Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-06 / 36. szám

10

JANCSI is PIROSKA

Kissné, a töpörödött öregasszony ötszöit a kerítésen, a szoms^dba.

— Piroska, Jancsika már elkészült, lassan indulhat- toik.

— Rögtön Indulunk — szélt a lány, és táskájába tette a számtankönyvet. Aztán lehajolt, és gyöngéd mozdulattal a kezébe emelte a táskát. Elindult a kapu felé. Táncolva lépkedett, szinte röpült. Hogy, hogy nem sötétkék szoknyája beakadt a kerítésbe. Az öregasszony apró léptekkel odacsoszogott, segíteni neki. Jancsika a kapunál állt, onnan bámulta Piroska hófehér lábacskáit.

— Szia — kacsintott feléje.

A lány elmosolyodott.

— Szervusz Jancsika. Ugye látszik, hogy beakadt a kerítésbe — mutatott vékonyka ujjával a szoknyára.

— Nem is nagyon, — telelt hízelkedve Jancsika, — észre sem lehet venni.

Kissné mosolygott. Gyönyörködött a két fiatalban. Piroska egy arasznyival volt alacsonyabb Jancsikánál. Gömbölyű, üde arcát a reggeli nap friss sugarai simogatták. Szemei kristályosán és ártatlanul ragyogtak a fiúra, aki most fölényesen nézett rá.

— Mehetünk? — kérdezte.

— Gyerünk.

— Aztán vigyázzatok magatokra, és ne menjetek a tö felé — mondta az öregasszony.

— A té?

— A té — rebegte Piroska.

Egymásra nevettek, s mentek a té felé. Nem szóltak egy szét sem, úgy lépegettek. Piroska könnyedén, táncolva, Jancsika nehéz, vontatott mozdulatokkal. Nagyon szép volt ez a barátságos, mindennapi séta. Az iskola távolt volt, sokáig tartott az út. Gyerekes mesék, veszekedések, közös játékok és vidám mosolygások kötötték össze parányi szívüket. Szerették egymást. Ma különösen jé és kedves volt a séta. A reggeli szellő szelíden simogatta izzó arcukat. Az úton, az egyik kapu előtt egy macska sütkérezett a napon. Odanéztak, megnézte őket, megijedt és fürgén felszaladt a hársfára.

— Kandúr — törte meg a csöndet Jancsika.

Kandúr — felelte Piroska.

— SiccI — csúszott ki Jancsika száján.

A macska meg se mozdult, csak a lábát emelgette, mintha fenyegetné a fiút.

— Na látod? — szólt Piroska.

Jancsika megcsóválta a fejét.

— Makacs egy macska — mondta.

Velük szemben Tihamér jött, az asztalos fia. A haja bosszú, a szeme fekete, híres iskoiakerülő.

— Iskolába mentek? Tanulni? — kérdezte gúnyosan.

— Megyünk. Mindig tanul az ember.

— Kérdés, hogy mit. A szeretőjétől?

— Igazán eljöhetnél te is. a barátaiddal együtt — vágta rá Jancsika. Na, gyere, Piroska, szaladjunk. Elfutottak. Utánuk nyargaltak a nevető felhők, meg a júniusi szél.

— Nem bánod? — kérdezte Jancsika.

— Nem — mosolygott pajkosan a leány.

Letértek az útról, a bokrok közé mentek. Jancsika ügyesen bemászott a gallyacskák alá, és lehuppant a fűbe. A derekáig ért. Piroska a tö partján állt, és nézte a vizet.

— Gyere nel Gyere már — hívogatta a fiú.

Piroska leguggolt és bemászott Jancsikához. Leült

melléje. Együtt nézték a vizet. A partról virágok hajoltak be a tóba, s egy-egy csillogó vízcsepp csókot lehelt a szirmaikra.

— Hogyan keletkezett ez a tó? — ikérdezte Piroska.

í— A földből.

— De hogyan?- Csak úgy. Magától.

— Olyan, mint egy tenger.

Jancsika elgondolkozott.

— A tenger nagyon nagy víz, az egész környéket elnyelné.

