Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-22 / 8. szám
10 A festő nem messze a felrobbant fúrótoronytól, egy üres telken helyezte el az állványát. Festéket nem Is hozott magával, csak egy vastag ceruzát, azzal rajzolt. Meg egy üíeg pálinkát Is hozott, azt a fe.stöállvány mellé állította. Egész délután rajzolt, és Itta a pálinkát. Később berúgott, akkor a földre dobta a ceruzát, énekelni kezdett, és táncolt a festőállvány előtt. Lassan, ütemesen tépkedett, kettőt hátra, kettőt előre, néha oldalt lépett, aztán ös..zeütötte a bokáját és meghajolt, a kezét a szívére szorította, úgy hajolt meg, aztán tovább táncolt és énekelt. Alig ötven méterre álltam tőle, de egyáltalán nem hallottam, hogy mit énekel; a felrobbant fúrótorony helyén olyan szörnyű zajjal tört elő valami piszkosszürke gáz, hogy az ember a saját szavát is alig értette. Egy hónappal ezelőtt robbant fel a fúrótorony, és azóta olyan sistergés van itt, hogy a környéken lakó parasztok már belesüketültek. Panaszkodtak is eleget, de a kő- olajkutató vállalat szakemberei megállapították, hogy ez az istentelen lárma nem haladja túl a megengedett határokat, és hogy elviselhető. Próbálnák csak elviselni egy egész hónapig. És nyolc napja voltam itt, délutánonként jöttem csak a rohadt fúrótorony közelébe, hogy estig valamennyire megszokjam a zajt, de még így is érez tem, hogy duplájára nő a tejem. Ezek a szerencsétlenek, akik a környéken laknak, egész biztosan bele fognak őrülni, mert még legalább két- három hónap kell. mire a robbanás helyét betömik. Az egyik mérnök mondta ezt nekem, aki a kőolajkutatóknál dolgozik. Autóbuszon utaztunk együtt, és ő mesélte, hogy milyen bajban vannak, mert felrobbant az egyik fúrótorony. Nem érdekelt túlságosan a dolog, de ázért megkérdeztem tőle, hogy ki az oka annak, hogy felrobbant a fúrótorony. Semmit sem értek a kőolajhoz meg a földgázhoz meg a fúrótornyokhoz, mást nem is kérdezhettem tőle. A mérnök a vállát vonogatta, és azt mondta, hogy az ugyebár mindig úgy szokott lenni, hogy az az oka, aki dolgozott. Akt nem dolgozott, az sohasem oka semminek. Mindjárt tudtam, hogy ö Is ludas ebben a robbanásügyben, A dolog még mindig nem érdekelt túlságosan, de akkor a mérnök azt mondta, hogy a i>arasztok siránkoznak a zaj miatt. Belesüketültek már, és hogy a baj még nagyobb legyen, a tolvajok Is elszaporodtak, fosztogatják a környéket éjszakánként, mivel a félsüket parasztok a szörnyű sistergéstől nem hallják meg, ha valaki éjjel besurran a házukba. Másnap elutaztam a fúrótoronyhoz. Néhány nap múlva már zúgott a fejem, majd szétesett, de itt akartam maradni minél tovább. A környékbeliek kezdettől fogva gyanakodva méregettek, nem tetszett nekik, hogy minden délután a házaik között kódorgók, néha már kimondottan rosszul é- leztem magam, ha összesúgtak a hátam mögött; éppen ezért nagyon megörültem a festőnek, elhatároztam, hogy okvetlenül megbarátkozom vele. Egész délután néztem, ahogy rajzolt és iszogatta a pálinkát, vártam, hátha odahív, hogy megmutassa, mit rajzolt, de ő ügyet sem vetett rám, és amikor táncolni kezdett, tudtam, hogy hívás nélkül oda kell mennem hozzá, ha össze akarok barátkozni vele. Megkerültem az állványt, a táncoló festő mögé álltam, a fűiéhez hajoltam, és azt mondtam: — Szép kis rajz. Pedig egyáltalán nem tetszett. Egy újságárus- kioszkot rajzolt a nagy fehér j>apírra, meg egy autóbuszmegállót. Az autóbuszmegállónál egy nő támaszkodott a korlátra, és a kioszkból Is egy nő nézett kifelé. Fogalmam sem volt, hogy ezt a marhaságot miért