Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-15 / 7. szám
10 í \t Ki MáSa Haramová? — kérdi a magyar olvasó, amikor alöször találkozik a szlovák kőltőnő tiszta, titokzatos, mint Szalatnai Rezső mondja; „hóvirág-finomságé“ verseivel. De nemcsak a magyar olvasó van fgy ezzel, hanem a szlovák is. Olykor, mint Milan Rúfus is, szinte nem tud vele mit kezdeni. Megmagyarázhatatlan az az egyszerűség, amivel szól, s amivel mégis hat. Tetőzi ezt a gyakori s hosszé hallgatása is. Valamikor huszonnyolcban jelentkezett első „Ajándék“ című verseskötetével, majd rá négy év mélva a következővel, utána pedig csak hatvanhatban. Bévópatak, amely barlangok mélyén, sötét üregekben rejtőzik, hogy amikor éjra feltör a napvilágra, még tisztább és áttetszőbb legyen, lehessen. A magyar olvasót még valami más is megérinti versei olvasása közben. A rokonság. Az embert niég csak a verseskötet elején van, de ráérez arra, hogy a költőnő a magyar költészet forrásaiból is ivott. És valóban később rá is lel a sorra, nevekre, bizonyítékra; „Géraldy, Verlaine, Ady —“ mondja ugyanis, s mi értjük, csak ml értjük igazán, hogy ez a sor nem jöhetett volna létre, ha nem eredetiben olvassa a költőnő a verseket, hiszen Kosztolányi jellemző fordítói tévedése aligha szivárgott volna be a saraiba. Emlékeztetőül álljon itt magyarra fordítva MáSa Hafamová néhány tiszta, nőiességet lehelő, megkapó verse. —Németh— FEHÉK ÉJSZAK \ Honnan is került az arcodra Ily* gyo.rsan ez a kis ránc? Géraldy, Verlaine, Ady — üzenetét melyik költő is küldi? Tragédia, szerelem; selyempuha rím. Ajkároat homlokod ráncára ejtem lm. Mrüia Akárcsak tavaly hull a falevél... Sajnálod? Mar az emlék, mar. Este van, köd kél... Akaro'd? Tedd csak a fejed kezembe szötlan. Okos légyl Egyedül veled, • gőgöm is alant, arcom ég. Mezítláb a fűben Dél — zöld gyíkok dele. Fáradt lepkék ültek rá a tenyeremre. De hol maradt a szél? Hallgatag a föld s a füvek. Ha a szélre bíztad az elmondhatatlant, az nem hozta el Idáig. A föld s a füvek hallgatagságában kereslek. S ha a fűben mezítláb elmegyek utánad, a föld, a hallgatag, megszólal a lábam alatt. TAVASZELŐ Még Itt vannak a varjak, koringének az erdő felett, s rejtőzködnek a vizek. Tétován hajt rügyet a lila sáfrány. Kígyó sem veti vén bőrét, nem kerül neki újra még. Tenyeremben obulus, tört gyűrű. Nehéz a szájnak szavak nélkül ily' hallgatag lépni a tavaszba. amuel Monk óramüpon- titossággal dolgozott. Mln= den kézmozdulatát évtizedes tapasztalat irányította. Már régóta nem tartotta számon, hány pokolgépet, bombát tett ártalmatlanná tlzenötéves pályafutása alatt. Egy óra múlva ez a bomba is ártalmatlan volt. Aki készítette, szakember lehetett a maga területén, e- gyébként nem is kérték volna fel Monkot erre a munkára. O- lyenkor ugyanis, amikor őt hivatták, a többi szakember tudása már csődöt mondott. — Minden rendben, a pokolgépet ártalmatlanná tettem — ugrott ki Monk elégedetten fedezékéből. Csak egyetlen ember nem ö- rült ennek a hírnek, Fred Steil, aki egész idő alatt a helyszínen volt, és várta, hátha rá is szUks^ lesz még. — tjgy látom, megint sike= rült — szólt oda foghegyről Monknak. — Mint mindig — nevetett Monk. — Látom, téged már megint kihagytak a dologból. No, ne búsul], eljön még a te időd is! Fred Steil szól nélkül sarkon fordult és elment- Monk utána bámult. Pontosan tudta, mi megy végbe a kollegájában. É- vekkel ezelőtt a legjobb barátok voltak, együtt dolgoztak. Egészen addig, amíg Fredríek tudomására nem hozták, hogy Monkot jobb szaktekintélynek tartják nála. Akkor vége szakadt a barátságuknak. Fred a saját lábára állt, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy ér annyit, ha nem többet, mint Monk. Egy héttel később, kora reggel egy Boeing 707-es repülőgép, félórás késéssel a levegőbe emelkedett. Az utasok kö^ zött ott volt Monk is, aki egy kongresszusra utazott. Nathalie, a csinos légikisasszony a kapitány nevében üdvözölte a 180 utast, és megkezdte az ü- dítö italok .felszolgálását. A pilótafülkében felvillant egy piros gomb, a kapitány a következő üzenetet kapta: „Fenyegető levél érkezett. A csomagtérben pokolgép van. Robbanás 10.00 órakor. Az utasok között van egy tűzszerész, Samuel Monk is. Hívja segítségül. Vége.