— Húú — csodálkozott rá Piroska.

Tekintetét a boikor koronáján felejtette, ahol egy pacsirta hintázott. Távolabb egy legény ült és horgászott. Most ők bámulták meg azt a lányt, aki hirtelen a legény mellé libbent valahonnan. A legény kihúzta a horgot, és maga mellé tette a fűbe.

— Na, kezdi — mondta Jancsika.

Csakugyan. A leány mér a legény karjaiban pihe- gett.

— Jaj, mit csinál vele? — kérdezte remegve Piroska.

— Hát nem látod? — szólt Jancsika.

— Hahaha — kiáltotta most valaki.

Megrezzentek. Tihamér volt, az asztalos fia, aki a tö

parton állt és kacagott. A leány elllbbent a legény mellől, az pedig Tlhamérhoz ment. Valamit mondtak egymásnak, aztán Tihamér hanyatt esett,, s testét elnyelte a tó csillogó vize.

— Ogy kell neki — mondta Jancsika halkan.

A legény visszatért a lányhoz. A bokorra, mely alatt csókolóztak, madár szállt és dalolni kezdett. Tihamér káromkodva mászott ki a vízből, s lassacskán eloldal- gott.

— Nal — sóhajtott fel Piroska. ,

Jancsika mocorgott, ügyetlen mozdulatokkal törölte meg a homlokát.

— Megpróbáljuk? — suttogta.

Piroska zavarban volt, nem tudta, mit csináljon. Jancsika átfogta Piroska vállát, félszegeo megtörülte a száját és a leányhoz hajolt. Piroska elpirult, szeme akár egy riadt madár ide-oda tekintgetett.

— Védd magadi — szólt alig hallhatóan Jancsika.

Piroska védte magát. Kezeit ökölbe szorította, és teljes erejével arcon ütötte Jancsikát. Jancsika hátrahö- költ, és eldőlt az illatos fűben. Vérzett aZ orra.

— Na — mondta a lány.

Jancsika hirtelen fölugrott, és Piroskára vetette ma gát. Ütötte. Piroska zokogott.

_ Na — szólt Jancsika is — miért sírsz?

A leány már nem sírt. Még könnyes volt az arca, s egy pillanatra elmerengett a dolgokon. Aztán megszólalt. Nevetve:

— Haragszol?

Jancsika csak úgy, félvállról válaszolt:

— £n nem...

Mehetünk?

h- Gyerünk.

Jancsika fölállt.

— Ezt jól megkaptad. Ebből tanulhattál? — mondta Piroska erélyesen. Elindultak, Kéz a kézben haladtak.

MAZIK ISTVÁN

BOLDOGSÁG SZIGETÉN

(MAI FINN KÖLTŐK VERSEI)

Zord éghajlat alatt, mostoha földön élnek a finnek, s olykor mégis úgy tűnik: a boldogság szigetén. A szauna tüzes levegőjéből kijövet zöldszemü jéghideg tavaikban meztelen fiirdenek mint az őseik, vagy mint a Báli szigetek bennszülöttei. Es ugyanezt tapasztaljuk legújabb költőnemzedékeik verseit olvasva is; Verseikben ott susog az erdő énekelnek a tavak és ott munkál az emberi tisztaság és szépség utáni vágy. Merüljünk hát el mi is agy pillanatra ebben a költészetben

Perttl NIemlnen;

DIANA

BABA

Ha eső esett, olyan az ég mint a farkas

szeme.

Epervlrággal eteti babáját az erdőn egy

lány

míg átlátszó a világ és a baba szeme olyan, akár a farkasé.

Ezalatt oly átlátszó a világ, a lány arra gondol, úszni kellene, belegázol a vízbe, ellöki magát és úszni

kezd.

ANNA-MAIJA RAITTILA:

MAG

Arcodat nézem: barázdába nyílnak a mezők Azt mondod: seb — s e sebbe belefér minden Azt mondod kút —

s én üvöltök a kőtömbök súlya alatt Lélegzet:

s én ott ringok a föld gyökerein Azt mondod: mag —

kihajtok s szárba szökkenek íme szivedben

A fanáza^ motoroshaló a szigetre tart. Tükörsima a víz.

