Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-27 / 39. szám
K) M — Olyan szomjas vagyoki — óváros Irányában megdőlt hegymondta Ibolya —, megállhat- oldalon, a napsugarak már nánk valahol. csaknem derékszögben estek a belső visszapillantó tükörre. — Jó. Megállunk — mondta a férje. — A lejtő alján lesz Izsói egy magas kőfalnál há- egy kis eszpresszó. Tavasszal romszor gyorsan jobbra tekerte nyílt terasza is van. a volánt, majd lefákezett. — Nagyszerül Akkor majd kiülünk a teraszra. Nem tudok betelni a nappal. Mindketten mérnökök. Vegyészmérnökök. Izsóf hat éve végzett, felesége három éve. Izsóf miután felavatták, hogy ne kelljen vidékre menni a felesége nélkül, a Dimitrov Gyárban helyezkedett el. Később a felesége is odakerült, de a fejlesztőközpontba. — Ide jövünk? — kérdezte Ibolya, miután kiszálltak. — Az ott fönt az eszpresszó. Csodálatos a kilátás, és ott cit- rancsos Mlrlnda is van, amit te annyira szeretsz. Elindultak fölfelé a lépcsőn. Pár perc múlva fönt ültek a magas kőfal tetején, az eszpresszó teraszán. Egy diákbálon ismerkedtek — Akkor megrendelem a MImeg, abban az internátusbán, a- rindát. hol Izsóf lakott. Micsoda szerelem volt! Nagy, lángoló dl- — Inkább fagylaltot. Most ákszerelem. Lángjának még ma valahogy azt kívánom, is tiszta és erős a tüze. Sokat barangoltak akkoriban együtt a — Jó. Nekem is megfelel. Zerge-hegyen, a Vaskutacska táján, de különösen a Hegyi 11- — Két dupla fagylaltot — getben a diákotthon környékén, mondta magyarul. Tavasszal vásároltak autót, s még nem igen volt alkalmuk rá, hogy klkocslkázzák magukat. Ma, vasárnap lévén kicsit kiszellöztethetnénk a fejünket meg a tüdőnket. Rengeteg vegyszergőzt beszívunk egész héten. Kislányukat, a hároméves Évikét az asszony szüleinél hagyták, hogy ne kelljen miatta folyton rettegniük. Elég csak félrepillantani, rögtön ki siklik a kezükből. Szóval kirándultak. Az új Lada úgy suhant velük, mint a gondolat. Éppen csak eszükbe jutott, hol szeretnének lenni, s néhány perc múlva már ott is voltak. Leáliitották a kocsit, ahol éppen a legmegfelelőbbnek gondolták, és gyalog kó szálfák tovább Egymás kezét fogva. Néhány hegyi ligeti ösvényen is végigsétáltak, és 1- dézték a diákköri szerelem lassan halványuló emlékeit. Jó napjuk volt. Izsóf, mint a legtöbb ú] söfőr, igencsak élvezte a vezetést. Ibolya meg a száguldást. Már hazafelé tartottak. Amint ereszkedtek lefelé az A pincér ránézett. — Prosim? Megismételte a szlovákul. rendelést Egymással szemben ültek. I- zsóf a hegy, Ibolya pedig a város felé nézett. Az övé volt tehát a kilátás. Csakugyan pompás panoráma tárult eléje az ÚJ házakkal telehintett lej töröl- A várdomb és az Árpád -hegy között kékes opálfüg göny lebegett, alatta sejtelmesen csillogott a Duna víztükre az alkonyat előtti napsütésben Hangulatos kis hely volt. A merészen elöreugró nyelvalakú teraszon piros-sárga zöld színű asztalkák álltak ugyanolyan színű székekkel és vidáman kacsingattak a búcsúzó napra. Izsóf az asztal alatt térde közé szorította a felesége lábát, s miközben a fagylaltot kanalazták, többször is rámo- solygott Ibolyára. Ibolya eleinte vlsszamosolygott ugyan, de vonásain valamilyen furcsa kifejezés árnya suhant át, ami érezhetően megtörte arcán a napfényt. Jobb kezükben a kis kanalat fogták, bal kezük egymásba fonódva pihent az asztalon. Izsói a vége felé tartó nap szépségéről beszélt, majd a jövő heti terveiről,. de egyszeresek megérezte, hogy' Ibolya nem' figyel rá. A terasz alatt mintegy ötven méternyire széles út vezetett, melyen autók suhantak két i- rányban. Az út túlsó oldalán egy többemeletes épület állt. Ibolya minduntalan lefelé nézett, mintha a panorámát csodálná. Ám tekintete valójában nem a látvány opálkékjét itta magába, mert eltakarta az előtte magasodó épület. Annak is a bal szárnya. Azt nézte. És az arca mind merevebb lett. Izsóf már sejtette, mi baja van a feleségének. Jól ismerte a depressziós állapotokat. Az arcán átsuhanó árny, és a furcsa merevség mindig a kö- zeledtüket jelzi Neki ilyenkor mintha egy tüzes szöget ütnének a gyomrába. Gondolkozik, keresi az okot. Ml lehet az, ami el akarja rontani ezt a napjukat is, mely egészen különlegesnek, káprázatosán szépnek mutatta magát mindeddig. összeráncolja a homlokát — mintha megtalálta volna az o- kot. — Kisvirág, mit akartál te kérdezni ma reggel? Tudod, a- mikor mentünk le a kocsihoz. Ibolya a szemébe néz. — Semmit. 