Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-27 / 39. szám

K) M — Olyan szomjas vagyoki — óváros Irányában megdőlt hegy­mondta Ibolya —, megállhat- oldalon, a napsugarak már nánk valahol. csaknem derékszögben estek a belső visszapillantó tükörre. — Jó. Megállunk — mondta a férje. — A lejtő alján lesz Izsói egy magas kőfalnál há- egy kis eszpresszó. Tavasszal romszor gyorsan jobbra tekerte nyílt terasza is van. a volánt, majd lefákezett. — Nagyszerül Akkor majd kiülünk a teraszra. Nem tudok betelni a nappal. Mindketten mérnökök. Ve­gyészmérnökök. Izsóf hat éve végzett, felesége három éve. Izsóf miután felavatták, hogy ne kelljen vidékre menni a fe­lesége nélkül, a Dimitrov Gyár­ban helyezkedett el. Később a felesége is odakerült, de a fej­lesztőközpontba. — Ide jövünk? — kérdezte Ibolya, miután kiszálltak. — Az ott fönt az eszpresszó. Csodálatos a kilátás, és ott cit- rancsos Mlrlnda is van, amit te annyira szeretsz. Elindultak fölfelé a lépcsőn. Pár perc múlva fönt ültek a magas kőfal tetején, az esz­presszó teraszán. Egy diákbálon ismerkedtek — Akkor megrendelem a MI­meg, abban az internátusbán, a- rindát. hol Izsóf lakott. Micsoda sze­relem volt! Nagy, lángoló dl- — Inkább fagylaltot. Most ákszerelem. Lángjának még ma valahogy azt kívánom, is tiszta és erős a tüze. Sokat barangoltak akkoriban együtt a — Jó. Nekem is megfelel. Zerge-hegyen, a Vaskutacska táján, de különösen a Hegyi 11- — Két dupla fagylaltot — getben a diákotthon környékén, mondta magyarul. Tavasszal vásároltak autót, s még nem igen volt alkalmuk rá, hogy klkocslkázzák magu­kat. Ma, vasárnap lévén kicsit kiszellöztethetnénk a fejünket meg a tüdőnket. Rengeteg vegyszergőzt beszívunk egész héten. Kislányukat, a háromé­ves Évikét az asszony szüleinél hagyták, hogy ne kelljen miat­ta folyton rettegniük. Elég csak félrepillantani, rögtön ki siklik a kezükből. Szóval kirándultak. Az új La­da úgy suhant velük, mint a gondolat. Éppen csak eszükbe jutott, hol szeretnének lenni, s néhány perc múlva már ott is voltak. Leáliitották a kocsit, ahol éppen a legmegfelelőbb­nek gondolták, és gyalog kó szálfák tovább Egymás kezét fogva. Néhány hegyi ligeti ös­vényen is végigsétáltak, és 1- dézték a diákköri szerelem las­san halványuló emlékeit. Jó napjuk volt. Izsóf, mint a legtöbb ú] söfőr, igencsak élvezte a vezetést. Ibolya meg a száguldást. Már hazafelé tartottak. Amint ereszkedtek lefelé az A pincér ránézett. — Prosim? Megismételte a szlovákul. rendelést Egymással szemben ültek. I- zsóf a hegy, Ibolya pedig a város felé nézett. Az övé volt tehát a kilátás. Csakugyan pompás panoráma tárult eléje az ÚJ házakkal telehintett lej töröl- A várdomb és az Árpád -hegy között kékes opálfüg göny lebegett, alatta sejtelme­sen csillogott a Duna víztükre az alkonyat előtti napsütésben Hangulatos kis hely volt. A merészen elöreugró nyelvalakú teraszon piros-sárga zöld színű asztalkák álltak ugyanolyan színű székekkel és vidáman ka­csingattak a búcsúzó napra. Izsóf az asztal alatt térde közé szorította a felesége lá­bát, s miközben a fagylaltot kanalazták, többször is rámo- solygott Ibolyára. Ibolya ele­inte vlsszamosolygott ugyan, de vonásain valamilyen furcsa ki­fejezés árnya suhant át, ami érezhetően megtörte arcán a napfényt. Jobb kezükben a kis kanalat fogták, bal kezük egymásba fo­nódva pihent az asztalon. Izsói a vége felé tartó nap szépsé­géről beszélt, majd a jövő he­ti terveiről,. de egyszeresek megérezte, hogy' Ibolya nem' figyel rá. A terasz alatt mintegy ötven méternyire széles út vezetett, melyen autók suhantak két i- rányban. Az út túlsó oldalán egy többemeletes épület állt. Ibolya minduntalan lefelé nézett, mintha a panorámát csodálná. Ám tekintete valójá­ban nem a látvány opálkékjét itta magába, mert eltakarta az előtte magasodó épület. Annak is a bal szárnya. Azt nézte. És az arca mind merevebb lett. Izsóf már sejtette, mi baja van a feleségének. Jól ismer­te a depressziós állapotokat. Az arcán átsuhanó árny, és a furcsa merevség mindig a kö- zeledtüket jelzi Neki ilyenkor mintha egy tüzes szöget ütné­nek a gyomrába. Gondolkozik, keresi az okot. Ml lehet az, ami el akarja ron­tani ezt a napjukat is, mely egészen különlegesnek, káprá­zatosán szépnek mutatta ma­gát mindeddig. összeráncolja a homlokát — mintha megtalálta volna az o- kot. — Kisvirág, mit akartál te kérdezni ma reggel? Tudod, a- mikor mentünk le a kocsihoz. Ibolya a szemébe néz. — Semmit. 