kellett neki itt, ezen az üres telken megrajzolni, ahol még ilyen szörnyű zaj is van. Sehoi a közelben nem volt sem újságárus, sem autóbuszmegálló. A festő még mindig nem akart észrevenni, tovább énekelt és táncolt, úgy tett, mintha nem Is hallaná, hogy mit mondok. Dühös lettem, és azt mondtam neki: — Ezt otthon is megrajzolhatta volna. Igazán kár volt Idecipelnie az állványt meg a papírokat. Aztán gyorsan azt mondtam: — De azért szép kis rajz. Felém fordult, de még mindig nem szólt semmit. Aztán megint azt a vacak ceruzarajzot nézte, és énekelt meg táncolt. Lehetetlenül viselkedett, mint aki nem egészen normális. Egyébként is lehetetlen alak: alacsony, sovány ember, a nyaka alig látszik, aránytalanul nagy a feje, és 6- szülö kecskeszakálla van. Egy hosszú süveg kellene csak a fejére, és oda lehetne állítani a kerti törpék közé. Láttam már ezelőtt is néhányszor az utcán, mindig valami papírokat és képeket cipelt, lógatta a fejét, és sohasem nézett fel az emberekre, akiknek csak a melléig ért. Most, ahogy itt. imbolygott előre-hátra, szinte félni lehetett, hogy egyszer csak leesik a feje és elgurul valahová. Nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel, a hülyével. Megkerültem, odaálltam a rajz elé, az autó- buszmegálló korlátjára támaszkodó nőre mutattam, és azt mondtam: — Szép nő. Szép, karcsú nő, és szép hosszú haja van. Nagyon szeretem a hosszú hajú nőket. A nagy fejű festő csúnya vigyort vágott, és most sem szólt semmit. Egy öreg paraszt jött keresztül a telken, megállt a közelünkben, zsíros, fekete kalap volt a fején, és összeszűkült sze mekkel méregetett engem. Dögölj meg, gondol tam magamban. Valamelyik éjjel alaposan felforgatták a házát, és tudtam, hogy azért bámul rám ennyire. A Burcsár meg a Szabó Miki kopasztot- ta meg. Minden mozdítható dolgot kirámoltak a házból. A Burcsárékra is dühös voltam. Itt voltak már, amikor én megérkeztem. Hívtak, hogy csatlakozzam hozzájuk, de nekem nem volt ehhez semmi kedvem. Mindenféle vackot összeszednek, és én nem szeretem az ilyesmit. Ettől a zsíros paraszttól is ellopták még az ébresztőóráját is. És ez a szemét alak még engem flxíroz, mintha én vittem volna el az ébresztőóráját. Mindenesetre jól jött nekem a festő, jó, hogy együtt látott bennünket. Az újságárusnőre mutattam, és azt mondtam: — Ez is nagyon szép nő. Határozottan szép. A festő összecsapta a bokáját, mélyen meghajolt a rajza előtt, elmosolyodott, és abbahagyta az éneklést. Tovább táncolt, de most már sokkal lasabban lépkedett, és nem énekelt. — Szép arca van — mondtam. — Határozottan szép arca van. Szerelmes belé? Végre abbahagyta a táncolást is. Felvette a pá- liiikasüveg'et, ivott belőle, megtörölte az üveg száját, és átnyújtotta nekem. Én is ittam belőle. Gyönge szilvapállnka volt. Nem túlzók, de az ilyen langyos vízből egy egész üveggel meg tudnék Inni, anélkül, hogy a szemem megrebbenne. Ezt a nyavalyás festőt persze már fél liter is tel jesen kikészítette. — Jó pálinka — mondtam neki, Ci visszatettem az üveget az állvány mellé. A festő a rajzot nézegette, a mutatóujját vé- gigbúzta az újságárusnő arcán, és azt mondta: — Nagyon szép. — Határozottan szép nő — mondtam. — Szerelmes belé? Megint mosolygott, és azt mondta: — Üljünk le. Leültünk a földre, a festő maga elé húzta a pálinkásüveget, ivott belőle, átnyújtotta nekem, és közben mereven nézte az újságárusnőt. — Szerelmes belé? — kérdeztem. — Nagyon nagy köd volt egyszer — mondta, —, az emberek sorra elolvadtak, olyan fehér és nedves volt minden. Akkor egész közel mentem