Tükörsima tfolt a víz. Eszembe véstem: „Ég. Nyaraló. Április.

Diána Nemorensls",

.4 hajón rengeteg apró kajüt emberek ülnek padjaikon és üres szekrények mindenütt, nincs ajtajuk.

Tükörsima volt a víz. Azt írtam:

„Diána tükrében a hold boldog időt

villantó órar

Végigjártam a kajütöket és bekukkantottam a szekrényekbe ts. Azt írtam: „Rád gondolok.

Rengeteg apró kajüt és szekrény között S ha rád gondolok, eltévedek."

Diána nyaralójában ül s az ajtórésen át a holdra vigyáz.

DODOR ISTVAN: Gömöri ballada rajz)

(szénAgyagtól és gyeptől illatosak...

PERTTI NIEMINEN:

Agyagiéi és gyeptől Illatosak ...

Agyagtél és gyeptől illatosak a fiam Almai, tűztél és nádasoktél, tőrré vastól, felhők

havától,

mezők sxAlébao Asznak a lányom álmai,

hozzák túzvirágok, báránylelhők;

a te álmod mandula illatú,

meg nem gyú|tott havanna Illatú és

ismeretlen vízé,

benne nyárfák ás dohány aromái; ha alszol, vadalmafákat nevel a szoba, szavanna füve leng és szatálfa füstje s tágnlé folyam; ha alszol; megjüviik,

beúszom Almod viselt, kilssom álmod borát, slrejtőzőm álmod erdeiben és egyre

mélyebbre

csallak magammal

JAVORSZKV Béla fordításai

a

ivegy Miklohájné halála után a kislány egy délelőtt észrevette, hogy új lakó kezd beköltözni a lakásba. Szerencsére aznap tanári továbbképzés címén nem volt tanítás, figyelhetett. Azt, hogy özvegy Miklohájné cókmok- ját miként szállíttatta el a tanács, úgy Is elpanaszolta. Pedig állítólag igazi strucc- tollas legyező is volt közte, derékmagas fekete toliakból, akár egy bukott angyal szárnya.

Nahát, az új lakónak aztán nem volt „goblejlnnel“ borított lábtámasza, mint az elődjének (mondják); rengeteg csupasz deszkát szállított fel, meg olyan csavaros vasállványzatot, polcok közé valót. Meg faládákat, amilyenek a Közért elé szoktak kidobva lenni, narancs- és ,;grépfrujt“-reke- szek Egy sezlon, egy szekrény, nem valami híres. Ü- tóbb íróasztalt cipelt fel két férfi, s a harmadik, a tehertaxl-sofőr talán, egy széket lóbált mögöttük. Az asztalvlvök közül az egyik még egyszer fordult, az a szakállas. Mindkét hóna alatt összesodort papírtekercsek, alig bírt tőlük végigmenni a gangon. Aztán ki se Jött többet az özvegy lakásából.

Este beköszöntek a földszintről Páldlék, felháborodva magyarázták anyáék- nak, hogy ebben az országban, úgy látszik, mindent lehet: ők kérvényezték a tanácstól azt a lakást, elvégre négyen nyomorognak egy szobában, mégis az a férfi kapta meg, egyedülálló. Páldlné úgy tudta szobrász az illető, anya csak ennyit mondott:

—- Pedig nem látszik úriembernek — amiből kiderült, hogy anya is megnézte.

Csakhamar kiderült az is, hogy az egyedülálló nincs egyedül; járt hozzá egy kis fekete csaj, ott is aludt, becsület Istenemre — így a házmesterné. De jöttek más nők is, napközben, egy-kéi órára, az egyiknek még perzsakalapja is volt. Ez falja a nőket — mondta a házmesterné siránkozó hangon de fénylett a szeme.

— Modellek — vélte anya amiből kiderült, hogy anya is gondolkozott már a dolgokon

— Modellek — ismételte apa gúnyosan. — Aztán cok közé valót. Meg faládameg visszaél a helyzettel.

