Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-30 / 35. szám

v im

Az oldalt kulcsár FERENC irta és állította össze

BÉTVÍGIÍIMOK

Nagy ntak űznek, sarkadban lóg a nyelvük. Hátranézni nincs időd, csak (elégetni nyomodban a tarlét, magadra gyájtani az erdőt. Holdarcá patakok medrében siklik tovább az utad. Mafd gyíkok villannak lépted e- lűtt, hátnkon zizeg a kárászt, habzik a tény. S hegyek dermednek töléd — meztelen homlokukrél kőátok hnll a (eledre.

II

Ha olyan lennél, mint a zene, tőlöltöztetett hangsor, elbé|nál a táj jelenében és töloldott szorongással (elhő- karavánok vándorolnának át szemeden — mint nagy világtérképet, széthajtogatnád akkor szivedet. Most csönd s nagyokat lobban az éjszaka.

III

Te átjárhatatlan éj, te dzsungel-áloml Kézről kézre jár benned a gitár, a (las- ké és a lány. Te kigyézé (e- keteség, hányszor maradtam adósod vallomásokkal? Haj, te sovány, varjútestű homály, surrogó testek kisértő éneke, vijjogás te — átkokat dobálnak ágaimra véres szemű bolondok. Égi madarak huhogása leng nyomodban. Harangoznak, s tested szétlolyik az éj szentélyében. Sóhajok szakadnak (öl minden égtáj (elől, s a (enyves mögül, Íme, elővillan a nap alsószoknyája.

IV.

Te vagy a virágarcú kedves. Arcod szirmai nyiladoznak tenyeremen

Vékony sugarakban szivárog az űr — széles, tiszta szépség néz le ránk az idő teljéből.

REJTJEIEK

Ideje már készülődnünk a télhez.

Megöszült gondolato>k zizegnek idegpályáinkon, leszüretelve álmaink. íme, a megtestesült kopárság. Csönd, te sziklagyermek, hová menekültél?

II

Ráhajol a költő az őszre, arcán kicsiráziik a köd, lecsapódnak szemében a (elhők.

Siratja ezt az egykedvű menekülést.

Feje felett vontatják magukkaJ a szeptembert

III

Nem járás ez, csak lebegés, képtelen alakulás a tájban, amikor kék némasággá olvad előtted minden, s érzed, fogalommá szédülsz, mint apáid, akiknek síri mécsesekből fényeskedik már az Örök Világosság.

Csak magad vagy Ittl

S olyan ez a magány, mint a szél — átjárja sejtfalaid, klsöprl arcod árkait. Roppant várrommá öregedik

homlokod,

átrebbenő huzatok csapódnak falához.

Mint a bokor, úgy nő ki rajtad a hideg, s visszhanggal ajándékoz meg egy-egy erre járó

IV

Látod, fekete lett a némaság.

Bekötött szemű égbolt homályosodik fölénk, és elröpül velünk az éjszaka.

Fáradt csöndligetek lebbennek meg előttünk kitárt karú édesanyánk, a végtelen vár.

V

Almaid átfogtak.

Éjszaka kinőnek rajtad, mint a rügyek. Napközben virággá varázsolhatnád őket.

pillantás.

ha igazái. szeretnéd a

természetet.

^ \ ^^ j ' ' I

CSÖND

Lépcsők a csöndben, lépcsők meg folyosók. Falaikba kő helyett a lüktetést építették be a szél arcú, halk szavú kőművesek a nyugalom köntösében. Izmaikban a némaság dolgozott, szerszámuk a magány volt.

Így épültek fel sorra a krá- terszerü idő felhőpiramisai.

Itthon lehetnél errefelé, be is léphetnél ide, ha Ismernéd a csönd hullámhosszait.

OTTÍlOIN

Elmerülök — oly mély a határ. A földeken nagy kötegek- ben hever a csönd. Az űr pa- cslrtahanggal kínálja magát Halkan csordogál az árkok mélyén tova a délután. Kalászhullámok csapnak össze felettem, s a búzateneerben halkan me.gmerül a nap.

Az imént elolvadt naplemen téböl eléd hull édesanyád árnya. Kendőjében örömök, emlékek sejlenek. És eléd hull a- pád árnya Is. aki lekaszálta az árokparti csöndet. Majd vállára vetve az alkonyt, elballag az erdőszéll kékségben.

Jaj, hát kevés ez neked? A mély estéből örömök szállnak feléd!?