0, semmit, már nem is tudom ... Már nem cseng tisztán a hangja. És a szeme csillog. Merev arccal néz maga elé. — Fájdalmaid vannak talán? — Nem, nincsenek fájdalmaim. Időnként még fáj a sebhely. Ibolyát télen megoperálták. Eltávolítottak belőle egy szervet, melyet megtámadott az évszázad kórja. Izsóf feláll és átül Ibolya mellé. Átkarolja. És ekkor tekintete beleütközik a mélyben ágaskodó sárga épületbe. És végigsiklik néhányszor az épület bal szárnyán. Én ostoba — nyilall belé, hát éppen ide kellett őt hoznom. Éppen idei És szembeültetni azzal a ronda ... Ezért tehát? Meg is állt szegénykém, mintha... Igen, és nekem nem jutott az eszembe. Én mafla. És valamit, úgy rémlik, mintha mondani is akart volna. Vagy nemi Igen, akart, de ón ... Persze, a Mirinda ... De, hátha mégse az a baja. amire én gondoltam. Csak az az otromba ház ne állna otti .. —- Mondd, csak mondd meg, amit reggel akartál. — Nem, nem. Inkább nem. És kitört belőle a sírás. Hangosan felzokog. A vendégek felkapják a fejüket. — No, ne, no ne, ne sírj, é- des Kisvirág. Nézd, Nézd már bámul a közönség Is. — Le- csőkolja arcáról a könnyeket— Mondd csak meg, könnyebb lesz... Ibolyát rázta a sírás. — Azt, hogy tudod-e, milyen nap van ma ... tör fel belőle. — Csak nem akartam elronta ni. — Izsót töpreng. Születésnap? Névnap? Nincs. Házassági évforduló? Az sincs. Istenem, milyen nap van ma? Milyen napnak kéne lenni? ... — És milyen nap van ma 1- bolya? — kockáztatja meg. — Nem tudod. Te nem Is tudod. Ma öt éve, hogy ott lent — mutat a mélybe — a hetedik emeleten... Istenem, lehet, hogy fiú lett volna. — S most újra ott érzi hasában a hideg vasakat, a fájdalmat, a- hogyan kitépik belőle... a fiát, igen a kisfiát, az első gyermekét. — És most már nem... Izsöfnak zsilettpengével vagdossák a lelkét. — Ne sírj — próbálja vigasztalni, bár tudja, hogy semmi értelme. Meddig fog még üldözni bennünket az a borzalmas épület? — hasít bele a tudatába. — A legszívesebben lerombolnám— ...nem lehet többé gyerekünk Izsófka meg Istvánka most már sohasem születik megi... Szegény kis Évikém, ml lesz veled egyedül, ha én... Izsóf odainti a pincért. Gyorsan fizet. — Gyere — mondja — hazamegyünk. Felsegíti Ibolyát és elindulnak lefelé a lépcsőn. Az a ronda ház —- sziszegi Izsóf keserűen — a város minden pontjáról látható? Hát el kell költöznünk ebből a városból? Az emlékek a napfényen is átütnek? — kérdezi a semmitől. Beszállnak a kocsiba. Kis idő múlva felbúg a motor. MAZIK ISTVÁN: Esti kép Tologatja a szél, a keskeny huzat az ajtódat; válladra telepszik egy-egy esti falevél, diifköd a csönd... koronggá nő a hold, éjjeli lepkék ringanak az ég fekete tavában és denevérszárnyak széles lapátja leng. Hajnalban És hajnalban égre törtek a rózsák behintették piros szirmaikkal a felhőket hajnalban feltáma^tajc a bodzák zizegték üde zöldjüket és hajnalban tűz futott át a testünkön s gyökereink egybefonódtak hajnalban KENDI MARIA; MegszámozaUan (Hodossy Gyulának) Hetvenhétszer megárad a folyó. Hetvennyolcadikszor H2O — molekniák sivataga, képtelen lélegzet bngy horog. Szétfeszített kagylóhéjban az önkívület — megszámozatlan. CSAKY KAROLY: Kifáradt s csillagtalan ég alatt fekete grtfimadár farkába miért kapaszkodói sztklabarlang csöndjében hétfejű sárkány hetedik fejét miért háborgatod esti harangsző után harangok kötelét se bántsd hiába örködül nem engedelmeskednek neked a harangnyelvek. Ok már tudják hangjukat lefekvés után úgy sem hallgatják hallgatag parasztjaid