“ Brau kapitány nem vesztegette az időt, azonnal hívatta a légikisasszonyt: — Nathalie! Az utasok kö- ■ zött van egy bizonyos Samuel /OLFGANG RIEKER: bomba repülőgépen Monk. Vezesse ide hozzám, de úgy, hogy a többi utasnak ne tűnjön fel. Van ugyanis egy kis problémánk. — S azzal megmutatta neki az üzenetet. Nathalie elkomolyodott, bólintott. — Azonnal megnézem, hol ül — mondta, és máris ment. Időközben a kapitány jelentette a vezérlőtoronynak, hogyha a repülőgép a kitűzött útvonalon halad, ötven perc alatt nem ér- lietl el rendeltetési helyét, útközben pedig nincs hol kényszerleszállást végrehajtania. Minden reményük Monkban van, aki a pokolgépet keresi a poggyásztérben. XoXoX — Nos, Monk hogy áll a helyzet, hol volt a pokolgép? — Egy bőröndben kapitány. S most már azt is tudom, ki készítette. Beszélhetnék mosta repülőtérrel? A kapitány bólintott, különleges frekvenciára váltott át, s máris nyújtotta Monknak a mikrofont. — Ide figyeljenek. A pogy- gyásztérben talált pokolgép valóságos remekmű. Egyetlen embert ismerek csak, aki ilyen robbanódobozt tud építeni. A neve: Fred Steiil. Kérjék a rendőrség segítségét. Fél órán belül elő kell keríteniük". Vége. Visszaadta a mikrofont a kapitánynak, és megkérte: — Gondoskodjon róla, hogy a poggyásztérben állandó kapcsolatban legyek önnel, és Ön révén a földi vezérlőtoronnyal. A bőröndöt ugyanis nem hozhatom fel. Túlságosan nehéz, ezenkívül kockázatos dolog volna megmozdítani. Ezenkívül tartsa a gépet egyensúlyban, e- gyetlen zökkenés végzetes lehet. — Mindent megteszek... — mondta a kapitány. — Az nem lesz elég. A lehetetlent is meg kell kísérelnie... — szólt Monk, és visszament a poggyászfiérbe. — Próba! Itt a vezérlötorony a poggyásztérhez. Hall engem? — Kitűnően — válaszolt Monk. — Mont pontosan 9,35 óra van. Kérem, jelentkezzen minden öt percben, hogy tudjam mennyi időm van még! Monk lázasan dolgozott. Felnyitotta a bőröndöt, áttanulmányozta a pokolgépet. Már mindenben kiismerte magát. A legfontosabb, legveszélyesebb művelet előtt állt. Két vezeték volt előtte egy kék és egy piros szigetelésű. Az egyik összevan kapcsolva a detonátorral, a másik arra szolgál, hogy megszakítsa az áramkört. Ha az előbbit rántja ki, a robbanás szétviszi a repülőgépet, ha az utóbbit, megszakadl az áramkör, s nyugodtan dolgozhat tovább. De melyik szín, melyik vezetéket jelöli. Időközben a rendőrség előkerítette Fred Stellt, már ott volt a repülőtéren. Monk lázasan megmarkolta a mikrofont, és megszólította vetélytársát: — Ide figyelj, Fred. Én tudom, hogy te vagy az egyik legnagyobb bombaszakértő. Éppen azért nem kellene 180 ember életét kockára tenni, csupán azért, hogy bebizonyítsd, te vagy a jobb! Hagyd ezt kettőnkre, majd mi elintézzük. Még harminc másodpercem van. Mondd meg, melyik vezeték a szigetelői — A kék — hangzott a válasz tíz hosszú másodperc u- tán. XoXoX Monknak hirtelen eszébe jutott, mit mondott egyszer, sok évvel ezelőtt Fred: „Számomra a piros a halál, a kék az élet!“ A kék az élet. Vajon valóban a kék vezeték az ártalmatlan? Vagy Fred olyan körmönfont, hogy eleve számított rá: eszébe jut beszélgetésük? A kék vagy a piros? Melyik a halál, melyik az élet? Monknak a másodperc tört része alatt döntenie kellett. Hirtelen megvilágosodott előtte Fred pokoli terve. A kék vezetéket, amelyről volt barátja beszélt, békében hagyta, hidegen és nyugodtan a piroshoz nyúlt és kitépte. S abban a pillanatban tudta, hogy győzött. Mert Monknak szaktudásán kívül volt még egy kiváló tulajdonsága, amely Fredtől megkülönböztette: az emberismeret. Negyven perccel később a Boeing 707^es leszállt a repülőtéren.