hozzá, álltam és figyeltem, ö nem vett észre engem, mert rettenetesen nagy volt a köd. Azt hitte, hogy senki sem látja, és akkor nagyon szép volt. — Szólni kellett volna hozzá valamit — mondtam. — Nagyon szép volt, amikor azt hitte, hogy egyedül van, és senki sem látja — mondta a festő. — Sima és fehér volt az arca. Ekkor eszembe jutott valami. Gondolkodtam egy ideig, aztán klmondtam: — Szeretném, ha szemüveget rajzolna neki. Vastag lencséjű, kerek szemüveget. “ — Miért — kérdezte meglepetten. Megvontam a vállam. — Csak — mondtam. — Nagyon szeretném, ha szemüveget rajzolna neki. — Nem — mondta a festő, és most olyan volt, mint egy duzzogó kerti törpe, akinek ellopták a sapkáját. — Eszem ágában sincs szemüveget rajzolni. — Kár — mondtam. — Sohasem hord szemüveget az Illető? — Nem — mondta a festő. — Szép szemel vannak, és sohasem hord szemüveget. — Kár — mondtam. — Nagyon szeretném, ha szemüveget rajzolna neki. — Miért van úgy odáig azért a szemüvegért? — kérdezte Idegesen. — Tavaly télen megismerkedtem egy szemüveges lánnyal — mondtam. — Nagyon fiatal volt, és három nap múlva elutazott. Már amikor megismerkedtünk, tudtam, hogy három nap múlva el fog utazni. A festő elgondolkozva nézett rám, aztán megint az újságárusnőre. — Nem — mondta. — Nem rajzolok neki szemüveget. Soha életében nem hordott szemüveget. — Akkor kezdett esni a hó — mondtam. — Sűrű nagy pelyhekben esett a hó; és én egész éjjel az utcán sétáltam a szemüveges lány miatt. Fogtam a kezét, és magas házak között sétáltunk. Minden fehér volt, az emberek akikkel találkoztunk, mind tiszták voltak, még a magas házak is egészen tiszták voltak. — Mindennap vásárolok újságot — mondta a festő. — Egyébként vásárolok mindenféle vacak újságot, aztán eldobom őket, beléjük se nézek. — Három napig egyfolytában esett a hó — mondtam. — Nappal nem akartam kimenni az utcára, de amikor besötétedett, és csak a hó világított, akkor kimentem a házak közé, és sétáltam a szemüveges lánnyal. Semmi mást nem csináltam, csak fogtam a kezét és sétáltam. A barátaim, ha tudnák, kiröhögnék a lelkűket. — Nekem ez egyáltalán nem nevetséges — mondta a festő. — Levélpapírt Is vásárolok mindennap, pedig már legalább tíz éve nem írtam senkinek. Tele van a szobám levélpapírral meg mindenféle színű borítékkal. A zsíros paraszt jött visszafelé a telken keresztül, látta, hogy egymás mellett ülünk a festővel és beszélgetünk, most nem állt meg és nem nézett rám olyan gyanakodva. Határozottan jó ötlet volt, hogy megbarátkoztam ezzel a festővel. — Három nap egymás után minden éjjel az utcán sétáltunk — mondtam. — Egyszer megkértem, hogy vegye le a szemüvegét. Egész közelről néztem az arcát, és úgy láttam, hogy össze van nőve a szemöldöke. Most már tudtam, hogy nem volt összenőve, de akkor közelről úgy láttam. Mondtam neki, hogy soha senki más előtt ne vegye le a szemüvegét, és ő ezt meg Is ígérte, és aztán tovább sétáltunk, pedig tudtam, begyei fog utazni. Ha a barátaim megtudnák, egész biztosan paláira röhögnék magukat. — Egyáltalán nem nevetséges — mondta a festő, és már nagyon részeg volt. — Glccses Ijépes- lapokat is vásárolok mindennap, pedig még képeslapokat sem írok senkinek. Bedobom őket a szemétkosárba, ml nt az újságokat is. Csak a levélpapírokat tartom meg, de azokra sem írok soha semmit. Sietve ittam a pálinkát. Olyan volt, mint a langyos víz, de ez a nyavalyás már kikészült tőle, és nem akartam, hogy teljesen elveszítse az e- szét. Felemeltem az üveget, és azt mondtam: — Elfogyott. Sötétedni kezdett, hideg volt így