0, semmit, már nem is tudom ... Már nem cseng tisztán a hangja. És a szeme csillog. Me­rev arccal néz maga elé. — Fájdalmaid vannak talán? — Nem, nincsenek fájdalma­im. Időnként még fáj a sebhely. Ibolyát télen megoperálták. El­távolítottak belőle egy szervet, melyet megtámadott az évszá­zad kórja. Izsóf feláll és átül Ibolya mellé. Átkarolja. És ekkor te­kintete beleütközik a mélyben ágaskodó sárga épületbe. És végigsiklik néhányszor az épü­let bal szárnyán. Én ostoba — nyilall belé, hát éppen ide kellett őt hoznom. Éppen idei És szembeültetni azzal a ronda ... Ezért tehát? Meg is állt szegénykém, mint­ha... Igen, és nekem nem ju­tott az eszembe. Én mafla. És valamit, úgy rémlik, mintha mondani is akart volna. Vagy nemi Igen, akart, de ón ... Per­sze, a Mirinda ... De, hátha mégse az a baja. amire én gon­doltam. Csak az az otromba ház ne állna otti .. —- Mondd, csak mondd meg, amit reggel akartál. — Nem, nem. Inkább nem. És kitört belőle a sírás. Han­gosan felzokog. A vendégek felkapják a fe­jüket. — No, ne, no ne, ne sírj, é- des Kisvirág. Nézd, Nézd már bámul a közönség Is. — Le- csőkolja arcáról a könnyeket­— Mondd csak meg, könnyebb lesz... Ibolyát rázta a sírás. — Azt, hogy tudod-e, milyen nap van ma ... tör fel belőle. — Csak nem akartam elronta ni. — Izsót töpreng. Születés­nap? Névnap? Nincs. Házassá­gi évforduló? Az sincs. Iste­nem, milyen nap van ma? Mi­lyen napnak kéne lenni? ... — És milyen nap van ma 1- bolya? — kockáztatja meg. — Nem tudod. Te nem Is tu­dod. Ma öt éve, hogy ott lent — mutat a mélybe — a hete­dik emeleten... Istenem, le­het, hogy fiú lett volna. — S most újra ott érzi hasában a hideg vasakat, a fájdalmat, a- hogyan kitépik belőle... a fiát, igen a kisfiát, az első gyermekét. — És most már nem... Izsöfnak zsilettpengével vag­dossák a lelkét. — Ne sírj — próbálja vigasz­talni, bár tudja, hogy semmi értelme. Meddig fog még ül­dözni bennünket az a borzal­mas épület? — hasít bele a tu­datába. — A legszívesebben le­rombolnám­— ...nem lehet többé gye­rekünk Izsófka meg Istvánka most már sohasem születik megi... Szegény kis Évikém, ml lesz veled egyedül, ha én... Izsóf odainti a pincért. Gyor­san fizet. — Gyere — mondja — ha­zamegyünk. Felsegíti Ibolyát és elindul­nak lefelé a lépcsőn. Az a ronda ház —- sziszegi Izsóf keserűen — a város min­den pontjáról látható? Hát el kell költöznünk ebből a város­ból? Az emlékek a napfényen is átütnek? — kérdezi a sem­mitől. Beszállnak a kocsiba. Kis idő múlva felbúg a mo­tor. MAZIK ISTVÁN: Esti kép Tologatja a szél, a keskeny huzat az ajtódat; válladra telepszik egy-egy esti falevél, diifköd a csönd... koronggá nő a hold, éjjeli lepkék ringanak az ég fekete tavában és denevérszárnyak széles lapátja leng. Hajnalban És hajnalban égre törtek a rózsák behintették piros szirmaikkal a felhőket hajnalban feltáma^tajc a bodzák zizegték üde zöldjüket és hajnalban tűz futott át a testünkön s gyökereink egybefonódtak hajnalban KENDI MARIA; MegszámozaUan (Hodossy Gyulának) Hetvenhétszer megárad a folyó. Hetvennyolcadikszor H2O — molekniák sivataga, képtelen lélegzet bngy horog. Szétfeszített kagylóhéjban az önkívület — megszámozatlan. CSAKY KAROLY: Kifáradt s csillagtalan ég alatt fekete grtfimadár farkába miért kapaszkodói sztklabarlang csöndjében hétfejű sárkány hetedik fejét miért háborgatod esti harangsző után harangok kötelét se bántsd hiába örködül nem engedelmeskednek neked a harangnyelvek. Ok már tudják hangjukat lefekvés után úgy sem hallgatják hallgatag parasztjaid

Next

/
Thumbnails
Contents