ZENE

Mondtam nektek, mondtam régen, mint gyönyörű köntös, ügy lebben a zene Bufdokol benned, mint az öröm, útjaid hegyén kivirágzik és elhervád. Percek garádtesán megannyi ol tár — a levegő súlyos kupolái alatt. Görnyedsz előtte térnyi maqassáaokba. hordasz Ide maréknyi áldozatokat; rebegő gi tárzsoltárokat, halomba rakott dobpergést Eléa sztkrányl dör- dülés, hogy lOkŐdlék lángja homlokod csillagai fölé. Csak ragasztani ezeket a szólamokat bensőd falára, vinni őket világod zugaiba, hogy legyen mint lobbanó forrás — hajolni forró- sáaban tiszta torkolatához.

Indulj! A hangok nyomán találhatsz ajtórésnyt utat magadnak.

NEKED

Borzl László: Megújhodás előtt

Én homlokodra rajzoltam a hajnalt. Fátylat fontam a szelekből, holdkaréjból nyírtam glóriát neked, de most már lerakom fegyvereimet.

Regigei majd égre küldi madarait a föld, és vetíteni kézdl színes filmjét a nap. Pereg. újra a rend, s te maradsz csak álom, megriylthatatlan éj — csodálikozás

KI IS VAGY TE

nekem, hogy jötiödre, mint Jerikónak falai, leomlanak az én falaim, és csak a puszta mindenséget tudom fölmutatni oltára előtt a te orcádnak, me lyen örök áldozatként lobog a szelíd szépség?

Takarj be álom a te hosszú hajaddal engem.

Arcok az Üj hajtásokból

ÜÄi^ÄiüÜi^KPiiM

MOLNÁR IMRE

Almaid átfogtak.

Éjszaka kinőnek rajtad, mint a rügyek.

Napközben virággá varázsolhatnád őket, ha igazán szeretnéd a természetet.

Fölfedezni, értéket találni szellemi életünkben számomra egyet jelent az örömmel, a reménykedéssel. Értéket találni legfiatalabbjainik szellemi kibontakozásaiban pedig ráadásként még megllletödöttséget is. Főleg akkor, ha — mint esetünkben — az Induló íróember, új hajtás kultúránk fájón; új, egyéni színt és ízt sejtet már a kezdeteiben. Olyan arcot, olyan világot, amire érdemes figyelni, mert a maga módján már most is fontos, mert a jövőbe mutatón sokszorosan is azzá válhat, ha töretlen és szabad lesz az útja a teljes kiteljesedés és megvalósulás felé. I

Molnár Imre bőven és.,szaj)adon .áxamlő sorokban vall . egy. maga. teremtette, llietva inaga választotta világról. Nagy lélegzetű, nagy tereiket befogó, merész képeken át lép be a természetbe és a csöndbe egyaránt. Egyszerre, egy Időben két Irányba sodródik; kifelé, a természet nagy térségeibe: „Fáradt csönd-ligetek lebbennek meg előttünk, / kitárt karú édesanyánk, a végtelen vár.^ és befelé, a csönd alakzatait, formált, a csönd otthonát keresve: „Csönd. / Lépcsők a csöndben. / Lépcsők és folyosók.“ így próbálja bejárni, belakni, betölteni a külső tereket, a csöndet pedig megnyitni, piramisokká emelni.

Szép, érzékletes képekben jeleníti meg az érzékelt és látott világot, emlékekből épít vagy ködökből építtet nagy templomokat. Otthon című versében így vall: „Az elolvadt naplementéből eléd hull édesanyád árnya. Kendőjében örömök, emlékek sejlenek. És eléd hull apád árnya is, aki lekaszálta az árokpart! csöndet. Majd vállára vetve az alkonyt, elballag az erdőszéli kékségben.“

„jaj, hát kevés ez neked?“ — kiált váratlanul, szétrombolva az idillt, klfeszítve ezzel nemcsak az egész verset, hanem saját életét is, mert nyilván érzi és tudja, hogy akarva-akaratlanul is be kell fogadnia és vállalnia kell az Otthonba beömlő külső világot, a történelmet, az új kultúrákat — a végsőt és a végtelent egyaránt, a rosszat is, a jót is. És erre készülni kell, a megismerés és átadás gyötrelmet és örömet hozó eszközeivel.

ö a költészetet választotta erre. Talán azért, hogy örömet szerezzen. Talán azért, hogy figyelmeztessen. Talán azért, hogy látható jelet hagyjon. Talán mind a báromért. „Indulj. A hangok nyomán találhatsz ajtórésnyi utat magadnak.“ — fogalmazta meg ö maga. Nos, az első hangokat már előre küldte, s lám, megnyílt az a jósolt kis rés is.