a földön ülni, a hátunk mögött Istentelenül sistergett az az átkozott szürke gázoszlop. — Menjünk — mondta a festő, és nagy nehezen feltápászkodott. Én Is felkerekedtem a földről, és segítettem neki szétszedni az állványt. — Maga hol lakik? — kérdezte. — A szállodában — mondtam. — Nem Ismerek errefelé senkit. — — Jöjjön el hozzám — mondta, és összegöngyölte a fehér papírt, amire egész délután rajzolt. Illett volna szabadkozni, de féltem, hogy meggondolja magát. Ezért csak azt kérdeztem. — Nem zavarom? — Dehogyis — mondta. — Nagyon örülnék, ha eljönne hozzám. — Nem bánom — mondtam. — De csak, ha nem zavarok. — Nem zavar, nyugodt lehet — mondta. Akkor elindultunk egymás mellett, a festő erősen dülöngélt, lassanként mindent kiszedtem a kezéből, végül ő már csak az összegöngyölített papírt vitte. Jó félóráig mentünk, a gázoszlop sistergése alig hallatszott, amikor egy emeletes házhoz értünk; Ide vezetett be a festő. A közelben nincs Is több ilyen nagy ház, a festő a harmadik emeleten lakik, egy szobája van csak meg mosdóhelyiség. Meglepően rendes és tiszta szoba, csak az egyik sarokban van rendetlenül felhalmozva egy rakás kép meg rengeteg levélpapír és boríték — Évek óta Itt hevernek már a képek — mondta, amikor látta, hogy a papírhalmazt nézem. — Csak egy ágya van — mondtam. — Van egy gumimatracom Is — mondta. — Majd felfújjuk, és én azon alszom, maga pedig az ágyban. — Dehogyis — mondtam. — Én akarok aludni a gumimatracon. — Szívesen átengedem az ágyat — mondta a festő. — Szó sem lehet róla — mondtam. — Mindig nagyon szerettem gumimatracon aludni. Akkor felfújtuk a gumimatracot, a festő két pokrócot adott, és lefeküdtem. A fejemet a poros képek felé fordítottam. Kora este volt még, de reméltem, hogy a részeg festő hamar el fog aludni. Amikor lefeküdt, megkérdezte tőlem: — Nem is látta azóta? — Kicsodát? — kérdeztem. — A szemüveges lányt — mondta. — Nem láttam — mondtam. — Elutazott. A negyedik éjjel egy bemeszelt pofájú kurvát szedtem tel valamelyik kocsmában. Feljött hozzám, és amint megfogtam, rángatni kezdte a fejét és üvöltözött, mint egy szamár. Ki is rúgtam gyorsan. Akkor már a hó sem esett. A festő tényleg hamar elaludt. Halkan felkeltem, felöltöztem és kisurrantam a szobából. A kulcsot is magamhoz vettem, és elindultam a gáz oszlop felé. Szerencsét hozott nekem a festő. Az első helyen nem találtam uevan az égvilágon semmi érdemlegeset. A második házban abba kellett hagynom a kutatást, mert a szomszéd szobában felébredt valaki, a harmadikban azonban szép rakás pénzt találtam az egyik szekrény fiókban. Zúgó fülekkel, de elégedetten mentem vissza, és a pénzt a sarokban heverő képek és levélpapírok közé rejtettem. Itt elállhat egy Ideig, a kutya sem fogja keresni. Reggel a festő felállította az állványt a szoba közepén, és kifeszítette rá a rajzot. Sokáig nézte, aztán azt mondta: — Szemüveget rajzolok a korlátra támaszkodó nőnek. Szép nő az Is, szép hosszú haja van. — Rendben van — mondtam. — Igazán örül nék, ha szemüveget rajzolna neki. Dohány Tihor versei: Ü] hópelyliekre támaszkodom Előttem 'állsz s lesed szemem színét Nem lelsz benne égőbb lángot ne csodálkozz én mindig az 5] szivárvány birdetöje vagyok i A m^t J képét ( merészen a falra akasztom így könnyebben indulok a hőmezőkről az emberekhez A mankőt ^ne csinosítsd i £n ÚJ Í hőpelyhekre támaszkodom _ S elég ha iJ bátorságod vesszejét ” szívembe ülteted i 11 Árnyékban INyugszik Sa szépség ^ felhő llepedöjén IMélységben |izzad |a fény !A füst elssúszott a tájon A könny bírálókat szült
