagy te?Miért élsz? Aztán tavasz lett ismét, kezdődött minden elölről, s ügy tűnt, örökkévalóság az élet. De egyszer egy reggelen az ablakom alatt furcsa hangra lettem figyelmes, mintha az én nyárfám nyüszített volna. Az ablakhoz ugrottam. Odalent új utat törő talajgya- luk és úthengerek álltak, az egyik munkás pedig elektromos fűrésszel vágta ki az út közepén álló nyárfát. Megláttam föntről a zöld testén végig futó remegést, megingott, egy pillanatig gondolkodott, majd ráborult az új utcára, s leomlott, suttogó zöld lombkoronájával teljes szélességében betakarva azt. Előbukkant az utca másik oldalán lévő ház vöröstéglás unalmas és meztelen fala, s azóta csaik ezt látom meg az égbolt kicsiny darabkáját. Gyakran eszembe jut a nyárfa. Ilyenkor úgy érzem, nem is tűnt el a föld színéről, ott nő valahol egy er- röben, egy mezőn, zizeg minden levele és engem vár. Ibolyáné Cs. Jolán fordítása ILLÉS ENDRE: Júlia, lassítva Rómeó; Az égő fáklya őmellette halvány! Ügy tündököl a barna éjjel arcán. A lányok közt e tündér úgy kiválik, Mint hószin hattyú hollók közt világít. SHAKESPEARE Ha látogatóba érkezel hozzá, leültet, s mielőtt szólhat nál, előveszi kis púdersze- lencéjét, felpattintja, álmatagon belenéz az elpáráso dott tükörbe, rizsporozni kezdi magát. Befejezte, gondolod. 0, dehogy. Most a ’•úzsrudacskáját húzza elő, gondosan megrajzolja az ajkát. Szólni próbálsz, nem felel. De most már csak igazán véget Szó sincs róla. Táskájából szép teknőcfésü lét húzza elő, feláll mellő led, otthagy a pamlagon, a kisasztalkán álló nagyobb tükörhöz lép, komolyan, lágyan, megfontoltan fésülni kezdi magát. Később vissza tér hozzád, de ezt is na gyón lassan teszi. Attól félsz, útközben eszébe jut valami, és kimegy a szobából. Leül melléd. Most már beszélhetsz De mi zavar rajta? Igen, már tudod: a lassú nő lehunyja a szemét. Nem hunyja le egészen, csak éppen maga elé néz, cipője orrát vagy a szőnyeget nézi. Állhatatosan komoly is marad, mint egy Botticelll-portré. Nagyon keveset felel, s ezt nagyon megfontoltan teszi. Á mondatod közepén feláll. a zongorához megy. és onnan egy hamutartót hoz. Eléd teszi. Nem cigarettáztál, de most rágyújtasz. Ezt a műveletet érdeklődve nézi, azután megint lehunyja a szemlét. 0 ri^m dohányzik. A lassú nő szemérmetlen is. A megbeszélt időben pon tosan érkezel hozzá, de 6 még nem készült el az öltözködésével. A lassú nő nem szégyenkezik, s a húgával azt üzent, várj rá, rög főn jön, most lép ki a fürdőszobából. Es vársz rá, és elképzeled, most gyöngéden, lassan, belebújik a fürdökö- penyébe, óvatosan törülgeti magát, hogy el ne törje va lamelyik tagját, most papucsot húz, most a tükör elé ül — nem, ,ezt a lassúsá got nem lehet követni. Vársz rá, s már nem tudod, hogy mit csinálhat. i A lassú nő halkan beszél. Nem ásít, de mindig átmos Az álmosság olyan lassan és sűrűn csorog a pórusaiból, mim a méz. A lassú nő sző ke és kék szemű. A lassú nő langyos és fehér bőrű, mint a hűlő tej. A lassú nőnek szép ruhái vannak de ruháinál jobban szereti a pongyoláit. A pon gyoláí lörökös mimájúak.és olyan duzzadlak. mintha gyenge balatoni szél feszítené őket. Engedelmel kér, hogy te fekhessék mint Récamte' asszony. Ekkor kissé hátra dől. lábát felhúzza a pam tagra, pongyoláját gondosan elrendezgeti magán Amikre mindezt befejezte, éppen csak felveti szempilláit — így jelzi, beszélhetsz. A lassú nőt szerelnéd ki dobni az ablakon, de tudod hogy nem esnék le’ angipi- li nyugalommal lebegne az első emelet és a földszint között. Mint egy fehér tollpihe. Gyengédség Lelki, jellembeli tulajdon ság, szereletböl fakadó figyelmesség. Tengeri hajó Hossza 160 méter, szélessége 21 méter, befogadóképessége 658 utas, sebessége óránként 18 cső mó. Kora délelőtt a .Sonnendecken. Napfény, szél, csak kevesen napoznak. Fiatal lány jelenik meg a legfelső lépcsőfokon. Kilép a fedélzetre, tesz néhány lépést — mintha imbolyogna. Nagyon sovány, nagyon sápadt. Mohazöld kötött mel lény, szürke nadrág. Az arc sápadtsága már már zöldesbe látszik. Lehuppan a legelső üres fekvőszékbe, bebugyolálja magát egy takaród ba. Két perc múlva két fiú áll mellette. Hangos fiúk. Az e- gyik leguggol a lány mellé, a másik a lábához ül. Az egyik fiún fekete nadrág, fekete viharkabát, nyakig gombolva. 0 az, aki guggol. A másik kövérkés. Homlokán ferdén futó ránc: ezzel a ránccal szabályozza arcán a szigort és megbocsátó derűt. Különben nyitott fehér inget visel, félpercenként meguakarja az ádámcsutkáját. — Hogy van? Hogy van? — Ezt a fekete kérdi. A lány bizonytalanul felel valamit. Franciául feleli, hogy jól van. A kőtár fiú jóságosán megtoldja a fekete fiú ké> dését? — Nem beteg? A lány megrázza a fejét: nem, nem beteg. A guggoló fekete most ná ratlanul a lány hasára üt. — Itt sem? A lány megfogja a fiú ke zét, de nem tolja el. A tekintete azt mondja: ott sem. A fekete fiú felegyenesedik. — Na, jól van. Es nem haragszik ránk. hogy leg nap este olyan részegek vol tunk? A lány inkább a szemével közli: nem, nem haragszik. A kövérkés fiú ekkor meg fogja a takaró felett a lány csuklóját. — Nem hazudsz! Mutasd a pulzusodat! Morzsolgatja-morzsolgalja a csuklót. — Rendes? — kérdi a fekete. — Rendes — mondja a kövérkés. A lány nézi őket. — Szóval, nincs harag, bébi? — tudakolja a fekete. — Nincs — mondaná a lány, ha értené a magyar szót. — Akkor mehetünk is! — indít a kövérkés. Es elmennek.