TAVASZODIK. „Békében úszik itt minden. Gyertek velünk mlndenl“ — írja. Telitalálat! Azaz: telitalálkozás. Versében „minden“ megjelent valóban a lelkes felhívásra: a hazugság, a képzavar és a nyelvzavar is. Sőt, eljött egy negyedik vendég is — akit nem maga hívott meg —, Halandzsa úr a neve. ű a titokzatos főbérlője két írásának és o adja ki a verssorokat —, hogy legyen hol lakniuk szegényeknek! — az életnek, a hét törpének, Móricz Zsigmondnak, a kis Bencének, meg olyan elvont albérlőknek, mint a ritmus, a rím, a nyelv és az érte lem. Csak hát Halandzsa úr a véletlenek szülte ember, bármikor az utcára teheti, hő ségben-fagyban a hét törpét, kis Bencét, Móricz Zsigmondot, meg a nyelvet, életet és értelmet.

H. J. „Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy beküldőm versemet abból a célból, hogy végre elfogulatlan kritikát kap jak róla.“ — vezeti be bátran a levelét. Rö

vid írásából a freudi komplexus és a dosz- tojevszkiji bűntudat romantiikus, elnagyolt változata csapódik ki — kicsit banálisán és nagyon fésületlenül, megtetőzve, azaz megkoronázva egy tüskés koszorúval: he lyeslrásl és nyelvi hibák garmadával, valami fura, egészen megtévesztő, érthetetlen raondatszerkesztéssel. Egyetlen kis í- rásban ennyi hibát véteni — nem jó jel Ha elfogulatlanok akarunk lenni — kíván sága szerint —, azt kell mondanunk, élté velyedése az irodalom, a költészet erdejébe egyelőre ennyi: a fától nem látja az erdői és fordítva, az erdőtől nem látja a fát.

L]L. Verseit olvasva a dadalzmus, szűr realizmus, futurlzmus egy-egy mozzanatára, elemére bukkantam-éreztem rá, később pedig a jóízűen és tudatosan bukfenceket vető líra távoli elemeire, s mindez nem is lett volna baj, ha sejtésemet-megérzésemet legalább a fele erejéig igazolják az írásai. De ha az eredőjük a jelzett dolgokban is rejtőzik, önállősítania, műalkotássá emelnie nem sikerült a verseit. Egyrészt lapos, színtelen, a látszat ellenére is fantáziátlan, képszegény munkák, másrészt zava rosak, logikátlanok, úgy értve, hogy nem logikusan, élvezhetőén logikátlanok. Versei nek a szelleme nem fénylő, nem emelkedő nem drámai, hanem sötét, mereven zuhanó, melodramatikus. Pedig igazán örömöt je lentett volna, ha meg tudla valósítani azt amit akart, mert új színi, új ízt hozott volna költészetünkbe. Persze, még mindezt megvalósíthatja. Ajánlanám magának, hogy ismerkedjen meg mindenekelőtt Paul Elu ard. Vaskó Popa, Miron BialoszewskI, E. E Cummings, Henri Mlchaux Pierre Reverdy Hans Arp, Marin Sorescu, Bertolt Brecht, Zbigniew Herbert, Christian Morgenstern Weöres Sándor, ,Tandori Dezső költészeté vei, s beszerezhetné magának a Világlroda lom Gyöngyszemei sorozatban megjelent Bukfencező múzsa című gyűjteményt is.

VONATON. A Szelíd nyár című verse jő A többi a régi hibákkal van tele: igénytelen, iránytalan, erőtlen, nyelvezete színtelen, hibás, suta, ritmikája akadozó, dadogó, szervezetlen, funkciótlan, és mindenekelőtt versének világa, szelleme, tartása szegény, lapos és Iránytalan. Ettől sokkal többet keli akarnia és mernie, különben egy helyben fog topogni, míg a nagy élet, a nagy valóság, a változó idő mint költőt elmellőzi vagy agyonnyomja. Megint csak olyan bántóan felesleges — mert természetes és logikus — tanáccsal szolgálhatok: tanulnia kell.

EVOLÚCIÓ. Várom újabb jelentkezését.

KÉK DUNA PARTjAN. Így, Ilyen szinten és Ilyen technikával megismételni a konst ruktivizmus nagy eredményeit nem érdemes és nem szabad. Ha ezt az irányzatot vá lasztotta, meg kell ismerkednie legújabb e redményeivel is, alaptörvényeivel, a legújabban használt technikákkal stb. Képzőmű vészeti kézikönyvekben találkozhat ezekkel a kérdésekkel, a most megjelent Vasarely könyvet is ajánlanám.

é