Az új lakó magas, vállas férfi volt, olyan se öreg, se fiatal, lehetett már vagy harmincéves is. Egyik nap a kislány épp felfelé Igye kezett a lépcsőn (az iskola köpenyét, szerencsére,

mindjárt az első sarkon be dugta a táskába), amikor iefelé szembejött vele a szobrász. Lassan lépdelt, o- da se figyelve, vagy ellenkezőleg; mintha minden lépcsőfokot megnézett volna egyenként. Szomorúnak lát szott, vagy megviseltnek.

— Szia — mondta a kis lány, amikor egy magasságba értek

— Szia — felelte a szobrász, és meglepve kapta fel azt az ötszögletű fejét.

A kislány legszívesebben téllábon ugrándozva folytat ta volna útját, de nem te hette: érezte, hogy a szob rász utána néz. Ettől meg, hiába akart erőt venni az arcvonásain, mosolyognia kellett.

Legközelebb fordítva történt. A szobrász jött lefelé, kezében egy cekkerrel, krumpli volt benne, egy fej zöldsaláta, a hóna alatt meg, csak úgy közönségesen, egy egész kenyér, s a kislány szökdelt volna épp lefelé. Amikor a férfi mellé ért, megállt.

— Szia — mondta. — Egyedül vagy? Bemennék hozzád

A szobrász megnézte. 01 dalról nézte, összehúzott szemmel. Mosolygott a bajusz alatt, szakáll fölött.

— Szia — mondta. — Gyere.

A kislány dobogó szívvel ment utána.

— De csak, ha egyedül van . — rebegte.

A szobrász, mintha nem is hallotta volna. Talán meg sem lehetett hallani.

Odabent aztán láthatta a kislány mire kellettek azok a deszkaszálak Kisebb-na gyobb szobrok lisztkupocok vázák, üres boros és ko

nyakosüvegek, babák, cipők, egy tálban színes nyakláncok gubanca, egy kitömött gólya... állt a polcokon. A narancsos rekeszekben, falhoz tolva a földön: könyvek.

— Egészségedre — mondta a szobrász, és töltött neki egy pohár bort. De magának csak kokakólát bontott. — Hogy hívnak?

A kislány szórakozottan ‘ megmondja a nevét: figyeV, 'mét teljésen lekötötte f furcsa szobaberendezés, a plafonról lelógó nagy lámpa, a sarokban egy felbontatlan zsák.

— Még csak macskád

sincs.. — futotta el a

részvét, olyan kopárnak é- rezte a szobát. S közben dermedten várta, mikor kezd a szobrász visszaélni a helyzettel.

A férfi nevetett. Erős, nagy fogsor, élénkpiros nyelv tűnt elő a szőrzet fekete köréből.

— Még csak az hlányzikl Hogy vigyáznom kelljen, valahányszor csak hátralépeki Gondold el, örökké rátipornék a tarkára.

A kislány töprengve kós- tolgntta a bort. Kissé ragacsos volt a pohár; még kiütést is kap tőle. Az a perzsakalapos is ebből ivott volna? Meg az a fekete, aki aludni is. .?

— Ma nincs Iskola? — érdeklődött a szobrász.

öh. hát észrevette, hogy glmlbe jár. A férfi is figyelte öt . I A kislány sóhajtott, keményen a szobrász szeme közé nézett,

— Ki főz rád? - kérdezte?

A szobrász orra fölött megmozdult, összébb húzódott a sűrű fekete szemöldök. Most olyan megbántott volt az arca.

— Akarsz nekem tenni egy szívességet? — kérdezte.

A kislány csak bólintani tudott.

— Gombold ki a blúzod

— parancsolta a szobrász.

— Mutasd meg a melled. Ogy. A másikat is. Köszönöm.

A kislány lecsukott szemmel állt a szoba közepén.

A fülében, mint a szertári csigában, a tenger zúgása.

— Köszönöm mondta a szobrász újfent. - Gombold be magad És most sipirc. dolgoznom kell. Kiutad a borod?